Hetilap kereső

168 Óra Online írása

A történész cikksorozatot írt arról az Élet és Irodalomban, hogy hatvanöt évvel ezelőtt forradalmi jellegű politikai és társadalmi átalakulás zajlott Magyarországon, ám az akkori jogállami kísérlet végül kudarcba fulladt. Elemzéséhez hozzátette: bár a múltról ír, a jelent félti. Erről kérdezte őt SÁNDOR ZSUZSANNA.

Miért aktuális ma 1945 története?

A 20. század során többször is esélyt kaptunk demokrácia kialakítására, 1945-ben és 1989-ben is. Hatvanöt éve a jogállami kísérlet kudarcba fulladt, és az a társadalom, amelyik nem emlékezik a múltjára, könnyen megismételheti a régi hibákat.

Sokak számára ’45 inkább a szovjet megszállás kezdetét jelenti.

Egyetemi oktatóként magam is tapasztaltam: a mai fiatalok többségének fogalma sincs arról, mi történt itt a második világháború után. A jelenlegi politikai vezetés rájátszik erre a tudatlanságra: hatalmi érdekei alapján sajátítja ki a történelmet. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata is negyvenhat évnyi megszállást és diktatúrát említ. Egyetlen tollvonással próbálják kitörölni a nemzet életéből azt a körülbelül egyéves időszakot, amikor az orosz katonai és politikai jelenlét mellett is többpártrendszer volt Magyarországon.



Sztálin támogatásával?

Igen. A háborúban a Szovjetunió Anglia és Amerika oldalán harcolt a németek ellen. Sztálin a nyugati nagyhatalmak szövetségeseként az emberibb arcát mutatta a világnak. Sokan elhitték: az orosz vezér megváltozott, már nem az a véreskezű diktátor, aki volt. A harcok befejezése után úgy tűnt, a Nyugat és a Kelet közeledni fog egymáshoz. A szovjet egypártrendszer „liberalizálódik”, elismeri a politikai és az emberi szabadságjogokat, a tőkés államokban pedig győz a szociális igazságosság eszméje. Akkoriban több nyugat-európai országban is szocialista pártok kerültek kormányra. A haladó értelmiség euforikus lázban égett mindenhol. A reménykedő Márai Sándor azt írta naplójában ’45-ben: a kapitalizmus és a kommunizmus talán leveti rossz tulajdonságait, és egy jobb világ jön el.

Ugyanabban az évben idehaza szabad parlamenti választásokat tartottak, és a Független Kisgazdapárt abszolút többséggel nyert. A Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt csak a harmadik lett.

A sztálini vezetés akkor még nem avatkozott be erőszakkal a magyar belpolitikába. A kommunisták gyengébb választási eredményét magyarázza az is, hogy még komoly előítéletek éltek velük szemben. A Horthy-korban belenevelték az emberekbe: a „judeobolsevikok” az okai Trianonnak is. Ám a ’45-ös kormánykoalíciónak – a kisgazdákkal, a szocdemekkel és a Nemzeti Parasztpárttal együtt – az MKP is része lett – szovjet megszállói támogatással.

Ön arról is írt, hogy eleinte az összes akkori parlamenti erőnek – az említetteken kívül a jelentéktelen súlyú Polgári Demokrata és a Magyar Radikális Pártnak is – közös célja volt: képviseleti demokráciát és államilag szabályozott piacgazdaságot akartak. A kommunisták is. Rákosi demokratából lett aztán diktátor?

Rákosi gyakran váltogatta politikai nézeteit – ez abban az időben sem volt meglepő egy politikustól. Pályafutása elején részt vett a Tanácsköztársaságban, majd sokéves magyarországi börtön után a Szovjetunióba került. Onnan „demokrataként” tért haza ’45-ben. Egy akkori közvélemény-kutatás szerint Tildy Zoltán kisgazdapárti miniszterelnök mögött ő volt a második legkedveltebb politikus. Sikerét főleg annak köszönhette, hogy ő és pártja kisajátította a rég várt földreformot: százezrek előtt nyílt meg az önálló gazdálkodás lehetősége. A kommunisták irányították az országépítést, a falvakban rendbe hozták a megrongálódott templomokat.

A politikai konszolidáció hogyan csúszott át mégis diktatúrába?

Megváltozott a külpolitikai helyzet. A Szovjetunió és nyugati szövetségesei eltávolodtak egymástól. A közös ellenséget, Hitlert legyőzték, és már nem volt, ami összetartsa őket. Kiderült: ideológiai közeledésük csupán látszat volt, a demokrácia és a szovjet rendszer nem összeegyeztethető. Elkezdődött a hidegháború, ami a szovjet csatlós államokban, így nálunk is a demokrácia végét jelentette.

Ám ön arra utalt írásaiban: ez a kudarc a hazai pártokon is múlott. Egyre nyilvánvalóbbá váltak a nézetkülönbségeik, és Rákosiék megkezdték politikai riválisaik kiszorítását a hatalomból. Vajon ha nincs hidegháború, hogyan alakult volna a magyar közélet?

A történelem nem a találgatások tudománya, de az szinte biztos: nem nyugati típusú liberális demokrácia valósult volna meg nálunk. Felerősödött az ellenségképgyártás, a kommunisták számára mindenki reakciós lett, aki mást akart, mint ők. Ám nem a régi szélsőjobboldaliak visszatérésétől tartottak leginkább. Sőt, egykori nyilasok is beléptek az MKP-ba. Rákosiék első számú célpontjává a Polgári Demokrata Párt, majd a Független Kisgazdapárt vált. Bár előbbinek kicsi volt a társadalmi bázisa, mégis elsősorban a PDP képviselte a citoyenmentalitást, a polgári ethoszt. És az egyeduralomra törő kommunisták számára semmi sem volt annyira veszélyes, mint az öntudatos, önálló véleménnyel rendelkező állampolgár.

Nem sokkal az idei parlamenti választások előtt kezdte írni cikksorozatát. Minden részét így vezette be: „Hatvanöt évvel ezelőtt Magyarországon forradalmi jellegű társadalmi átalakulás zajlott.” Talán megsejtette, hogy hamarosan ismét „forradalom” tör ki nálunk? Ezúttal a szavazófülkékben.

Orbán Viktor politikai lózungjait történészként nem tudom értelmezni. Forradalmi jellegű változások nálunk legutóbb 1989-ben voltak, de azt sem lehet az 1945-öshöz hasonlítani. Akkor a romokból, nyomorból kellett újjáépíteni mindent: a társadalmi, gazdasági változások sokkal mélyebben érintették a lakosságot. A ’89-es rendszerváltás lényegében felülről, a nép bevonása nélkül zajlott. De ezt a húszéves demokráciát semmibe venni – súlyos felelőtlenség. Ezért tartom elképesztőnek, hogy a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata „zavaros átmeneti időszaknak” minősíti az elmúlt két évtizedet.



Orbánt már hasonlították Horthyhoz, Gömböshöz is. Ön Rákosi jellemvonásait fedezi fel benne?

Ezt nem mondanám. Az orbáni retorikába ugyanúgy belekeverednek avíttas, nacionalista, keresztény vonások, mint kádári elemek. De Kádár János korában nem volt szokás, hogy a parlament, vagyis a kommunista párt által elfogadott politikai nyilatkozatokat kitűzzék a közhivatalokban. Kádár okult a személyi kultusz következményeiből. Mégsem érdemes párhuzamokat erőltetni a jelenünk és a Rákosi-kor között. Ma például teljesen más a nemzetközi helyzet. Az Európai Unió tagja vagyunk, nem fordulhat elő, hogy bárkit is internáljanak a nézetei miatt.

Cikkeiben mégis visszatér az a mondat: „A múltról írok, de a jelent féltem.”

Az unió demokratikus hátteret ad, de nem szól bele a tagállamok belpolitikájába. Hogy az alkotmányos kereteken belül mit kezdünk magunkkal, kizárólag rajtunk múlik. Nem attól félek, hogy majd megint jön értünk a „fekete autó”. Ám az nagyon aggasztó, mekkora a kiábrándulás a demokráciából. Orbánt nem saját akarnoksága vagy a külpolitikai kényszer emelte hatalomba, hanem „mi”. És ha a Fidesz szavazói netán csalódnak az új rendszerben, leginkább magukat hibáztathatják, amiért kétharmados többséghez juttatták ezt a pártot.

Úgy véli, az országért nem elsősorban a politikai vezetés a felelős, hanem az állampolgárok?

Demokráciában ez így van. Bár tény, nálunk már az előző balliberális kurzus is mindent megtett azért, hogy elveszítse a közbizalmat. Az SZDSZ történelmi elődjének is tekinthető az egykori Polgári Demokrata Párt, amelynek viszont nem adatott meg, hogy kormányra kerülve megmutassa, mire képes, milyen is lehetne a magyar liberalizmus. Az SZDSZ-nek sok éve volt arra, hogy szabadelvű társadalmat építsen. Igaz, erre egy tőle sokban eltérő nézeteket valló párt koalíciós partnereként volt lehetősége. A demokrácia gyakorlásánál nincs nehezebb feladat. Nem várhatjuk örökké felülről a megoldásokat, és tolerálnunk kell a másként gondolkodók véleményét is. Demokráciánkat nem a diktátoroktól féltem, hanem önmagunktól. A közönytől. 1945 példája arra figyelmeztet: a demokratikus értékeket sokkal jobban meg kellene becsülni. Nehogy pusztán díszletté váljanak a demokrácia alkotmányos biztosítékai.