Hetilap kereső

Felszabadult kiáltás hullámzik végig a tömegen, majd rákezd a kórus: „Viktor! Viktor!” Aztán vált a ritmus: „Megnyertük, megnyertük!” Zúg a sokadalom. Lengenek a trikolórok, csak egy szemüveges pici nő tart maga elé árpádsávos zászlót. Már túl vagyunk azon, hogy Lendvai Ildikó elnézést kért mindazoktól, akiknek a pártja csalódást okozott. A Jobbik rajongói már túlestek azon, hogy nem engedték be őket csodálatuk tárgyai közé. Az LMP vezetője is biztosította azokat, akik rá hallgatnak: igenis van élet a kétharmad után. A Fidesz választási központjában BARÁT JÓZSEF, a szocialistáknál PUNGOR ANDRÁS, a Jobbiknál KRUG EMÍLIA, az LMP főhadiszállásán BUJÁK ATTILA járt.

– Magyarok határon innen és határon túl, jelentem, az oxigénpalack nélküli csúcstámadás sikerült – jelenti be a győztes az ünneplő tömegnek és persze országnak-világnak a kétharmados diadalt.

A sporthasonlatot bombasztikus politikai összegzés követi: forradalom történt a szavazófülkékben, mert kiderült, hogy rendszert váltani nem lehet, csak megdönteni, és új rendszert alapítani. Ezt pedig a nemzeti együttműködés rendszerének fogjuk hívni.

Rákapcsolnak hát azok is, akik eredetileg csak örömködni jöttek, de most, lám, kiderült: új politikai berendezkedés megteremtéséhez asszisztálnak. „Ria, ria, Hungária!” – zúg fel a kórus. A tudósító gondolatai szétszaladnának: ha eddig köztársaságban, parlamenti demokráciában éltünk, akkor mi is lesz ez az új rendszer? Morfondírozni ráérünk, mától a magyar emberek érdeke az első: mindennek a mércéje az együttműködés.

Este fél hétkor még nem volt jele annak, hogy alig két és fél óra múlva rendszerváltó nagygyűléssé alakul a buli. A Vegas Showband funkyt játszik, a közönségnek talán a fele is olyan külföldi, akinek fogalma sincs, hogy miről szól az ingyenfiesta, de örül neki. Bent a sajtóközpontban a pirospaprikával ékes „Fidesz” feliratot viselő zsírosdeszkát sem rakták ki: még kampánycsend van, nem szabad – oktat a büfésfiú.


Urnazárás előtt három-nullra vezet a Chelsea az MSZP-székház kivetítőin. A Jókai utcában nem gyűlnek a szociszimpatizánsok, pedig várná őket az ingyenital. A pincérek mosolyognak, az őrök belépésre jogosító szalagot keresnek a csuklókon, az újságírók, a fotósok egymás ugratásával múlatják az időt. Gyurcsány megint nem jött el, Mesterházy késik.

Lassan csorog az idő. Baja Ferenc gyalog érkezik. Csaknem felnyársalja a mikrofonerdő.

– A lényeg, hogy magas legyen a részvétel – üti el a nyilatkozatra szánt időt.
Autó fékez, Lamperth Mónika jön, ujjongva, celebként fogadja a járda népe. Mint kiderül, holland turisták ők, csak bohóckodnak a kameratűzben.

A szomszédos Bakegér kocsmában az Abba slágereit éppen Hobó váltja: „Teérted hajtok, mindened meglegyen, nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem.”

Kampányízű a nóta. De nem sokáig tart az áthallásos műsor, egy vendég pergősebbre buherálja a zenegépet. Szociszékház mellett balos a kocsmaközönség.

– Mitől lesz nekünk jobb az Orbán? Láttuk, mit csinált kormányon – legyint egy baseballsapka a pohár olaszrizling mellett.
És szertartásszerűen jön a füst és az elitellenesség:
– Ezek egymásnak adják át a széket. Mi jót várhatnék?

– Sziasztok, tömeg! – köszönti fél tucat társát egy Jobbik-szimpatizáns a budai kongresszusi központ bejáratánál.
Parlamenti pártnak már nem holmi sportcsarnok dukál, hanem elegáns konferenciacenter. (Négy éve még az MSZP–SZDSZ-koalícióról döntöttek itt.) Márványlépcső, az oszlopok között medence. Kollégák találgatják, fog-e valaki úszni a boldogságban.

Ám egyelőre a bejutás sem egyszerű, a drukkerek még várakoznak, a sajtó csak igazolvánnyal kap szabad utat, belépőt kapunk, műanyag madzagra tűzve.

– Nálunk vidéken az ilyennel a csirkelábat kötik össze. Ez jelzés? – humorizál egy fotós.
Pedig a kakastollas csendőralakulat ma otthon maradt, gárdisták is csak diszkrét számban jelentek meg. Hogy a magyarság főhadiszállásán vagyunk, arra leginkább a piros-fehér-zöld kombinációjú szalvéták utalnak.
Nem sokkal hét után már a választási csalásokról tartanak sajtótájékoztatót (Ózd, Tiszaeszlár, Rakamaz, szervezett szavazás, „természetesen cigányok”). Kávét kortyolgatunk, drágát, rosszat. Sikerült még az első fordulós rendezvény unalmát is felülmúlni. Kezdünk gyanakodni. Ilyen a radikális változás? Konszolidált, botránymentes?


Kilométeres kábelkígyó tekereg a Bajcsy-Zsilinszky úton, hogy befordulva a lépcsőházba, a lichthofon felkúszva az LMP-központig érjen. Odabenn puritán, fiatalos lazaság, oldott légkör – ez a nyakkendőt nem viselők pártja. Zakóban, kihajtott ingben járnak. Egységesen, fegyelmezetten.

Az új stílust a sajtóasztalon (büfé) a dobozos tej képviseli, ami – kávé híján – máris botrány. De a zsírosdeszkára pirospaprikából hintettek mosolygó szemet-szájat. A politika „nem tragédia”, nem gyász, nem anyázás, nem csupa Trianon – hirdeti minden jel, plakát, grafika, gesztus. „Meg lehet mindent dumálni” nyugiban.

A titkos belső VIP-szobát olyan elszántan őrzik, hogy a listavezető érkezésekor ötven fotós tódul utána. Jobb híján lekapják, amit látnak: Schiffer András tévét néz, zöld zakóban. Az első magyar ökopárt igazán multikulturális jelenség. Tar fejű, olajbarna spanyol ökoszimpatizáns Barca-mezben angolul tárgyal a pártalkalmazottal, hogy a végén levonja a tanulságot: „Secko jedno.” A belső azonosulás jele, hogy az illemhely bejáratán is választási matrica díszeleg: „Igen, lehet.” Péter, a pulóveres kissrác, aki a napokban még a Nyugatinál szórólapozott, mától „Szilágyi képviselő úr”. Itt derül ki: ő a listán a hetedik. Most besétál a parlamentbe.

– Kedvezett a politikai klíma – szerénykedik. – Mákunk volt.


A Vörösmarty téren a színpadon Schmitt Pál váltja a vegasiakat, az Európai Parlament alelnökeként jelenti be: ilyen arányú felhatalmazást a 27-ek országaiban még nem kapott párt. Egy erős Magyarország erősíti az Európai Uniót. Nos, ekkora győzelmet ilyen szerény sokaság még nem ünnepelt a világon, hiszen a téren még alig pár százan vannak. Igaz, szervezetten. Narancstáblákkal, zászlókkal, feliratokkal: itt van Solt, Jászberény. Ám folyamatosan érkeznek az emberek a Deák tér felől, lassan megteltek a tér hátsó részén a padsorok. Már több ezren fütytyögnek, amikor a téren közvetített Hír TV-adás Tóth Józsefet nevezi befutónak, Molnár Oszkár vegyesen kap füttyöt és tapsot. De azért a taps a több. Tényleg, miért is nem a közszolgálati tévé megy a téren? Hát azér’. Sok munkatársnak kell még ott jönni-menni, hogy a nemzeti együttműködés tévéje lehessenek. Ha egyáltalán.

És persze egyre jönnek az újságíróktól hermetikusan elszigetelt VIP-termek vendégei.

Pálffy István már nem tévésként, hanem kereszténydemokrata képviselőként érkezik.
– Szerinted a kétharmad mit jelent az egyharmadnak? Alig hihető, hogy a 168 Óra olvasóinak többsége is a Fideszre voksolt volna.
– Hát ez a szomorú dolog. Mert itt valójában egy új, egységes nemzeti táborról van szó, amikor a kétharmadról és a háromharmadról beszélünk. De én tovább is mennék, és a négyharmadról gondolkodnék.
– Nem sok az egy kicsit?
– Nem. Mert ha hozzávesszük Magyarország tízmillió lakosához a Kárpát-medencében élő, körülbelül három és fél millió magyart, akiknek ez a kormány új lehetőségeket kíván biztosítani, akkor még egy harmadot rátehetünk. És itt térek vissza a kérdésedhez: aki egy pártra vagy képviselőjére adott szavazatával kívül esik a kétharmadon, a nemzeti ügyeken kívül azért nem kerülhet. Nekünk az ő képviseletükről, érdekeikről is gondolkodnunk, gondoskodnunk kell.

Nem félti a többségtől a kisebbséget a külügyér Németh Zsolt sem.
– A demokráciáért azért nincs oka senkinek sem aggódni, mert egy rendszerváltó, tehát a demokratikus elkötelezettségében megkérdőjelezhetetlen politikai erő nyerte meg a választásokat.
– Igen ám, csak úgy látszik, hogy az ellenzék egyharmadnál kevesebb képviselővel sem törvényjavaslatot, sem módosító indítványt nem tud benyújtani.
– Nézze, volt már hasonló helyzet 1994 és ’98 között.
– Igen, Horn Gyuláék akkor nagyvonalúak voltak a kisebbséggel.
– Gondolom, ezt a bizalmat mindenképpen meg kell adni a Fidesznek is, mert lehet bízni abban, hogy egyéneiben és közösségeiben ez a párt igenis nagyvonalú politikai képződmény.
Úgy legyen.


A Jókai utcai MSZP-székházban a politikusoké a felső emelet, csak Budai Bernadett szóvivő jön hét után az újságírók közé.
– A relatíve alacsony részvétel nem ad okot az örömre – tájékoztat.
Kocsiba pattanunk. Irány Angyalföld! A szocik közül csak Tóth Józsefnek és Szanyi Tibornak van esélye. A Piros Pont irodában nagy a nyüzsgés. Akár a tőzsdén, kis papírokkal szaladgálnak a szegfűs brókerek.

Szanyi kinn a járdán sétál fel s alá. Egyik cigiről a másikra gyújt.
– Akármi lesz, én láncdohányos maradok – poénkodik kényszeredetten.
Kirohan hozzá egy nő. Nagy az öröm a kis papíron:
– Háromból kettő megvan neked!
Tóth Józsefhez nem jutunk be, izomember állja el az utat. Kéri, legközelebb szóljunk a vakuvillogás előtt, ugyanis nincs formában, időben behúzná a hasát.


– Van élet a kétharmad után is – mondja Schiffer listavezető vigasztalóan a pulpitusról.
Enyhe szorongás érezhető, többek között azért, mert a győztes, a nemzeti egység kovácsa annyira hallgatag. Schiffer szerint lényegében semmit sem árult el a terveiről. De az LMP jóhiszemű, az LMP nyílt, az LMP derűs. Véletlenül sem hiszi, hogy a Fidesz szét akarná dúlni 1989 örökségét, az alkotmányos rendet. Forradalom (reagál az Orbán-szózatra) valóban történt az este. Csakhogy civil forradalom. A normális politikai közbeszéd forradalma. És azt az LMP vitte véghez – mondja szerényen Schiffer.

Hiába no, itt most forradalom van, minden fronton.
– Liberális szavazók, akik az SZDSZ felől jöttek, akadhattak – ismeri el Karácsony Gergő, a félénk szóvivő, enyhe pírral.
Majd rögtön egyensúlyozni kezd:
– Ahogy jöttek mások, máshonnan is. Hogy honnan? Hát mindenhonnan.
Schiffer András szerint a bal- és a jobboldaliság elaggott, múlt századi ellentétpár. Schiffer nem is bánt senkit, nem célozgat. A Jobbikot is szolidan karcolgatja.


Gondos koreográfia szerint egyelőre csak Balczó Zoltán és Gyüre Csaba „feljogosított interjút adni”. Enyhe adrenalinlöket csak akkor söpör át a párt meghívott vendégein, amikor úgy fest, „Oszi” (Molnár Oszkár) megveri a fideszes jelöltet Edelényben.

– A Daher testvérek harminc éve jöttek Magyarországra, annak idején harcoltak az arab-izraeli háborúban, és a Szovjetuniótól ajándékba kapták a lehetőséget – sztorizik egy fiatal srác a narancsos aspiránsról a haverjának.
– Legalább magyarul megtanulhatott volna ennyi idő alatt. Csak Oszinak sikerüljön!
Sikerül. Gaudi-Nagy Tamás már a stratégiát magyarázza:
– Kommunikációban ezt kell megfogni. A Fidesz kizárt valakit, aki felismerte magában, hogy jobbikos. Ahogy Vona is mondta, az ország kétharmada az, csak még nem tudja.
Pár percre rá már mikrofon előtt adja elő ugyanezt.


A Jókai utcába éppen időben érkezünk. Felvonul Lendvai és az elnökség. Többek között Kiss, Hiller, Szekeres, Kovács alkotják a biodíszletet. A pártelnök gratulál és lemond.

– Sajnáljuk, hogy csalódást okoztunk – üzen azoknak, akik elpártoltak az MSZP-től.
Bejelenti: az elnökség is felajánlja a lemondását. Kongresszus jön, csak az nem biztos, mikor lesz tisztújítás. Az biztos, hogy Lendvai szerint az MSZP a parlamentben nem liheg senkinek a nyakába. A baloldal konstruktív lesz, de kemény.


Elmúlt fél kilenc. A Vörösmarty téri kivetítőn Lendvai Ildikó tűnik fel. Megtapsolják, amikor elismeri a vereséget, ám nevetésorkán fogadja szavait arról, hogy a párt nem tudta megvédeni magát a haszonlesőktől.
– Most énekeld el szépen az internacionálét! – kurjantja egy reszelős hang.
A lemondásakor szavalókórus zúg végig a téren:
– Elkúrtad, elkúrtad, elkúrtad!


Másodpercre akkor, amikor a Jókai utcában Lendvai Ildikó bejelenti a saját és az elnökség lemondását, a jobbikos vezérkar, élén Vona Gáborral színpadra lép. A pártelnök fáradtnak látszik. Jobbik-logós ing helyett szimpla kockásban köszöni a munkát, bizalmat.

Gratulál a Fidesznek, de előbb Molnár Oszkárnak, amiért a nemzeti összefogás jegyében mandátumot szerzett. Azt mondja, segíteni fogják a Fideszt az elszámoltatásban, az adócsökkentésben, a közbiztonság megteremtésében. De ha Orbánék sumákolni akarnak, minden parlamenti és azon kívüli demokratikus eszközt bevetnek. Közben az előtérben a pár fős szimpatizánscsapat összecsavart zászlóval a pakkban még mindig bebocsátásra vár.


Nemsokára tíz óra. A Hír TV még a köztársasági elnököt várja, de a kivetítőn narancsszín felirat jelenik meg: „Köszönjük, Magyarország!” Felszabadult kiáltás hullámzik végig a tömegen. Megjött a Viktor. A miniszterelnök-jelölt pedig bejelenti, hogy egy forradalom győzött. Elmondja, hogy a nemzeti együttműködés rendszerében új szabályok érvényesek: a kormány irányításával az állam feladata lesz a szabályok jogszabályba öntése, betartása és betartatása. „Viktor, Viktor!” – zúg a tömeg.

Hogy van ez? Ebben a rendszerben az az új, hogy az Országgyűlés helyett a kormány hozza a törvényeket? És mi lesz a hatalmi ágak szétválasztásával?

Nos, ezen töprengjünk majd holnap: a reggel okosabb az esténél. Inkább búcsúzóul még egy villáminterjú. Göndör hajú, pöttöm, csokifekete kisfiú színes kendőt lobogtat, ahogy a nagyok a zászlót.
– Te kinek drukkoltál? – kérdezem tőle.
– Én? Hát az anyukámnak – felel határozottan, majd megtoldja: – meg a nagyinak is.
Összenevetünk a kis csápolóval, anyuval, nagyival. A saját kis közmegegyezésünk már megvan. Reménykedjünk, talán csak beleillik majd valami nagyobba is.