Hetilap kereső

Buják Attila írása

Az SZDSZ egyik első programalkotója, öt évig elnöke. Húsz éven át pártjának meghatározó politikusa. Ada Pál néven publikált a régi Beszélőben. A híres Kónya–Pető-vita hőse. Utódjával, Kunczéval együtt „nyugállományba” készül a politikából. 2010-ben már nem indul a választásokon. Vajon ilyen Magyarországról álmodott-e a rendszerváltás hajnalán? A volt elnököt BUJÁK ATTILA kérdezte.

Szokott-e arra gondolni néha, hogy húszegynéhány éve Ada Pálnak (is) hívták?

Nem. Ez nem jut eszembe. Legfeljebb akkor, ha az egykori ellenzéki múlt kerül szóba.

Gondolom, enyhén büszke is rá.

Rendben vagyok vele, bár a világ kissé más lett, mint képzeltem.

Kegyetlen?

Ez így nem igaz. Természetesen mindig is tudtam, hogy a világ nem kerek, konfliktusokkal terhes. De a demokrácia működésében, a toleranciában rosszabbul alakultak a dolgok, mint vártam. A világgazdasági válság a világ állapotáról nem fest túl jó képet, de élesen megvilágítja az elmúlt húsz év sok itthoni gondját s azok következményeit is. Csak az lehet itt sikeres, aki felelőtlen.

Térjünk vissza a múlthoz. Annak idején azt mondta valaki a rendszerváltásról: meglepően kevesen vettek részt benne, a tömeg szinte „eltűrte”. Eléggé vegyes társaság volt az ellenzéki kerekasztal is.

Tény, Magyarországon cselekvő módon kevesen akarták a rendszerváltást. Elégedetlenség volt. A nyugati életszínvonalat, életformát akarták az emberek, de többpártrendszert és kapitalizmust nem. Persze, hogy vegyes társaság ült a kerekasztal körül, természetes.

Véletlenszerű volt, hogy ön részt vett benne? Hogy lesz a politikai érdeklődésből „szakma”?

Miután megtörtént, ma már azt mondom: törvényszerű volt. Nyilván akadtak persze véletlenek is.

De ha már ’79-ben aláírta a csehszlovákiai Charta elnyomása elleni tiltakozó kiáltványt, nem lehetett véletlen.

Nem minden aláíró lett politikus.

Kis Jánosékat mióta ismeri?

Melyiküket mikortól és persze eltérő módon. 1989-ben már legalább tíz éve. De akad, akit régebbről.

Más dolog álnéven írni a Beszélőbe, s más fizetést is kapni érte.

1989-ben eszembe sem jutott főhivatású politikusnak állni. Csak akkor kellett ezzel szembenézni, amikor már közeledtek a választások. Gondoltam valamit a világról, és aszerint cselekedtem. De ennek nem volt köze ahhoz, hogy ebből egyszer „megélhetés” is lehet.

Párt legyen, vagy maradjon Hálózat? Vitatéma volt.

Formálisan pártok nem létezhettek. De látszott, hamarosan lesznek. És ha nem leszünk párttá, a Hálózat eltűnik.

Program is kellett.

Magyar Bálint találta ki, hogy legyen, s kért fel a közreműködésre. Voltaképp így kerültem az SZDSZ vezetői közé.

1993 táján, a Parlament folyosóján azt mondta: az SZDSZ szociálliberális párt. Ma már közel sem az.

Ez nem igaz.

A neve is ez: „SZDSZ, a magyar liberális párt.”

Az ilyen szavak jelentése Magyarországon túlságosan bizonytalan. Csak szándékot jelent, a tartalom azonban bonyolultabb ennél. Az SZDSZ gazdasági értelemben jobboldali liberális, mivel mindig is kapitalizmust akart. Szociális, kisebbségi és kulturális ügyekben viszont inkább baloldali liberális.

Amikor 1994 után a párt egyik sajtósától azt kérdeztem: milyen Pető elnök viszonya a miniszterelnökhöz, Horn Gyulához, az illető felfortyant:
„A Gyulához? Ha meglátná az utcán, Pető átmenne a túloldalra.” Ez azt jelzi, hogy „haragos” koalícióban álltak, mégis képesek voltak együttműködni. Ön nem indulatos.

Sőt még „fényezhetem” is magam, mert nem mentem át az utca másik oldalára. Adok arra, hogy köszönő viszonyban legyek szinte minden „kollégával”. Kis túlzással: az elmúlt húsz évben három politikusra emlékszem, akivel megszakadt a köszönő viszony: Maczó Ágnes, Kövér László és Bauer. Hozzáteszem: ők nem köszönnek vissza.

Szóval ön nyugis pasas.

Attól még irritálhattak – mondjuk – a Horn által képviselt nézetek és stilisztikai elemek, amelyek a volt rendszer funkcionáriusait idézték. De a politikai indulataimat mindig is korlátozottan kívántam az emberi érintkezésbe belevinni. Összejárni nem kell. Köszönni, egymást ugratni, emberi hangon beszélgetni lehet.

Azóta kiderült: mégsem lehet annullálni a parlamenti matematikát. Játsszunk el a gondolattal: mi lett volna, ha...

Szerintem az SZDSZ „nagyságrendbeli ereje” akkor sem változott volna, ha nem megy bele a koalícióba. Erős koalíciós érv volt, hogy átformálhatjuk az intézményrendszert és a gazdaságot. Ha nem vagyunk jelen, Horn Gyula nem viszi át a Bokros-csomagot, hiába volt az MSZP-nek 53 százaléka, hiszen a pártja akkor sem értette meg őt.

És ha kimaradnak?

Lemaradunk. Képtelenek lettünk volna olyan populista ellenzéki szerepre, mint a Fidesz. Akkor az ellenzéki versengésben vesztünk. Egy speciális nézetrendszerrel rendelkező, kis ellenzéki párt lettünk volna, esztétikai értelemben tán szebbek, mint így, de kevesebb felmutatható eredménnyel. Ami persze még nem okvetlen jelenti azt, hogy a koalíciót mindenáron végig kellett csinálni.

Hogy két év alatt sok minden változott, azt jelzi a hírhedt ’91-es Kónya–Pető-vita is.

A Magyar Televízió akkoriban sorozatként, némi vágással, előre fölvett vitákat sugárzott. A nagyközönség a tévé jóvoltából ekkor szembesült a ténnyel, hogy milyen indulatok feszülnek, s vannak, akik még a tettlegességre is hajlandók. A téma az igazságtétel volt. Az SZDSZ álláspontját frakcióvezetőként képviseltem: a múltat fel kell tárni, de ez más, mint amit némelyek leszámolásnak, szebben „igazságtételnek” is neveznek. Kónya, az MDF frakcióvezetőjeként ellentétes álláspontot képviselt. S akik az SZDSZ szervezésében jöttek el, nem tudtak olyan harsányan „szurkolni”, mint az úgynevezett igazságtétel hívei. Az egykor megrázó műsor a mai konfliktusokhoz képest csak azért tűnik „harmatosnak”, mivel ha közönség előtt is, acsarkodva, de mégiscsak vita volt, nem gyűlölködő utcai felvonulás. Itt etnikai, faji, nemzeti kirekesztés sem volt. Valós problémáról esett szó. Ami maradt, az egzotikum. Hogy Magyarországon máig nem történt meg, ami az összes volt csatlós államban: a titkosszolgálati iratok nyilvánossá tétele, az információs jóvátétel.

Föl kellett volna függeszteni a műsort?

Amikor beléptem a terembe, hihetetlen füttyszó fogadott. Inkább ösztönösen, mint tudatosan reagáltam: itt se szép, se okos nem lehetek. Így nem is a terem közönségéhez beszéltem, hanem a nézőknek.

A Tocsik-ügy után depressziósnak, inaktívnak láttam. Apránként ment el a kedve az egésztől?

Bizonytalan voltam már korábban is: kell-e nekem az SZDSZ elnökének lennem? Sok ok miatt ment el a kedvem, s fogyott el az energiám. Főleg azért, mert túl rosszul viseltem, hogy pártelnökként kielégíthetetlen igényeknek kellene megfelelnem.

Jellemző, hogy a legnagyobb formátumú SZDSZ-esek mentek el. Először Kis János vonult vissza, meghalt Solt Ottilia, Eörsi is. TGM újra világnézetet váltott, Kőszegnek egyre kevésbé tetszett az SZDSZ balra húzó politikája, Kuncze is civilnek készül. Most ön is menni fog. Ki marad?

Minden „kivonulásnak” egyéni története van.

Egy vérbeli szoci foggal-körömmel küzd a posztjáért.

Sokféle norma létezik. Kunczét tudom idézni, aki szerint az MSZP-nek minden posztra legalább két alkalmatlan jelöltje is van.

És ön? Miért megy el?

Rég eldöntöttem, nem is titkolom. Jobb önként távozni.

Sosem volt sem miniszter, sem kormánytag.

Nem akartam. Bizonyos kötöttségeket el tudok fogadni, másokat nem. És itt húztam meg a határt. Húsz év nagy idő. Ráadásul a viszonyok is olyanok, hogy nem találom a magam szerepét. Nem azért szálltam be egykor a rendszerváltásba, hogy olyan világ formálódjon, amilyen mára lett. És ha nem tudom a megoldást, „le kell lépni”.

Politikus volt. Civil lesz.

– A gondolkodásomban ez mindig ott volt. Jó ideje egyre inkább civilnek érzem már magam. Számomra vége. És én döntöttem így.