Apa és fia ugyanazt a pályát járták be, mindketten Karcagon kezdték a munkát, onnan kerültek át a tiszafüredi tűzoltó-parancsnokságra, ahol Soltész András a főtörzsőrmesterségig vitte, fia pedig zászlósi rangban szolgálatparancsnok-helyettesként dolgozik. A kérdésre, hogy mi szép ebben a hivatásban, mindketten a munka változatosságát említik.
— A tűzoltóságnak van szépsége és árnyoldala is. Nagyon jó érzés, hogy tudunk segíteni másokon. Másrészről viszont rengeteg tragédiát látunk — árnyalja a képet Soltész András. A legnehezebben a gyermektragédiák dolgozhatóak fel, mondja.
— A legmegrázóbb élményem egy karácsonyhoz kötődik. Az ünnep másnapján fenyőfatűzhöz riasztottak bennünket Karcagon. Egy kétéves kisgyermeket egyedül hagyott pár percre az édesanyja. A kicsi behúzta a járókába a mellette hagyott otthonkát, a zsebéből kivette a gyufát és játszadozni kezdett vele. Addig-addig, hogy meggyulladt a műszálas ruhadarab, a tűz átterjedt a fenyőre, a kicsi pedig bennégett a járókában. Mi érkeztünk elsőnek a helyszínre, és találtuk meg az összeégett kis testet. Tettük a dolgunkat, de közben mindannyian pityeregtünk. Ma is beleborzongok, ha eszembe jut az eset — meséli Soltész András a teol.hu-nak.