Hetilap kereső

Fáy Miklós írása

Az Erkel, Mahler és Liszt belvárosa című eseménysorozat nyitányát tartotta vasárnap a Hungarofest Kht. KLASSZ Zenei Irodája. Óriási nyitott zeneszalonná alakították az Andrássy utat, zongorákat helyeztek a szabad ég alá, és éjszakáig koncerteztek itt művészek. A zenés korzón FÁY MIKLÓS is végigsétált.

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az Andrássy út a világ közepe, pusztán azért, mert jobban érdekel, ami ott történik, mint ami a világ egyéb pontjain.

Itt van az Opera és (kis jóindulattal) a Zeneakadémia, ezzel a két intézménnyel pedig már el lehet vonulni a lakatlan szigetre. Nemcsak arról van szó, hogy itt zenészek játszanak esténként. De amit itt játszanak, az fontosabb az egyéb helyszíneknél. Nyilván nincs két egyforma koncert, de ha volna, sokkal jobban izgat a kettőből az, amelyiket a Zeneakadémián adják elő, mint a másik, legyen bár a helyszín Bécs, New York, London, Milánó. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, és az Andrássy úton én otthon vagyok.

Tudom, hogy ez egy kisebbségi érzés, az emberek elsöprő hányadát egyáltalán nem izgatja, mi történik az Andrássy úton. Annyira nem, hogy még az erre felkészülteknek is meglepő. A magam részéről például azt hittem, hogy amikor kiderül, a Zeneakadémiát tökéletesen fölöslegesen zárták be az elmúlt évadban – nyugodtan adhattak volna koncerteket végig a múlt év során –, kitör majd a ribillió, mégiscsak túlzás, hogy abba a száraz akusztikájú Müpába kell járnunk, mert valaki rosszul számolta ki a határidőket, munkakezdéseket, de láthatóan senkit nem zavartak az események. Pedig ennek fényében az is elég nyilvánvaló, hogy a 2011-es visszaadási határidőt sem fogják betartani. De annyi baj legyen, régóta megszoktuk már, hogy akik a nyilvánosság előtt mondanak valamit, azoknak a szavára nem érdemes adni.

Csak azért mondom mindezt, mert engem meg zavar, hogy nincs Zeneakadémia. Meg azért, mert érdekel, mi történik az Andrássy úton. Például mindig örülök, ha lezárják az utat a forgalom elől, mert ettől az egész visszanyeri az eredeti arányait. Az út közepéről egészen máshogy festenek a paloták, még az a két izompacsirta is komolyabban vehető, akik közönyös arccal tartják a ház kapuját.

Hanem akik megtervezték az utat, azok sem képzelhették, hogy egy nap majd zongorákat helyeznek az úttestre, az emberek kis székekben körülülik a hangszereket, és mint valami óriási szalonban, értő, de nem túlzottan figyelmes arccal hallgatják a zenét.

Igaz, a zene nem erre való, vagyis az a zene, amit játszanak, az nem erre való, itt a hangoknak súlyuk, életük van, és tékozlás ezt az életet elfecsérelni. Vagy mert hűvös az idő, és a zongoristák nem tudják kifutni a formájukat, jönnek az aljas kis fuvallatok, megdermesztik az ujjperceket vagy csuklót, az ezerszer eljátszott futam pont akkor megy félre, amikor mások is hallgatják. Vagy mert valaki mindig beszélget, s ha még csak beszélgetne, de jönnek a gördeszkás gyerekek csattogva, zúgva, hát hogy lehet így Lisztet játszani vagy hallgatni?

Amit nem érez az ember, amellett, úgy látszik, könnyű érvelni. Mert aki végigment múlt vasárnap a lezárt Andrássy úton, az tudja, milyen élmény volt ez a nap. Az úton éppen össze nem érő, egymást váltó zongorahangok, a kürtőskalácsos bódéjából gomolyodó füst. Ismerősök. Ismeretlenek. Egy ember odajön, hogy szerinte ilyennek kellene lennie az Andrássy útnak májustól őszig minden hétvégén, nézzek csak körül, mindenki mosolyog.

Tényleg szelídebbek a közállapotok, de lehet, hogy csak a szokatlanság miatt. Májustól őszig talán megszoknánk, és összeverekednénk a sorban vagy az ingyenpogácsán.

Abban az egyben biztos vagyok, hogy akármilyen csodálatos a nap, zenehallgatásra nem nagyon alkalmas, de még ebben is tévedek. Valami ismeretlen Chopin-etűdöt játszik Szilasi Alex, és olyan érdekes zene, Chopin, de mégsem, korai vagy késői, nem értem. Aztán bemondják, hogy nem Chopin volt, hanem Thalberg, akiről az ember annyit hallott, mint Liszt mellett a kor másik vagy második legjobb zongoristájáról, de nem emlékszem, hogy valaha is a zenéjét hallottam volna. Most meg pont itt, és pont most. Óvatosan tehát, a kultúra ott leselkedik ránk minden sarkon és zongoraszék alatt.