Hetilap kereső

Bokor László írása

Előbb feltűntek, később eltűntek, most újra előtűnnek a horogkeresztes „vitézek” kötetei a könyvesboltok kirakataiban. Vívhatja újra virtuális csatáit az Afrika Korps is. BOKOR LÁSZLÓ szemleútja.

Egy éve már, hogy párizsi tudósításunk a második világháború történetének regényes, képes újraindulását vélte felfedezni Frankföldön. Ez akár hasznos is lehet – vélte cikkírónk –, hiszen generációk nőttek fel azóta, talán felismerve a történelmi leckék ellentmondásait is. Citáltuk mi is ennek kapcsán az UNESCO tankönyvegyeztető ajánlásait s az amerikai Santayana történészt is: „Aki elfelejti a tegnapot, arra ítéltetik, hogy újra átélje!” A könyvgyártó konjunktúralovagok számítógépeit azonban inkább Lénárd Sándor szkepszise indítja be: „Csata nem lehet úgy elvesztve, hogy némi hősiességet ne tudna abból kicsiholni az epekedő utókor.” Küldte is nyomdába emlékezéseit a Führer titkárnője, testőre, inasa, miután a kezük ügyében maradt „kegytárgyakat” sorra eladogatták. A rémület korának e révületnaplói adták világszerte az impulzust a szinte klónozott háborús ponyvairodalom harmadvirágzására.

Készültek ugyanekkor igényes, új összefüggéseket felmutató memoárok is, csakhogy az elegáns kötetek diszkrét vonalkódjai négy-ötezer forintokat is jeleztek. Egy tisztes létszámú olvasóréteg – amely az Olcsó Könyvtárak korát már elsiratta, de változatlanul kész az új információk befogadására – nehezen érti meg, hogy az árakat ma már a piac diktálja, nem a kultuszkormányzat.

Két dolog jut eszembe ezzel kapcsolatban. Az egyik az Amerika bemutatkozik című moszkvai kiállítás (1959-ben), amelyen az USA-polgár otthonában csak paperbackek sorakoztak, s a mintaszoba „lakói” még el is magyarázták, hogy minek kemény bordázattal, vászon- vagy bőrkötéssel tetézni az olvasnivaló árát, amikor megteszi a puha fedél is. A másik emlékem húsz évvel későbbről való, amikor magasra emelt fejjel lestük a műholdakat, miközben a küszöb alatt bekúszott a videó. A Gutenberg-hívők „köztes megoldás” reményét ezúttal az angol Penguin-mintájú kartonfedelűek jelentették, amelyek már meghódították az idei könyvnapokat is. Ami azt illeti, itt már elfogadhatóbb összegeket kattogott a pénztárgép.

Ki a szponzor?

Ám hogyne kerülne a közfigyelem fénykörébe – s a gyanú árnyékába –, ha a kioszkokban, aluljárókban pár száz forintért is hozzáférhető egy szemrevaló és hivalkodó című puhafedelű. Ezek általában a nagy háborút veszik célkeresztjükbe, abból a meggondolásból, hogy az időben is messziről jött ember azt mond, amit akar. Lehet csapongani valódi hátterű, de a sárga regények színvonalán íródott kitalációk között. A szemtanúk amúgy is kihalófélben vannak.

A Visegrádi utcai rendelő előterében is fogynak a könyvek. Ügyes az eladó, kínálatát a betegek pénztárcájához mérte. Annyiért van kiállítva minden, akár egy jobb kivitelű képes magazin. Rommel incselkedik velem 450 forintért. Meg is veszem. Kíváncsivá tesz, mi újat tudnak írni a tábornagyról, az eddig megjelent mintegy harminc biográfia után.

A szerző Kurt Rieder, mivel azonban fordítót nem jegyeznek, beazonosítom a zárjeles Géczi Zoltán írói álnevével. Ugyancsak tőle ered a hátsó borítón felsorolt harminchat (!) mű, kivétel nélkül a III. Birodalom fénykoráról.

Annyit már jómagam is értek a könyvkiadáshoz, hogy normális, bejárt utakon ilyen eladási ár csak akkor kalkulálható, ha az előállítási összeghez gazdagon árad a mecénások pénze. Azoké, akiknek adományait az ügyes ide-oda utalványozáson, diszpozíción sem lehet megnevezni, annyi alapítványt, offshore céget ejtenek útjukba. Ez is egy akkreditívrejtély.

A Rommel-dossziét egyébként rég lezárta már a történelem. Amiben minden égtájon egyetértés volt: stratégiai kvalitásaiba belefért emberséges viszonya valamennyi katonájával, csak a nácizmus eszméit tartotta távol magától. Frontokon átnyúló népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy a SOE brit kommandósai „csinálunk egy rommelt” jelszóval illették titkos vállalkozásaikat, Budapest bombázása idején pedig a sárga karszalagos leventepótlékok sem bánták, hogy Rom-el-fiúknak becézik őket. A gettóból összeszedett süvölvényeket ugyanis romeltakarításra szervezték.

Doktor Rommel

Forgatom a könyvet, amelynek két címe is van. Fentebb a romantikus helyszínt ígérő Afrika Korps, alul pedig az előrebocsátott minősítés: Rommel megállíthatatlan hadserege. Anélkül, hogy felsorolnám a szerző rossz fordításait, ferdítéseit, ráérzek a szándékra: kurta – talán sosem megtörtént – epizódokkal magasztalni föl egy könyvben-filmben sokszor kijátszott hadszínteret, seregtestet, amely kész volt minden hősiességre, elitdivízió maradt a „rugalmas elszakadások” idején is. Még a líra is feltör a szerző értékítéleteiben. „Erwin Rommel – írja egy helyütt – oly fényes diadalokat aratott, hogy azok elhomályosították a szövetséges csapatok győzelmeit.”

De térjünk vissza az alcímhez. Csakugyan megállíthatatlan volt ez az ármádia? El-Alameinnél, majd Normandiában is csődöt mondott. Előbb a nagy háború fordulópontján, utóbb a D-Dayn. Azt pedig tekintsük merő véletlennek, hogy a frontparancsnok egyik csatakezdéskor sem volt a harcálláspontján.

Ügyes manőver: a Vagabund Kiadó könyve rájátszik a hatvan-hetven évvel ezelőtt történtek iránti érdeklődésre, főleg azokéra, akik hősöknek tartják a budavári kazamatákból kitört nyilas- és SS-bandákat.

Hogy miként készül az ilyen „mű”, csak elképzelni tudom. A könyvhagyatékok felkutatói, felvásárlói ismerik azokat, akik „buknak” a háborús irodalomra, képes újságokra, netán a Lajtán, Spreen túliakra is. Kell aztán idehaza néhány gyorsfordító, magnó, beíró, s ha van rá fedezet, valami excsapattiszt is a civiles kifejezések „militarizálására”. Nyelvi lektorra költeni felesleges, nem kell túlcizzellálni a dolgokat, különben is úgy indul a bekerülési számsor, hogy mennyi rajta a nyereség.

Legyen hát silányabb a papír, kevesebb a kép. Apropó, kép: ha akad egy éjszakai filmcsatornán valami rokon téma, hát föltétlenül megnézendő. Egy-egy kép is gondolatébresztő, hangulatkeltő. Mint például a tobruki Luce-híradó, amelyben az afrikai naptól izzó Shermanek platniján sütik a tükörtojást. Vagy Arnim generális, aki szalutálva adja meg magát Montgomerynek.

Rommel a mai Németországban elfogadott, hadihajót is neveztek el róla, stratégiája tananyag a hadiakadémiákon.

Elmondom végezetül, hogyan ismerkedtem meg a fiával.
– Doktor Manfred Rommel vagyok – nyújtotta kezét a szobányi liftben a magyar sajtóküldöttség tagjainak –, én volnék Stuttgart főpolgármestere. Ez pedig a mi híres Zeppelin Szállónk, amely munkaebédre várja önöket.

Közös zarándoklat

Amíg a magasba kúszott a felvonó, már a helyszínt magyarázta:
– Minden emeleten van úszómedence, azt hiszem, e tekintetben ez kontinensrekord. Kérem, kövessenek, egyenest az étterembe megyünk.

Nem részletezem a hétfogásos pazar menüt. Azt is csak mellékesen jegyzem meg, hogy Herr Rommel angazsált CDU-politikusként is helyeselte Brandt keleti politikáját – „rangidősünk”, Pálffy József franciaságát éppúgy állva, mint többek angol kérdéseit. Már a desszertnél tartottunk, amikor megkérdezhettem, látta-e az Öt lépés Kairó felé című filmet. Mondta, hogy többször is. Megvan a videotárában. És bár apja snájdigabb volt, mint Stroheim „Sivatagi Róka”-figurája, értette a korparancsot és az indítékot is. Mivel pedig az ifjabb Rommel eszmerendszerében pallérozott rend honolt, megértését még azzal is nyomatékosította, hogy a kerek évfordulókon Montgomery fiával együtt zarándokol el El-Alameinbe egy közös főhajtásra, az Egyiptom földjén elesett angol és német katonák sivatagi temetőjébe.

„Még hogy legyőzhetetlen hadsereg? Nem, az nem volt, csak elébb gyémántokkal ékesített lovagkereszt, majd egy selyemzsinór Berlinből...”

Azt viszont csak elgondolni vélem, kik lehetnek a Rieder–Géczi-féle „művek” szponzorai. Talántán ugyanazok, akik a Martens-bakancsokat küldik a Magyar Gárdának.