Hetilap kereső

Kőrössi P. József írása

Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek sorsát a háború és az árvaság határozta meg. Kevesen vannak már. Nem is annyira nélkülük, mint inkább a példájuk nélkül lesz nehéz élnünk. Az Izraelben élő újságíró azt mondja: nem tudja, derű-e vagy humor, ami benne lakik, de anélkül ő sem lett volna képes túlélni a borzalmakat. KÕRÖSSI P. JÓZSEF interjúja.

Kevesen vannak, akik mesélni tudnak az árvaságukról, és mégis derűsek maradnak. Sebhelyes élet című könyve önéletrajz.

Kassán születtem, Eperjesen éltem a szüleimmel, és amikor 1942-ben Szlovákiában deportálni kezdték az embereket, engem Budapestre küldtek, a nagyszülőkhöz.

Tizenkét éves volt akkor.

Száz hozzám hasonló gyerek közül nyolcvan elpusztult. Kötelességem továbbadni a történeteket azok helyett is, akik nem élték túl. Édesapám munkaszolgálatos orvos volt Poprádon, ahol az első lánytranszportot „készítették elő” Auschwitzra. Ezer lányt küldtek oda – orvosi felügyelettel, hogy egészségesen érkezzenek a haláltáborba. De mert épp sok volt az orvos, édesapámat hazaküldték. Azzal jött meg, hogy ami most készül, gyereknek – ez voltam én – nem való. A szüleim nem akartak elmenekülni. Apám azt mondta: nem tud illegalitásban élni. Ha a menekülés mellett döntött volna: Nagyváradon éltek a rokonai, a híres Weiszlovits família.

Weiszlovits Adolfról van szó, ő alapozta meg a család anyagi biztonságát, amikor egy járvány idején temetkezési vállalkozást indított. Emil, az egyik fia a sétálóutcán mai napig létező Park Szálló tulajdonosa volt, nagy magyar, igazi különc. Gyakran meggyűlt a baja a vasgárdistákkal. Hunyadi Sándor és Nagy Endre írta meg egyik-másik kalandos történetét.

Weiszlovits Emil valóban nagy magyar volt. Olyannyira, hogy amikor Horthy 1940-ben bevonult, piros-zöldre festette azt az istállót, amelyben Horthy fehér lovát elszállásolták. De ez sem mentette meg a deportálástól. A németek vitték el, mert nem volt hajlandó a szállodáját átengedni a parancsnokságuk céljaira. Amikor a román vasgárdisták nagygyűlést tartottak Váradon, inkább bezárta a hotelt, hogy őnála ne lakhassanak... Egyszóval a szüleim nem menekültek el, egy hónappal később Lengyelországba deportálták őket. A háború után, izraeli kivándorlásomat követően tudtam meg, hogy szökni próbáltak. Majdnem a szlovák határig jutottak, ott fogták el őket. Édesanyámat, édesapámat és egy lengyel lányt, aki velük szökött. Õ mesélte el: mindhármukat halálra ítélték, de aztán a nőknek megkegyelmeztek: mehettekvissza Auschwitzba. Édesanyám elpusztult, a tizennyolc éves lány túlélte.

A szintén váradi Steiner Róbert írja Menekülés a gettóból című könyvében, hogy amint bekerültek a lágerbe, még abban a helyzetben is figyeltek a gyerekek tanítására. Azonnal „iskolát” szerveztek. Azt írja ön is: amikor felszabadult, első dolga az volt, hogy megszervezze a továbbtanulását. Honnan ez a késztetés? Ez az erő?

Részemről ez természetes volt. Úgy hiszem, a tanulás nagyon mély és nagyon fontos zsidó hagyomány.

De egyszer megszakította ezt a tradíciót, amikor azt mondta: „A fizikai munka lett az eszményem.”

Ez az úgynevezett Borochov-elmélettel függ össze. Borochov oroszországi zsidó marxista volt, aki úgy vélte: az antiszemitizmusnak az az oka, hogy az oroszországi zsidó társadalmi piramis fordítottja a normálisnak. Más népeknél ugyanis a társadalom alapját a dolgozók, a munkások, a parasztok képezik, csak aztán jön az értelmiség, és azt követi az arisztokrácia legfelül. A zsidóknál fordított a helyzet. Először jön az értelmiség, a legszélesebb réteg. A tudósoké, orvosoké. Õket követik a kereskedők. A hierarchia csúcsán pedig a munkások és a parasztok vannak. Õbelőlük van a legkevesebb. Borochov azt gondolta: az antiszemitizmust úgy lehet leküzdeni, ha ezt a piramist megfordítjuk. Vagyis legyen minél több munkás és paraszt a zsidók között. Mi ezt magunkévá tettük. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Izraelbe, parasztok és munkások leszünk, kibuctagok. Dolgozunk a mezőgazdaságban, ezzel segítjük a zsidó népet, hogy talpra álljon, és a piramisunk „normális” legyen. De én nem vagyok jó fizikai munkás. Hiába igyekeztem, a kibucban azt mondták: lusta vagyok. Pedig nem voltam az, csak nekem nem ment az asztalosmunka. Egyszer aztán kaptam egy feladatot: színdarabot kellett lefordítanom. Dolgoztam rajta napi 10-12 órát egyhuzamban, szorgalmasan, s akkor valaki azt mondta, hogy ez a Yuda (akkor már Yuda voltam) nem lusta, csak nem a rászabható munkát kapta eddig. Az lett aztán az ambícióm, hogy ne maradjak el apámtól. Õ orvos volt – nekem is diplomát kell szereznem. De nem volt érettségim, hiszen még azelőtt vándoroltam ki Izraelbe. A hetvenes évek végén aztán kérvényt adtam be a jeruzsálemi egyetemre: rég voltam iskolaköteles, de ha volna is érettségim, az sem érne már semmit. Az egyetem azt válaszolta: ha le tudom tenni a különbözeti vizsgát, akkor beiratkozhatok. Kilencvenhét százalékos megfeleléssel vettek fel.

Hány éves volt akkor?

Negyvenhét.

A kibucban meg is nősült. Elmondta: ebbe a közösségi életformába belefért, hogy ha a vőlegénynek éppen nem volt ideje elmenni a saját esküvőjére, akkor elküldött maga helyett mást. Helyettes esküdött örök hűséget a nevében.

Izraelben nincs polgári házasság. Csak egyházi van. És mivel a kibucban mindnyájan „világiak” voltunk, nem tetszett, hogy egyházi házasságot kell kötnünk. Együtt éltek ott házaspárok anélkül, hogy rabbi elé járultak volna. De nagy volt akkoriban a szegénység Izraelben, jegyre lehetett csak vásárolni. Kiadtak egy rendeletet, miszerint az új házaspárok olcsón kapnak jegyre ágyneműt. Ezt nem lehetett kihagyni, mert a kibucnak szüksége volt ágyneműre. Elhatároztuk, hogy az az öt pár, amelyik már amúgy is együtt él, hivatalosan is összeházasodik. De ez sem volt olyan könnyű, mert két-három lány már jócskán terhes volt, és a rabbi – amikor összeadja a fiatalokat – azt mondja: „Odaadom neked ezt a szűzlányt...”

Groteszk helyzet...

Így aztán a terhes lányok helyett a rabbi elé álltak az igazi „szűzek”, akiknek az alakja még megengedte... Mivel nekem akkoriban rengeteg dolgom volt, megkértem egyik társamat: vegye már feleségül a lányt a rabbi előtt.

Ezek a házasságok hivatalosan is megmaradtak?

Később megírtam ezt az esetet, mire egy ortodox újságban vezércikk jelent meg arról, hogy a kibucokban kötött összes házasságokat semmisnek kell nyilvánítani.

Mielőtt kivándorolt, egyszerre volt cionista és csehszlovák hazafi?

Amíg ott éltem, cionista voltam. De nagyon szeretem Közép-Európát. Nem mindig értem én sem, hogy ugyan miért. Itthon érzem magam Magyarországon, és otthon voltam Csehszlovákiában is. Figyeltetett a csehszlovák titkosrendőrség ’68-ban, ’69-ben. 1992-ben megkaptam a dossziémat. Az egyik jelentésben azt írták, hogy engem nagyon nehéz megfigyelni, követni, mert „éppúgy beszél csehül, mint magyarul vagy héberül”. Erre büszke vagyok. Szeretem a magyar kultúrát, a szlovák kultúrát és a cseh kultúrát, de ma már leginkább Izraelben vagyok otthon.

Magyar származású csehszlovák hazafinak tartja magát? Vagy magyar érzelműnek, erős zsidó öntudattal?

Kurt Tucholsky, a két háború közötti német humorista azt mondta, és én vele együtt vallom: zsidó vagyok, és büszke vagyok rá, hogy zsidó vagyok, ha nem lennék büszke, akkor is zsidó lennék, hát inkább büszke vagyok rá. Az édesanyám magyar meséket és magyar verseket olvasott nekem. Õ szlovákul nem tudott jól. Ezért a szlovák verseket én fedeztem fel magamnak. Amikor Budapesten tanultam, mindig olvastam irodalmat, szlovákot is, csehet is. Minden mást, ami nem magyar, magamtól tanultam, magánszorgalomból.