Hetilap kereső

Lampé Ágnes írása

Még pluszpénzért sem volt hajlandó közmunkásnak állni néhány szociális segélyen élő munkanélküli a Dombóvárnak és tizenöt környékbeli kistelepülésnek szánt negyvenmillió forintos program keretében. Azt sem bánták, hogy büntetésből egy évig megvonják tőlük a segélyt. Néhányuknak a sepregetés derogált, mások jól fizető feketemunkájukat nem voltak hajlandóak feladni pár hónap járdalapozásért. LAMPÉ ÁGNES riportja.

– Kérdezem tőle: mi a végzettséged? Eladó. Nem találtál munkát? Azt mondja: nem vettek fel a kínai boltba. Miért akarsz ott dolgozni? Ez életem vágya. De hát máshol is keresnek eladót! Én kínait akarok. Hát most mi a túrót csináljak vele? – idézi Szabó Loránd polgármester a párbeszédét egy lánynyal, akinek közmunkát ajánlott.

Július óta hívja személyes beszélgetésre a szociális segélyen élőket. Azt akarja megtudni, miképpen jutottak ebbe a helyzetbe.

– Az ötven feletti korosztály csak a nyugdíjra játszik, vágja a centit, és mindent elkövet, hogy jogosultságot szerezzen. A legfiatalabbak – főleg a nők – pedig teljesen motiválatlanok.
Más meglepetés is érte.

– Sokan jelezték, jönnének közmunkára, de minimálbérért, hatvanezerért nem. Kevés az! Kérdeztem: akkor hogy képesek segélyből megélni? A válasz: sehogy, de azért legalább semmit sem kell csinálni.

Dombóváron tízszázalékos a munkanélküliség, a közeli Gyulajon, Kocsolán, Szakcson viszont negyven-ötven százaléknak nincs állása.

A 34 ezres kistérség 40 millió forintot nyert közmunkapályázaton. 106 munkahelyből 44-et Dombóvár kapott, a többi a környező 15 településnek jutott. Két tucat dombóvári nem akart élni ezzel a lehetőséggel.

– Legtöbbje szaladt az orvoshoz, hozta az igazolást. Ha a páciens azt mondja, kivan idegileg, a doktor már írja is ki. És volt, aki jelezte, hogy sorry: kijár Ausztriába feketemunkára, a segély sem kell neki. Persze a többi sem hajléktalan vagy szegény, hanem családos, életerős ember, aki szintén feketén dolgozik.

A polgármester úgy látja, hiba, hogy az új szociális törvény és az ellátórendszer változása miatt a munkaügyi központok az összes pénzüket kiszórják.

– Bár a szándék nemes, ez mégis pazarlás, és rossz az időpont. Ha így télen több száz munkalehetőséget kapok, a városban lakó 350-380 rendszeres szociális segélyből élő mindegyikét be kell hívni. Húsz-harminc hely esetén ki tudom emelni azokat, akikre számíthatok. De most végig kellett menni a teljes listán, így bukott ki ez az ügy is.

Szabó úr szerint az eddigi rendszer azért nem volt jó, mert segélyezésre ösztönözte az önkormányzatokat.

– Két űrlap, és „levan a gond”. A közmunkánál viszont több az önerő, orvosi vizsgálat, ruházat, eszközök kellenek, munkahelyi baleset történhet, nő a felelősség.

Kell a pénz

A dombóvári „szociális plázába”, a volt lekvárgyár telepére tartunk. Van itt ügyfélszolgálat, fogyatékosok háza, gyámhatóság, családsegítő. A közmunkások épp a művésztelep falát vakolják. Orsós Imre, alias Winnetou is szorongatja a fándlit. Így a 27 ezer forintos segély helyett 60 ezret visz haza.

– Három gyerek van, kell a pénz. Aki megbecsüli a helyét, és nemcsak a bérért lavírozik, azt viszszahozzák a következő programba is. Sokan, akik azt hiszik, a felső arisztokráciához tartoznak, szégyellik a közmunkát. Nem mennek ki az utcára, félnek, hogy ciki a barátaik előtt. De hiába van egyetemük, főiskolájuk, azt a hajukra kenhetik ilyenkor. Ha az ember kuporog, és a megélhetéséről van szó, nem válogat.

Nagy a rend a telepen. A munkások minden lépését Birtalan József programkoordinátor felügyeli.

– Nehéz őket rászoktatni a munkára. Van olyan, aki életében egyetlen napot sem dolgozott. Az első pár hét kemény, aztán lehet engedni. Ha lekvárszerűen kezdeném, megennének reggelire.

Mert kifogás akad bőven.

– Volt, akinek derogált a munka, fejfájásra, hasmenésre panaszkodott. Kérdeztem: négy hónapig tart? Más a szolgáltatóiparban akar elhelyezkedni, és fél, később megszólják, hogy az utcán sepregetett. Akadt, aki télvíz idején azzal jött, hogy parlagfű-allergiás.

Dávid Péter munkafelügyelő jön szembe. Annak idején ő sem könnyen adta be a derekát. Szakácsként két évet a szakmájában dolgozott, aztán nem tudott elhelyezkedni, mert mindenhol feketemunkásokat és alkalmisokat kerestek. Amikor másfél év munkanélküliség után közmunkát ajánlottak neki, köszönte szépen, nem kérte.
– Megijedtem, hogy kirekesztenek az emberek.

Utóbb meggondolta magát. Most két brigádot irányít.

Név nélkül?

A helyi cigányok leginkább azért vesznek részt a közmunkában, mert hallgatnak vezetőjük, Majláth László szavára. A dúsgazdag roma hosszú évek óta segít, ahol tud. Létrehozta a közmunkásokat foglalkoztató Roma Közhasznú Alapítványt, ezt a mostani negyvenmilliót is ő pályázta össze az önkormányzat támogatásával.

Az alapítvány bejáratánál Majláth úr hatalmas Mercedes terepjárója áll, ő maga odabent az irodában fogad.

– Csak olyan utasította vissza a közmunkát, aki pluszjövedelemmel rendelkezik, vagy felsőfokú végzettségű. Van olyan segélyezett, aki úri módon él, persze nem cigány. De behívjuk a feketemunkásokat is, és utóbb-előbb legális munkára kényszerítjük őket – dörgi Majláth.

Szívesen találkoznánk olyanokkal, akik visszautasították a közmunkát.

– Próbáltam rábeszélni őket, nem megy.

S ha mégis? Akár név nélkül?

– Ha azt mondom, nem, akkor nem – dönt Majláth úr.

Értjük.

Megszokta: az ő szava számít.

– Sok múlik a helyi vezetőn, őt elfogadják, felnéznek rá – magyarázza a programkoordinátor, aki csatlakozik hozzánk. – Olyan irányító kell, mint Laci bácsi, aki terelgeti őket anélkül, hogy észrevennék. Neki feltétel nélkül dolgoznak.

– Mondjuk úgy, szeretnek – szerénykedik Majláth úr. – Igaz, az országban bárhova megyek, mindenki tudja, ki vagyok.

A nagy tekintélyű roma 1971 óta él Dombóváron. Az ÁFÉSZ egységvezetőjeként kezdte a hetvenes években, majd a Billerbeckkel közös gyárat épített, amelynek öt évig volt üzemvezetője.

– 1200 gyűjtőm volt, ebből ezer cigány. Tollat vásároltam fel, párnát, paplant készítettünk.

1993-ban saját környezetvédelmi céget indított, ma nyolcvan embert irányít.

– Gyáraknak raktárakat, tárolókat építünk, és hulladékkezeléssel foglalkozunk.

Emellett 2000-ben kistérségi társulást alakított, felépítette a helyi közmunkarendszert, összehozta a roma vezetőket és a helyi hivatalosságokat.

Nincs más meló

Döbröközre, a kistérség egyik közeli településére indulunk közmunkanézőbe. Majláth úr fuvarozza a csapatot. Autózás közben megtudjuk, ő a Regionális Roma Szövetség elnöke is. A szervezetnek három megyében, Tolnában, Baranyában és Somogyban 110 ezer tagja van. Ez az országban a legnagyobb.

– A közmunka a helyi vezetéstől függ: vállalja-e az önkormányzat a tíz százalék önrészt, és akar-e vele foglalkozni, vagy sem. Ahol szélsőséges a polgármester, ott kevesebb a közmunka.

Majláth úr pedig mindenkivel tárgyal. Elárulja, a hozzá hasonló kaliberű roma vezetőkkel országosan is tartja a kapcsolatot.

– És a parlamenti horgász baráti szövetségnek is tagja vagyok. Hosszú évek óta találkozom államtitkárokkal, képviselőkkel, miniszterekkel.

Peca mellett intéződnek a komoly ügyek.

A döbröközi önkormányzatnál a roma kistérségi elnök, Farkas László fogadja a nagyfőnököt.

– Közhasznúban 30, közcélúban 12 emberünk dolgozik. A kétezer fős településen nyolcvanheten kapnak szociális segélyt. A munkanélküliség 10 százalékos, de a cigányok között 95.
A program kétharmadában romákat foglalkoztat. Most épp járdalapozás, gallyazás, sepregetés zajlik.

– Nem árt résen lenni. Össze is zördültem a doktornővel, mert ha a fiúknak nem volt kedvük dolgozni, kiíratták magukat táppénzre. Nyáron két emberem fűnyírás helyett piáért maszekban eltolt tíz talicska földet. Másnap elküldtem őket. Nálatok Dombóváron nincs gond? – fordul Birtalan Józsefhez.

Õszinte a koordinátor.

– Nekem sokkal több bajom van a magát agyafúrtnak gondoló magyar gyerekekkel, náluk akad kifogás bőven. Bezzeg, ha bármelyik cigánnyal gond van, csak szólok Laci bácsinak: egy telefon, és rendeződik az ügy.

Bólogat Farkas János.

– Mi is csak hozzá tudunk fordulni. Talán sikerül megválasztani vajdának.

Bazsalyog Majláth úr, egyszer már visszamondta a felkérést.

Járdalapokat fektető közmunkásokhoz érünk. Egyikük, az 57 éves kőműves, Forró József követ farag.

– Nincs más meló. Mindenütt azt kérdezik, hány éves vagyok. Innen legalább hazaviszem a 69 ezres minimálbért.

Kollégája, Atkári Sándor szól közbe.

– Velem ugyanez a helyzet. 59 éves vagyok, hova menjek? A legkisebb gyerekem 11 hónapos.

– Aktív a Sándor – zúg a poén.

Tereli a szót a mester.

– Géplakatosit, karbantartóit is elvégeztem, de a korom és a három gyerek miatt nem vesznek fel sehova, hisz rögtön plusz hat nap szabadság jár utánuk.

Odább gallyaznak páran.

– A városiak finnyásak, inkább a semmittevést választják. Nekünk megteszi ez a fűrészelés, bárcsak több volna belőle – mondja Orsós János.

Körénk gyűlnek a többiek. Egyikük, Sárközi Gyula mondja meg a tutit.

– Akik nem fogadták el a közmunkát, azt hitték, kapják tovább a szocsegélyt, közben folytatják szépen a feketemunkát.

Ráfaragtak.