Hetilap kereső

Karácsony Ágnes írása

Kilencvenegy százalékos többséggel választotta elnökévé a Magyar Szocialista Párt az eddigi frakcióvezetőt. Sosem készült pártelnöknek, de most úgy érezte: nem térhet ki a feladat elől. KARÁCSONY ÁGNES interjúja.

Miért nem akart pártelnök lenni?

Ha a pártelnök „fantomképét” kellett volna megrajzolnom, soha nem mintáztam volna magamról. Mert úgy gondoltam: a pártelnök vagy karizmatikus baloldali népvezér, vagy a lehető legjobb pártszervező. Vagy a lehető legerősebb „váll”, amely képes megtartani a kormányzat terhét. Rám egyik sem illik. De az élet úgy hozta: össze kellett szerkesztenünk egy konstrukciót, amelyben ezek a képességek mind megjelennek. Csak nem egyetlen emberben, hanem egy csapatban. Az én dolgom, hogy a csapat kovásza legyek. És tudja mit? Talán jó is, ha egy baloldali párt elnöke közösségben gondolkodik.

Kongresszusi beszédében azt mondta: véget ért a Gyurcsány-korszak, amely „talán a legfelszabadítóbb volt” az MSZP életében. De milyen szempontból volt az? Ha csak a közvélemény-kutatásokat nézzük is, az MSZP ki volt szolgáltatva Gyurcsány önmozgásának: 2006 előtt felemelte, utána mélybe rántotta a pártot. Kétségkívül ideológiai mozgalmat csinált a baloldalon, ám pártvezetőként nem tudta megtartani a szavazókat.

Ezekben az években, amelyekben Gyurcsány Ferenc a baloldal vitathatatlan vezére volt – mindegy, hogy pártelnökként vagy kormányfőként –, valóban megjártuk a legnagyobb magasságokat és mélységeket is. De a lejtmenet miatt még nem kell politikai amnéziába esni: emlékezni kell a csúcsra is. A „magasba” tényleg akkor jutottunk, amikor sikerült széles népmozgalmat csinálni a baloldal körül. Gyurcsány Ferenccel értük el azt, hogy az MSZP nem egyszerűen rutinos hatalomtechnikusok csapatának látszott. Feriben ott volt az ígéret – amiből jó korszakunkban sokat be is váltott –, hogy itt új szellemi baloldali mozgalom is formálódik. Hogy az értelmiségben baloldaliként, szocdemként elkönyvelődni, az már új gondolatokat is jelenthet, és nem pusztán a radikális jobboldaltól való közös félelmet. Ezek olyan pillanatai voltak a magyar baloldalnak, amelyeket én személyesen is a legfelszabadítóbb periódusként éltem meg. És ennek nem mond ellent, hogy később ugyanez a baloldal már olykor szégyellni kezdte azt, ami „elpuskázódik”.

Szintén a szónoklatában olyan kapitányhoz hasonlította Gyurcsányt, aki „egyszerre minden poszton ott volt” a hajón. Hozzátette: de egy hajón nem elég az „egy tehetséges, kell hozzá a sok”.

Megvolt és megvan benne, ami egy kapitányt első emberré tesz. Õ látott legmesszebb a hajóhídról. Benne volt a legtöbb fény és tűz ahhoz, hogy viharban is lelkesítse a legénységét. De nem volt, talán nem is lehetett kellő figyelme arra, hogy mi van a gépházban.

Magyarán: Gyurcsány azért futott „zátonyra”, mert egyedül akart navigálni?

Mindent tudott, ami ahhoz kell, hogyan élhet meg ünnepeket a baloldal. De nem tudtunk – így, együtt – eleget ahhoz, ami a nyugodt hétköznapokhoz kell. Azt hiszem, hogy ami történt, az a magyar politikai kultúra egyik „legizgalmasabb kalandja” is volt. Jobb- és baloldal vitája vezérek eposzi csatájává vált. Megvolt a pátosza, és megvan a tanulsága is.

Mennyiben?

Magyarország mostanra talán megérett arra, hogy a vátesz típusú politizálásból átváltson egy jó értelemben vett ügyintéző, „szolgáló” politikai irányba.

Mindenesetre ön feltételekkel vállalta a pártelnöki posztot: legyen hármas ügyvezetés Kiss Péterrel és Szekeres Imrével, Gyurcsány kerüljön a Táncsics Alapítvány élére, mert a „baloldalnak szüksége van rá”, Mesterházy Attila pedig vegye át a frakcióvezetést. Akkor valójában ki az új kapitány?

Első embernek választottak. De az ember sokféle módon lehet kapitány. Olyan is van, aki az első tisztekkel együtt járt kadétiskolába, ismeri a képességüket, ezerszer vitázott már velük, de van köztük valamilyen bajtársiasság is. És ez a kapitány úgy akarja a hajót vezetni, hogy a kormányosnak, a tiszteknek, a fedélzet- és a gépmesternek is meglegyen a maguk szerepe. Az utasoknak persze nem kell „vezetéstechnikai” vitákba bonyolódniuk. Azt kell látniuk: megy a hajó.

Gyurcsány esetében voltaképpen az volt a tét: pártalapítvány – vagy nélküle szakad a párt?

Nem. Az volt a tét: folytassa-e azt, ami az ő legjobb pillanataiban fölfénylett. Ha talán vége is a váteszek korának, a szellemi mozgalmak ideje nem járt le.

Vehetjük úgy: Gyurcsány lesz a párt ideológiai főtanácsadója? Mert ha igen, akkor talán mégsem ért véget a Gyurcsány-korszak.

Csak olyan értelemben ért véget, ahogy egy névvel egy kormányzati korszakot lehetett jellemezni. De ő továbbra is egyik főszereplője lesz a baloldal körüli szellemi útkeresésnek. Amikor mindenkit fedélzetre kell szólítani, nem az a cél, hogy kevesebben legyünk. Hanem hogy többen.

Pedig volt egy félmondata Gyurcsánynak vasárnap. Úgy hangzott: „Jó ideig ez az utolsó nyilvános beszédem, mert az a jó, ha most azokat hallják, akiknek most van felelősségük.” Nem gondolja, hogy ő ezzel elhatárolódott attól, ami most következik: irdatlan megszorítás, állandó sztrájkok, tüntetések, radikális megmozdulások?

Ugyan! Nem is ő volna, ha távolságtartással majd azt mondaná: nahát, tizenharmadik nyugdíj, hát nem elvették?! A tőle idézett mondat inkább a „politikai tapintat” jele.

Ez mit jelent?

Felmérte: ha egy pártelnök-miniszterelnök – ráadásul ilyen szuggesztív személyiség – leköszön, a sajtó árgus szemmel figyeli majd, mikor nyilvánul meg, s kivesézik minden szavát. Hogy ugyanúgy hangsúlyoz-e, mint a hivatalban lévők. Ezt akarja elkerülni. De ismerem már annyira: amikor megszólal a harci trombita, ő lesz az első, aki elindul. Nem tesz szájzárat magára. Ki sem bírná. Ki sem bírnánk.