– Nem a hal a fontos – árulja el a titkot Majláth úr több évtizedes horgászszenvedélyéről.
Legtöbbször visszadobja a zsákmányt, halászlét is csak ritkán eszik.
– A nyugalom a lényeg. Meg a vízparti beszélgetések.
Majláth úr rendszeresen részt vesz a Horgász Képviselők Baráti Körének versenyein, és indul a Fidesz Kupán is. Beetetés, csali a horogra, dobás, kapás, fárasztás. Szák.
Alapítványának dombóvári irodájában találkozunk. Jócskán késünk, de nem bánja. Van dolga elég. Papírhalom mögött találjuk, a pályázati kiírásokat bújja.
Sárszentmiklóson, tizenegy gyermekes roma családban született, másodikként. Apja hivatásos katona volt, majd tollfelvásárló az ÁFÉSZ-nél.
– Nem voltam valami jó gyerek. De dolgos igen. Hatkor keltünk, kitrágyáztunk, etettük, itattuk a lovakat, marhákat, disznókat, szárnyasokat. Pénz nem volt, mindenki megtermelte a magáét.
Apja keményen kézben tartotta a családot.
– Szerette a rendet, a fegyelmet. Az ebédről késni vagy hiányozni nem lehetett.
Az általános iskola után, 1966-ban Székesfehérvárra került ipari iskolába. Nem sokáig tanulhatott, apja megbetegedett, ezért a kis Majláth 16 évesen átvette tőle a tollazást az ÁFÉSZ-nál. Két év múlva már területvezető volt.
– A cigányaim oda mentek, ahol kacsát, libát vágtak a faluban. A tollért edényt, műanyag tálat adtak cserébe. Ha összejött elég áru, hozták. Mi meg alföldi telepekre vittük eladni. Visszafele teleraktuk a Roburt paprikával, paradicsommal, uborkával, aztán magunk árultuk.

Az első reccsenés

1980-ban Dombóvárra költözött, az ottani ÁFÉSZ egységvezetőjévé lépett elő. Mellékesben gyűjtőként, felvásárlóként is dolgozott, meg a zöldségbiznisz is ment rendesen.
– Szép lassan cseperedtünk. A politika féken tartotta az embereket, nem volt szabad kitűnni.
A szövetkezet vezetői rábízták a hálózatépítést: „Laci, te ismered a romákat, intézd.” Intézte. Pár év alatt kétezer beszállítója jött össze.
– Ha éjjel zörgettek az ablakon, akkor is átvettem tőlük a tollat.
Tollból lett a házassága is.
– Találkoztam egy beszállító kislánnyal. Szerelem szövődött, összeházasodtunk, két lányunk született.
Nyugodtan, kiszámíthatóan zajlott az élet. 1985-ben hallotta meg a rendszer első reccsenését.
– Sorra alakultak a vegyes vállalatok. Én is belecsöppentem egy osztrák–magyar tollfelvásárló cégbe, miközben az ÁFÉSZ-t sem adtam fel. Heti hét napot dolgoztam.
1989-ben elvált, és az üzletben is új vizekre evezett.
– Jóban voltam két magas rangú orosz katonatiszttel, évekig Dombóváron állomásoztak. Egy tóparti horgászat közben jött az ötlet, alapítsunk vegyes vállalatot Ukrajnában, de már nem tollra.
Az oroszoknak pénzük volt, Majláth úrnak beszerzési forrásai.
– Kereskedelmi attaséktól kértük el nyugati vállalatok címeit. Hollandiától Kanadáig vásároltunk háztartási cikket, fagyasztott és szárított húst, konzervet, még komplett házi sörfőzdét is.
Három év kellett, hogy felpörögjön az üzlet, Majláth úr azalatt Ukrajnában élt. Kellett a magyar a bizniszhez, a nyugatiak nem bíztak a volt szovjetekben. Kijev mellett, Vinicában verték fel a főhadiszállást. Egy volt minisztériumi tótumfaktum is csatlakozott a céghez – régi repülőgéphangárokat szerzett raktárnak. A körülmények nem voltak ideálisak.
– Törvény, közbiztonság alig volt, egy bogárnak is nagyobb becsülete volt, mint az embernek. De az üzlettársaim neve biztosíték volt, őket nem bántották.
És a nyelv?
– Egy év és három vodka után perfektül beszéltem oroszul.
Rengeteget utazott.
– Sokszor szóltak, Jaroszláv, ide megyünk, a szomszédba. Aztán végigautóztunk két napot, hogy odaérjünk. Az evés-ivás egyetlen tárgyaláson sem maradt el. Letettek három-négy liter vodkát az asztalra, és mondták: csu-csu, azaz kicsit igyak. Õk vizesbögréből vodkáztak, amit tőlem szerencsére nem vártak el.

Újra külföld

Nagy számokkal dolgoztak.
– Itt százezer forint nagy összeg. Kint ugyanez dollárban sem volt jelentős.
Bár a cég a mai napig működik, Majláth úrnak három év múltán elege lett. Eladta a részét, és visszaköltözött Dombóvárra. Hamarosan újabb három év külföld, Marosvásárhely következett.
– Rizst, cukrot, lisztet vittünk ki Romániába, fát, sót és bútort kaptunk érte, barterben.
Kiismerte az embereket. Ma – állítja – ránézésre tudja, kiben bízhat.
– Tízből talán ha kettő igazi üzletember. Aki hirtelen felbukkan egy világmegváltó vállalattal meg egy aktatáskával, azt nem veszem komolyan.

Valós munka

Román cégét is eladta, megint hazajött, visszatért a tollazáshoz.
A Billerbeckkel épített közös gyárat, öt éven át vezette a vállalkozást. Idestova hat éve, hogy eladta, bérbe adta érdekeltségeit, üzemeit, áruházát, hét kamionját.
– Csak a környezetvédelmi cégemet tartottam meg, ahol ma mindössze nyolcvan ember dolgozik. Multik, nagy gyárak veszélyes és egyéb hulladékát kezeljük, tárolókat építünk.
A közéletben is jártas lett. Alapítványt hozott létre, oktatási programokat szervez, roma civilszervezeteket és kisebbségi önkormányzatokat segít. Felépítette a helyi közmunkarendszert, összehozta a roma vezetőket és a hivatalosságokat.
– Nagyot csalódtam az alapítványi világban. Azt hallani, tömérdek pénzt áldoznak a romákra. Elkezdtem végigjárni a cigányságot, hogy milyen programokban vettek részt, de úgy néztek rám, mint borjú az új kapura. Bár minden papírt eldugnak az illetékesek, hamar rájöttem, a milliók 98 százaléka cigányokkal foglalkozó állami és magánalapítványoknál landol. A romakérdés sok ezer embernek biztosít jó megélhetést.
Dossziét húz elő a paksamétából.
– Itt egy pályázat, egy férfi hozta... Kétezer forintért támogatói nyilatkozatokat vesznek. Ha a kisebbségi önkormányzat aláírja, el is vágta maga alatt a fát. A pályázó súlyos milliókat kap, cserébe előadásokat, rendezvényeket tart, tanulmányokat ír, kutatásokat szervez, és kiad egy könyvet – ehhez a kapott támogatás töredéke is elég lenne. Tucatszám van olyan látványalapítvány, amelyik magának forgatja vissza a pénzt. Hisz a roma tanulmányok többsége a Statisztikai Hivatal és a Regionális Munkaügyi Központok adataira épül. Valós kutatómunka nincs mögöttük, a pályázat elnyerésével mégis sok száz millió forintba kerülnek az adófizetőknek.

Ez a titok

Majláth úr amúgy három év alatt mindössze egyszer nyert, igaz, akkor 11 milliót. Meg néhányszor az önkormányzattal közösen is eredményes volt.
Tervezi, a helyzetről beszámol uniós roma képviselőjüknek, talán beadványt is megfogalmaz.
Három megye, Tolna, Somogy és Baranya száztízezer romájának vezetője.
– A régi kapcsolatokon múlik, ez a titok. A cigányok tisztelnek, tőlem elfogadják a kritikát, nem szólnak vissza. Ha gond van, személyesen megyek ki a családhoz vagy a munkahelyre.

Egy kis buli

A megyei roma vezetők és idős, tekintélyes cigányok évek óta kérik, legyen a vajdájuk, már idén is unszolták. De Majláth úr nem áll kötélnek.
– Így is tucatnyi titulusom van, és rengeteg feladatom. A vajdának nagy a felelőssége: nézeteltérést kezel, személyes ügyekben hoz döntést, lakodalmakra jár.
Majláth úr 2007-ben Kisebbségi Díjat kapott a kormánytól.
– Hívtak a haverok, a Sárközi Karcsi meg a Várnai Marci, ők a Cigány Önkormányzat alelnökei, hogy gyere, Laci, lesz egy kis buli. Nem sejtettem semmit.
De a világ minden kincséért sem keveredne a politikába.
– A politikusnak nem számít a tízmillió ember, csak a szavazatok.
2006-ban ismerkedett meg második feleségével, aki most az alapítvány oktatási ügyeit viszi. És persze horgászik.
– A Horgász Képviselők Baráti Köre által szervezett versenyek többszörös női bajnoka.
A házaspár a horgászat mellett a kertet kedveli. Imádják a rózsákat, 130 tő áll az udvarban odahaza.
Hogy ez a kör is bezáruljon: Majláth úr a Nemzetközi Rózsa Termelő Társaság tagja. Cserél, olt, szemez.
Megnéznénk a kertet, hozzá a házat is. Nehezen áll rá.
– Sok az irigy.
Végül beleegyezik.
A kertben műkő Vénusz-szökőkút, kőoroszlánok és kerti törpék közt csúszkálva pillantjuk meg a rózsarengeteget.
– Van olyan, amelyiket négy-öt tőből hoztam össze, különböző színűek a virágai.
Szép.
És odabent?
A konyhában már megterítettek az ebédhez. Bableves, sült oldalas. Halat majd akkor, ha szezonja lesz.