Hetilap kereső

Sztancsik Richárd írása

Az elmúlt egy évben a kormány és a labdarúgó szövetség több döntésével is jelentős összegeket juttatott a magyar labdarúgásnak. Eleinte az akadémiáknak folyósított célzott támogatással, majd a Magyar Labdarúgó Szövetségnek átengedett társasági adóforintokon keresztül. Idén elviekben stadionokat épít, mintegy százmilliárdért. Az MLSZ húsz milliárd forintot osztott szét első és alsóbb osztályú sportegyesületek között. Közben éves szinten százmilliókat szed be a legkisebb amatőr együttesektől.

A szándék nemes, csupán egy a gond vele: mindössze néhány száz labdarúgó képzésére költünk milliárdokat. Előre bocsájtom: nem vagyok ellene a sportcélú állami támogatásnak, még akkor sem, ha ekkora összegről van szó „jelen gazdasági helyzet” mellett. A támogatásnak lehet létjogosultsága, ha az valóban tömegsportra megy és nem csak iskolásokat, hanem felnőtteket is a szabadba csábítja egy kis testmozgásra. Tekinthetjük a fenti összegeket olyan eszköznek, ami a köz javát szolgálja? Tömören: nem.

Pedig az alapvető cél egyértelműen az utánpótlás-nevelés erősítése. A foci mindig is a szívügyem volt, márpedig a magyar felnőtt futballt csak az utánpótlás megreformálásával lehet megújítani – nyilatkozta még 2008-ban Orbán Viktor.

Labdarúgó akadémiák: út a csúcsra?

Véletlen, vagy sem, de Felcsútra mintegy három milliárd forint érkezett december végén. Igazságtalanok lennénk, ha kizárólag őket tekintenénk a rendszer nyerteseinek. Márciusban a labdarúgó akadémiák (Szombathely, Győr, Kispest, Felcsút és az MTK agárdi akadémiája) összesen 1,2 milliárdot kapott a labdarúgó szövetségtől. Természetesen az év végén további tízmilliókkal gazdagodtak, és nem csak a fejér megyeiek.

Először is tisztázzuk, hogy mit nevezünk Akadémiának? Szalai László, az ELTE tanára szerint – aki MLSZ és UEFA pro-licensz és szakedzői diploma birtokosa is – „olyan bentlakásos oktatási intézmény, ahol egy helyen megoldott a tanulók – sportolók – megfelelő minőségű sportági képzése, iskolai oktatása, étkeztetése és pihenésének biztosítása”

Az öt „nagy” akadémián felül Gyulán, Angyalföldön, Budakeszin, stb. is találunk olyan labdarúgó-központokat, amelyek önmagukat akadémiaként határozzák meg. Nem is alaptalanul, ám a köztudatban mégis az első osztályú egyesületek utánpótlás-bázisain ragadt meg az elnevezés, így a továbbiakban mi is ennél maradunk.

Az etalon természetesen az MTK agárdi központja, a Sándor Károly Akadémia volt. A fiatal játékosokkal a kék-fehérek bajnokságot nyertek, több tehetségre pedig le is csaptak Nyugat-Európában. A recept tehát egyszerűnek látszott: a futball-kollégiumokban nyugat-európai körülmények között, mégis relatíve olcsón lehet ügyes játékosokat képezni, akik nem utolsó sorban a beléjük fektetett költségeknek a sokszorosát hozzák vissza egy zsíros külföldi szerződés formájában. A valóság azonban ettől némileg bonyolultabb.

Miféle tömegsport?

A hat (időközben Debrecennel bővült a Nagy Ötös) intézményben összesen nem futballozik nyolcszáz játékos. És ebben az is benne van, hogy Győrre – adat híján – a maximális kapacitást, tehát háromszáz főt számoltam. Ez a szűk nyolcszáz fő tartalmazza az NBII-ben, felcsúti (Fejér megye-2) ifiben, vagy U-9-es csapatokban labdát kergető fiatalt. Ha figyelembe vesszük, hogy az állami pénzek mellé érkeznek szponzori és tulajdonosi forintok, akkor ez a nyolcszáz pár láb tényleg aranyárban mérhető.

Továbbá: az akadémistákra építő MTK idén már csak a másodosztályban vitézkedik, volt játékosai külföldön nem futottak be karriert. A Videoton, a Győr és a Honvéd pedig híresen sok külföldi labdarúgót alkalmaz. Győrben hiába küzdenek az aranyéremért, ha a kezdőcsapat elsősorban a külföldiekre épül, vagy máshol felnevelt magyarokra. Kiss Máté néha még befér a kezdőbe, de az U-20-as VB bronzérmes Zámbó már nem.

A listavezető Debrecenben szép számmal találhatunk saját nevelésű játékosokat, de ott csak 2010-ben indult az akadémia, így a jelenlegi fiatalok még a hagyományos utánpótlás-nevelés gyümölcsei.

Magyarán: az akadémiák egyelőre nem igazolták, hogy kivételesen eredményesek lennének.

Létesítményeik magánkézben vannak, így a pályáikon egészen biztosan nem focizhatnak tömegek. Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az akadémiák eredményessége még mindig nem ítélhető meg, mivel a valóban „futballista-korú” fiatalok 1-2 év múlva jönnek ki tömegesen az intézményekből. Sőt, az U-19-es bajnokság első hat helyezettjéből ötöt az akadémiák adnak – csupán a váciak tudnak beleszólni „házi-versenyükbe”. Az U-17-es pontvadászatban ugyancsak az akadémiák dominálnak – ott a Vasas a „kakukktojás”.

Mégis biztos vagyok benne, hogy az akadémiai-koncepció önmagában nem elégséges az utánpótlás fejlesztésére, és állami támogatásuk nem csak helytelen, hanem egyszerűen zsákutca.

Sorvadó hátország – kifosztott amatőrök

A hátország szépen lassan sorvad. Hátországon kizárólag az amatőr labdarúgást értem, tehát a megyei első-, másod-, harmad és negyedosztályt, illetve a BLASZ divízióit. Míg nyolcszáz labdarúgó-palántára milliárdokat költ a szövetség és az állam, addig Bács-Kiskun megyében csak felnőtt csapatból van 94. Ebből 45 csapat (megyei első- és másodosztály) köteles U-19-es csapatot indítani, tehát máris 94+45=139 csapatról beszélhetünk. 13 fős keretekkel számolva 1807 fiatal és senior hódolhat a labdarúgás örömeinek, szervezett keretek között. Ezt már nevezhetjük tömegsportnak. Természetesen írhattam volna bármelyik másik megyét. Budapest helyzete speciálisabb, de erről majd később.

A csapatok száma – főleg a legalsóbb osztályokban – lassan, de biztosan csökken. Az okok egyike a csökkenő népesség. Szomorú, de a kistelepüléseken már nem feltétlenül van egy csapatnyi férfiú. Sokaknak az U-19-es csapat indítása jelent megoldhatatlan feladatot, így feljutásra jogosító pozíció esetén is maradnak a „megye háromban”. Ha jobban belegondolunk, nem nehéz belátni, hogy a magyar ötöd osztályban nem is olyan könnyű elindítani egy ifi csapatot a felnőtt mellett egy ezer-ezerötszáz lakosú településen. Ezekben az osztályokban lasszóval fogják a feljutásra jelentkezőket, hogy a pontvadászat komolyságát megőrizzék. Legtöbbször hiába.

Ráadásul a költségek is hamar kedvét szegik a játékos-kedvűeknek. Bizony, már a megyei másodosztályú tagság is elképzelhetetlen egy helyi vállalkozó patronálása nélkül. Ha nincs segítség, akkor a csapattagoknak kell – mélyen – a zsebükbe nyúlniuk.

Miből állnak egy ilyen kis csapat költségei?

Az első megfizetendő összeg az ún. tagsági díj. Ez a legalacsonyabb osztályokban 10 000 forint, megyei első és BLASZ első osztályokban 30 000 forint is lehet. E mellé a sportszervezet köteles nevezési díjat is fizetni, amely 60-80 ezer forint körül alakul, megyétől és bajnokságtól függően. Játékosoknak ugyancsak egyszeri költség a bajnokság elején a versenyengedély díj – közismertebb nevén az igazolás –, ami megye 1-ben 3850+ÁFA, míg a megyei negyed osztályban is 2750 forint+ÁFA.

Természetes, hogy a hazai mérkőzéseken a játékvezetői díjakat a pályaválasztó állja. A játékvezetői díj mérkőzésenként 7-12 ezer forint, az asszisztensé 5-8 ezer. Ez a legkedvezőbb esetben (12-13 csapatos bajnokság a hetedosztályban egy partjelzővel) is 130-140 ezer forint éves kiadás, de egy 16 csapatos bajnokság a negyed-ötöd osztályban már 420 ezer forint kiadás – és a Magyar Kupa mérkőzésekkel még nem is számoltunk!

Szintén ne feledjük, hogy ezekben a „magasabb osztályokban” indítani kötelesek ifjúsági csapatot is, ami mérkőzésenként 8 000 forintjától szabadítja meg az amatőröket – újabb 120 ezer forint. Összefoglalva a fentieket: megye IV-ben kb 210 ezer forint csapatszinten + 2750 + ÁFA fejenként. Megyei első és másodosztályban kb 650 ezer forint csapatszinten + 3850 Ft + ÁFA fejenként.

De még nem értünk a lista végére! Már túl vagyunk a nevezéseken és a hazai mérkőzéseken kifizettük a bírókat. A fővárosi amatőrök (127 felnőtt csapat a BLSZ égisze alatt!) számára még mindig ott a pályabérlés problematikája. Óránként 18-22 ezer forintért lehet pályát bérelni – a bérletbe beleértendő maga a bajnoki mérkőzés is. Ha a meccsre két órát számolunk, a heti edzésre szintén kettőt, az havi szinten 80-100 ezer forint kiadás. Budapesten nem csak ezért borzasztó a helyzet a kevés labdarúgó-pálya miatt. Mivel minden pálya órarendje be van táblázva, így nem kizárt egy vasárnap reggel nyolckor, vagy kilenckor kezdődő bajnoki.

Egy BLASZ III.-IV. osztályban vitézkedő csapat éves költségei megközelítik az egy millió forintot! Nem csoda, ha sorra tűnnek el a pályákkal együtt a kis csapatok is. A maradék játékosokból fúziókkal még létrejönnek új egyesületek, de az elmúlt húsz évben komplett osztályok tűntek el nyomtalanul.

Az ötöd osztályú, tehát a BLASZ 1/B-ben feljutásra aspiráló Ferencvárosi FC éves kiadásai 4 és fél millió forintra tehetőek, mivel nekik utánpótlás csapatot is kell indítaniuk, illetve hetente két edzést is tartanak. Ebbe beletartoznak a labdákra, mezekre fordított költségek is, a szám mégis elképesztően magas!

Vidéken pályabérletre nem kell költeni, de utazásra igen. Mielőtt rálegyintenénk a távolságokra a legalsóbb osztályokban, álljon itt néhány elrettentő példa a megyei III és IV osztályokból. Az a barabási szurkoló, aki a Szabolcs megyei Tiszaszentmártonba szeretné elkísérni csapatát, oda-vissza 108 kilométert utazik. Borsod megye III: Nagyrozvágy-Füzér 53 km távolság. Csongrád megye III. Apátfalva-Szegvár 69 km távolság! 420 forintos benzinár mellett már nem is olyan csekélység.

És akkor elkezdhetünk futballozni! A csukákat mindenki megoldja maga, de a mezeket már együtt érdemes megrendelni. Ehhez még hozzávehetjük a labdákat, hálókat, az öltözőben a fűtést, meleg vizet, világítást, valamint a megyei első osztályban kötelezően előírt rendezőket. Itt jegyzendő meg, hogy a megyei szövetségek több esetben is támogatnak csapatokat, akár mezekkel, akár labdákkal, de inkább alkalomszerűen. Ilyen lehet például egy jó helyezés egy fair-play versenyben.

Száz csapatot, ezret!

Ha sok ezren sportolnak, annak rengeteg hozadéka van. Több egészséges állampolgár = kevesebb TB-kiadás. Sok településen egy hétvégi focimeccs kvázi az egyetlen szórakozási lehetőség. Leszakadó térségekben pedig kitörési pont lehet a futball a csellengő fiataloknak. A több amatőr játékos nyilvánvalóan nagyobb a merítési lehetőség profi klubok számára. Pár száz akadémista nem merítési lehetőség, hanem lutri.

Abszurd, hogy éves szinten milliós tétel egy ötöd-hatod osztályú kis csapat fenntartása. Segítségnyújtásként egy költségcsökkentés igenis kivitelezhető, és nem is kellenek hozzá milliárdok. A nagyobb városokba pedig stadionok helyett tucatszámra lehetne pályákat felhúzni. És nem feltétlenül a városhatáron. Ha az örökké pozitív példaként emlegetett Nyugaton lehet a lakótelep közepére nagypályát építeni, nálunk miért nem? Pálya, öltöző, esetleg egy világítás esti edzésekre, slussz!

Fent már leszögeztem, hogy nem vagyok ellene az állami szerepvállalásnak a sportban, ha az ésszerű. Jelenleg nem az, és bizonyos érdekcsoportok miatt nem is lesz az. Remélem az esetleges jövendő kormányok nem fognak egy tollvonással megszüntetni minden sporttámogatást holmi demagóg „csakazértis” alapon. Sportolni jó.

Lehetőséget adni az embereknek a sportolásra: üdvözlendő. Csupán egy dologra figyeljünk: ne arról nyúzzunk le még pár bőrt, aki egyébként fizet azért, hogy játszhasson.