Hetilap kereső

Heltai András írása

Emlékezés a húsz évvel ezelőtti Magyarországra, ahol „tisztességes kommunisták” és egy „dilettáns-politikus gentleman” egyetértésben rendezték a haza sorsát. A jelzők a külföldi vendégektől származnak, nagy részük az események tanúja volt, méghozzá olyan pozícióban, amelyben sok mindent láthatott, tudhatott. HELTAI ANDRÁS összefoglalója.

A Demokratikus Átalakulás Nemzetközi Központja pártoktól független magyar civilszervezet. Néhány éve működik Budapesten hazai és nemzetközi támogatással. Célja, hogy feldolgozza, átadja a diktatúrából a demokráciába való váltás során szerzett tapasztalatokat. Legutóbbi konferenciájuk tárgya 1989 volt. Amikor megtörtént mindaz, amire sokan és sokáig vártak, s aminek megvalósulásában a Nyugat hitt a legkevésbé.

Alexander Arnot az NSZK nagykövete volt akkor nálunk. Érkezésekor nem sejthette: hamarosan keletnémet honfitársai „szállják meg” Bonn képviseletét, majd további ezreknek kell táborokat berendeztetnie. A mértéktartó, konzervatív úr pontosan idézi Pozsgay Imrének a 168 órában elhangzott, híres rádióinterjúját, amelyben a vezető MSZP-politikus először minősítette ’56-ot népfelkelésnek. „S ezzel az egész szocialista rendszert demonstratívan delegitimálta” – állapítja meg a nagykövet.

Egyúttal azt is felidézi, hogy a még egypárti magyar parlament már 1988-ben lehetővé tette állami üzemek privatizálását, majd pedig megteremtette a többpártrendszer jogi kereteit. „Ezek az MSZMP autonóm döntései voltak – mondja Arnot, aki elismeréssel adózik az állampártból jött reformerek későbbi magatartásának is. – Bámulatos volt ez a folyamat, amelyben a felmorzsolódó, önmagát feladó párt egyetértésre jutott az öntudatra ébredő ellenzéki értelmiséggel. Hogy azután Németh Miklós kormánya a kerekasztal-tárgyalásokon született, jogi és erkölcsi szempontból mesteri művet tisztességgel, civilizáltan átültesse a gyakorlatba...”

S mindez válság, tüntetések nélkül. A német kortárs emlékeztet: ellentétben az NDK-val, ahol tízezrek kiáltották az utcán, hogy „mi vagyunk a nép!”, a magyarok csak kétszer, március 15-én és Nagy Imre temetésén mozdultak tömegben. „Mi úgy láttuk, hogy itt az értelmiség végezte el a rendszerváltás folyamatát.”

Arnot csak két további nevet említ közülük. Németh Miklósét, aki „a reformok fontos végrehajtója s amellett igen szerény ember volt”. És a „méltatlanul alábecsült, elfelejtett” Antall Józsefét. Aki politikai dilettánsként kezdte, majd kiderült, hogy történelmi távlatokban, stratégiában gondolkodni tudó államférfi. „Személyében egészen új típus lépett a magyar politika színterére: egy gentleman...” (Derültség a teremben.)

A konferencián részt vevő másik német Markus Meckel, egykori polgárjogi harcos, majd a hónapokra „újjászületett” NDK külügyminisztere, azóta SPD-politikus, a magyarok régi barátja. Kimondja: különleges része a mi régiónk Európának. Ahol „egyes kommunisták már akkor demokraták voltak”, miközben sokan mások „beilleszkedtek a rendszerbe, ezért nem voltak érdekelve a változásban”.


Érdekes emlékezni, mutatnak rá történészek, diplomaták, milyen szívósan próbálták megakadályozni, legalábbis késleltetni Párizsban, Londonban, Rómában a gyors változásokat. Féltették az „enyhülést”. És még inkább tartottak a német újraegyesüléstől. Emlékszik valaki, hogyan nyúlt a francia szocialista, François Mitterrand még a 24. órában is Jaruzelski tábornok hóna alá? Vagy hogy ugyanő 1989. december közepén még több évre szóló szerződéseket írt alá Honecker kormányával?...

Gregory Dorey akkor ifjú diplomataként szolgált Budapesten, ma ugyanitt nagykövet. Ő is megvallja, hogy Thatcher asszonynak, aki annak idején oly lelkesen vásárolt fokhagymát a Nagycsarnokban, ugyancsak fenntartási voltak a reformfolyamatok kimenetelét illetően, s London is kivárásra rendezkedett be. (Hogy aztán a siker után nem kevés pénzzel is segítsen.) Szerinte sem világos még, kié a fő érdem a határnyitásban, de Németh Miklósnak – az ő véleménye szerint is – mindenképpen kiemelkedő szerep jutott.

Donald Kursch az amerikai nagykövetség vezető diplomatája volt ’89-ben. Felidézi a „fellazítás” sajátos epizódját, amikor Mark Palmer, az időszak hiperaktív amerikai nagykövete az első, a Váci utcai McDonald’s megnyitójára hívta ebédelni Grósz Károlyt. Aki el is fogadta a meghívást.

Az eszmecserében Vitányi Iván arra emlékeztetett, hogy a húsz év óriási változásai ellenére ma is Európa perifériáján vagyunk, mint ezer éve mindig. S hogy nem mi döntöttünk soha. Sem Jaltában, sem Máltán, ahol (állítólag) az amerikaiak és a szovjetek találkozóján eldőlt Kelet-Közép-Európa sorsa. S a szociológus neves német kollégáját, Ralf Dahrendorfot idézi: a politikai átalakításhoz öt hónap kell, a gazdaságihoz öt év, a társadalom átformálásához hatvan év...

Fellobban persze a szokott csetepaté a kevés magyar között is. Szekeres Imre honvédelmi miniszter és MSZP-politikus a bizarr, immár nem titkos tervről beszél, hogy a Varsói Szerződés tagjaként kis hazánk csapatai háború esetén délkelet felé „törtek” volna át. Lerohanva Szlovéniát, elfoglalva az északolasz tájakat. S lám, napjainkban, a NATO-együttműködés keretében, éppen magyar, szlovén és olasz katonák vannak együtt a békefenntartásban.


Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere, az Orbán-kormány washingtoni nagykövete reflektál: „Örvendetes, ha a kommunista állampárt volt tagjai ma úgy gondolkodnak, amint mi már gyermekkorunk óta.”

Egyébként a nyugati diplomaták arra emlékeztetik a magyarokat: igaz, hogy most csehül állnak – de gondoljanak arra, hol tartanának, ha nem történt volna meg mindaz, ami az elmúlt húsz évben megtörtént. Ha nem lennének például az EU, a NATO tagjai.

A konferencián hiteles szemtanúktól hallhattuk: mennyi itt a tehetség, az értékes ember, mekkora volt az akarat az összefogásra, a közös cselekvésre. S hogy valahol ott kéne folytatni, ahol ’89-ben elkezdték, mert előrejutni ilyen kettészakított társadalommal nem lehet. Idézzük bátorításul még egyszer a brit nagykövetet: „Tudják: Nagy-Britanniában is századokig tartott, amíg kialakult a demokrácia...”