Hetilap kereső

Buják Attila írása

2,6. Egy botrányos nap végén ez a furcsa szám állt a hajdani kormánypárt logója mellett. 2,6 százalék. Húsz év után az MDF kizuhant a parlamentből, elnöke lemondott, jelöltjei szótlanul távoztak. Kora hajnalra kiürült a székház. A villanyt leoltották. Vége. Az utolsó órákat BUJÁK ATTILA nézte végig.

Kicsi sátor, alacsony dobogó, húsz szék, ápolt gyepszőnyeg, szűköcske sajtószoba. A „Szilágyi 73.-ban” tíz-egynéhány esztendőt húzott le az egykori kormánypárt örökös szorongásban, rettegésben. Jön a választás, jön az EP-kampány, jön Orbán, olvadoznak a vidéki szervezetek. Mindig túlélték, mindig megúszták. Most nem. A Fidesz-gőzhenger átgázolt az MDF-en is.
A keskeny lépcsőfordulóban Antall József mellszobra szigorú határkő: eddig, és ne tovább. Az emelet a kiválasztottaké. A szervezők fel-le rohangálnak a hírekkel: „Elnök aszszony tíz után érkezik”, Herényi még sehol, talán a választókerületében, Bokros a Holdban. Szimpatizánsok, aktivisták persze itt is vannak, de külön, az emeleten. Ezért nem látjuk őket.

Hét óra. A kivetítőkön zajosan omlik össze a magyar választási rendszer, Kubatov-gárdisták rohanják le a billegő, „éles körzeteket”, kilométeres sor áll a Bocskai úton.
– Hiába. Ügyelnek a részletekre – mondja egy pártsajtós szomorkás gúnnyal.
Látjuk, ő is szorong. De most még jó, nincsenek eredmények, csak hírek. Baljós hírek. Míg az OVB buzgón rágja a gittet, él a remény, és „tényező” a párt. Elsőnek Király Zoltán jelölt fut be, a rendszerváltás minihérosza, hófehér hajjal, fürgén, fiatalosan. De a lépcső már próbára teszi. Húsz év telt el.


Hűvösödik. A kávé forró (villámgyorsan el is fogy), a szendvics frizsiderhideg, az utca néma. Itt nincsenek ünneplő, klakkoló tömegek. Az MDF ma „választási szervezet”. Somogyi kampányfőnök próbál életet lehelni a pártba, egyedül töltve be a politikai teret. Igen – mondja –, a kampány nehéz volt, és keserű, igen, mindenki áskálódott ellenük, az MSZP is, a Jobbik is. Nehezen gyűlt a kopogtatócédula. Igen, az LMP bejött surranópályán, az volt a valódi rivális, ma már látják, friss és energikus. „Nagyon szép imázskampányt vittek” (Somogyinál a kampány esztétikai kategória), és a szavazó szereti az újdonságot. Nincs több kérdés. Mindenki udvariasan hallgat. Minden világos, túlságosan is.

– Akkor én maradok – mosolyog Somogyi feszengve, és csöndben bámulja a tévét. Várunk.
Tíz óra. Hat perc még az élet. Az OVB hamarosan feloldja az adatszolgáltatási moratóriumot, indulhatnak a számítógépek. Lábdobogás az út felől, Ibolya asszony érkezik a tízes lista élén, vakuvillogásban. Hófehér kosztüm (ez nyerő szín volt 2006-ban), mögötte Bokros (türkiz kampánynyakkendő), de Herényi frakcióvezető szokatlanul hallgatag. Villámgyorsan átvágnak a tömegen, s el is tűnnek az Antall-szobor mögött.
– Még nyolc perc. Kábé – mondja bizonytalanul egy pártalkalmazott. – Akkor mindent kommentálunk.
De nincs mit kommentálni. Az eredményt – a nem hivatalosat – mindenki ismeri. Egymás után távoznak a jelöltek, némán, lehajtott fejjel. Megjött a taxi.

És indulhat a Fidesz-henger is: száguldanak a kivetítőn a képek, százalékok. Öt perc, és minden narancssárga. Ki is lövik a készülékeket, az elnök asszonynak kell majd a fény. Fel kell a dobogóra lépni, és le is kell majd lépni onnan. Nem könnyű. Felsorakozik a csapat, utoljára, Bokros–Herényi–Debreczeni–Pusztai-összeállításban. Bokros lazán és udvariasan, Debreczeni kesernyésen, Herényi zavartan mosolyog. Mindenki viselkedni próbál. Dávid – a diktafon kijelzője szerint – három perc negyven másodperc alatt mond le.
– Ez a nap most a könnyeké – mondja zaklatottan.
A győzteseknek gratulál, akkor is, „ha a jövő nem őket igazolja majd”.
– Hohó, sírni csak a győztesnek szabad – helyeskedik egy jobbos sajtómunkás. Láthatóan elégedett.
– Engedjék meg, hogy most be is fejezzük – hadarja Dávid Ibolya megviselten.
De a Hír TV miniatűr hajas babája nem könnyű eset.
– Elnök asszony! Nem zavarja, hogy eljárás indulhat ön ellen? – provokálja Dávidot.
– A holnappal ma nem foglalkozunk. Bocsássanak meg, megyünk – mondja az elnök asszony, s el is tűnnek a lépcsőfordulóban.
– Egy párttal kevesebb – derül „a stáb” műszaki embere.
S mindenki szedi a sátorfáját. A háttérben az orbáni diadalmámor. Kezdődik a jövő.
– Tény, hogy szálka voltunk a többiek szemében – mondja Somogyi kampányfőnök. – Bokros Lajos alig kapott teret. Az MDF-ből pedig hiányzott az LMP induló energiája.
– Vége? Ez már a párthalál? – erőlködnek a riporterek, hogy kérdezzenek is valamit.
Mert túl sok kérdés nem maradt. Egy év alatt két rendszerváltó párt tűnt el.
– Ne tőlem kérdezzék – mondja kínlódva Somogyi. – Nem ismerem eléggé az MDF szervezeti felépítését.
Mindenki hallgat.
– Mihez kezd az elnök asszony tizenkét év után? – faggatjuk a háziakat.
– Kenyérgondjai nem lesznek – mondják. – Feltalálja magát. Csak az a baj, hogy politika- és nyilvánosságfüggő. Ezt nyilván nehezen éli meg.
Nem is könnyű, ha váratlanul kiürül a határidőnapló, ritkul a riporterek hada. Szabad a hétfő és a kedd, nincs többé frakcióülés, szavazás. Egyre több a néma vasárnap, nem csöng a telefon. A fotósok elmaradoznak, a Balaton-átúszás se nagy szám. Mackóban is le lehet futni.
A sajtó már szedelőzködik. A vesztest nem várja a székház előtt senki. Néhányan még a laptop előtt ücsörögnek: az Orbán-beszédet figyelik. Éjfélre jár. Kinn a sátorban újra van forró kávé. Az utolsó kávé az MDF-nél.