Hetilap kereső

CRUISER írása

Az autógyárak iszonyatos ujjongással adnak a tudtunkra minden egyes százalékocskát, amit az új modellek fogyasztásából lefaragnak. Aztán az ember beül, elkezd járni a csodaautóval, és kiderül: sehol semmi, néha még többet fogyaszt, mint a régi.

Hazugok lennének a gyárak? Mondjuk úgy, hogy jól tálalják az adataikat. A különböző katalógusadatok szigorú mérések adatai, amelynek megvan az az előnye, hogy a típusok adatai összehasonlíthatók egymással. Elvégre, nem ez lenne egy mérés célja?

A bökkenő csupán az, hogy az ember bekapcsolja a klímát, a világítást, a rádiót, a kormány tekergetésével pedig a szervo is munkát kap, netán egynél több utast szállít – ezek mind-mind energiapusztító ténykedések. Csakhogy ezek nem részei a hivatalos méréseknek. Vagyis, az életben tapasztalható fogyasztási adatok okkal térnek el a gyári adatoktól – mondhatnánk. Ám ez az eltérés sokkal, de sokkal több a gyakorlatban, mint a felsorolt dolgok energiaéhsége.

A magyarázat egyszerű: senki, de senki nem vezet úgy, ahogy a normák szerint kellene. Mert nem lehet. Az embernek úgy kell közlekednie, ahogy a forgalom engedi, vagyis a tempót a lámpák hangolása, a többi közlekedő sebessége, a tarffipaxok gyakorisága és a forgalom általános ritmusa határozza meg. Ma már kivételesen ritkák azok a helyzetek, amikor a vezető valóban úgy nyomhatja a gázt, ahogy szeretné.

Igaz, sok múlik a gázadás és a váltás stílusán is. A mérnökök a gumiabroncsok gördülési ellenállását farigcsálják, csökkentik a légellenállást, módosítják a váltó áttételeit, ezzel általában tételenként 1-2 százalékot javítanak a fogyasztáson. Egy izgága, a váltót rosszul kezelő, bő gázzal a piroshoz rohanó sofőr egy pillanat alatt semmisíti meg a többéves fejlesztés eredményeit: az emberen ugyanis a fejlesztők tapasztalatai szerint mintegy 15 százalék múlik, vagyis lényegesen több, mint a százmilliókat felemésztő konstruktőri hókuszpókuszokon. Meglepő, nem?

Manapság elterjedt még egy fogyasztásnövelő hatású készülék: a navigáció. Ezek rendkívül okos kis kütyük, csak még nagyon kevés gyártó jött rá arra, hogy esetleg az üzemanyag-fogyasztás szerint optimalizálja az útvonalterveket. Mert az koránt sem biztos, hogy a legrövidebb útvonal a legtakarékosabb.

A navi ugyanis nem egy intelligens valami, csupán számol. Márpedig, ha ki tud sakkozni egy útvonalat, amely húsz méterrel rövidebb, mint egy másik, akkor számára ez lesz a legrövidebb. Ugyanakkor, ha a húsz méterrel hosszabb úton kevesebb a lámpa, vagy kisebb a forgalom, akár kevesebbet fogyaszthatna a kocsi. És valljuk be, pár méter nem távolságkülönbség – és ugyanez igaz az egy perccel gyorsabb útvonalra is, ha közben literekkel nő az adott szakaszon elhasznált üzemanyag mennyisége. Persze a navigációs szoftverek gyártói már érzik, hogy kicsit más megközelítésre lenne szükség, de ezek a fejlesztések még nemigen jelentek meg a gyakorlatban.

Akkor mit tehet az autós? Azon kívül, hogy rendes időközönként légszűrőt, olajat cserél(tet), felfújja a kerekeket és nem hurcol feleslegesen tetőcsomagtartót, nem sokat. Az autó műszaki tulajdonságai, súlya, a váltó áttételezése adottak. A legtöbbet a vezetési stílussal nyerhet, továbbá az útvonal jó megválasztásával: azt ugyanis könnyű kiszámolni, hogy hány liter fogyott 100 kilométerre, de arra már nem emlékszik az ember, hogy abból a száz kilométerből hány volt felesleges, például kerülő, eltévedés, stb.

A legtöbbet egyébként e témáról szerintem a taxisok megfigyelésével lehet tanulni – leszámítva azokat az ámokfutásokat, amikor hívásra mennek. A legjellemzőbb viselkedésük: úgy választják meg az útvonalat, hogy a lehető legkevesebb lámpa, megállási kényszer legyen közben, ugyanis az elindulásnál jobban semmi sem hajtja fel a fogyasztást.

És aki figyel, észreveheti azt is, amit tanítanak: mindig a lehető legmagasabb fokozatot használják, továbbá azt, hogy a takarékosság nem egyenlő az álmatag autózással. Sőt. Aki résen van, azt is kiszúrhatja, hogy a taxisok – a már említett sietős üzemmódot leszámítva – nem aszerint választják meg a sebességet, hogy mekkora előttük a szabad út. Ha nem megy ott senki, akkor sem gyorsítanak a végtelenségig, mert tudják: egyszer úgyis meg kell állni.

Márpedig a fékezés és az ácsorgás a legnagyobb pazarlás – talán jó lenne, ha a forgalomszervezők is rájönnének erre, és ezt figyelembe vennék, ahol lehet. Nem elképzelhetetlen, hogy a lassan, de biztosan haladó forgalom lényegesen kevesebb káros anyagot – és zajt – termel, mint a két megállás között száguldó.