Hetilap kereső

Karlovitz Kristóf írása

Dupla - ezt jelenti a Fiat Doblo neve. Közösségi oldalak tanúsága szerint aki egyszer ilyen kocsit vett, annak utána már semmi egyéb nem kell. A Dobló harmadik nemzedékének nemzetközi sajtóbemutatóján Karlovitz Kristóf tűnődött el a nagyfokú népszerűség és típushűség lehetséges okain.

Ha elnézi az ember a mai autótermés zömét, kezd meggyőződéssé szilárdulni a gyanúja, hogy fejükre estek az iparág irányítói. Évente tízmilliószám állítanak elő túlzottan sok nyersanyagot és munkát felemésztő, drága, rövid életű, benzinzabáló típusokat, teletömve olyan felszerelésekkel, amelyekre valójában nincs szükség – miközben mindenki egyre világosabban látja, hogy nem tartható fenn a mobilitás ilyen pazarló modellje. Persze nem hibbantak meg az igazgatók, ellenkezőleg, nagyon is okosak, csakhogy lelkiismeretlenül rövid távon gondolkodnak, gyors haszonban érdekeltek. Azt teszik, vaskövetkezetességgel, amire a marketing mókuskereke kényszeríti őket – utánuk az özönvíz.



Pedig lehet másképp is. Ugyan egyre kivételesebb jelenségként, de azért akadnak még józan szemléletet sugárzó autók, amelyek nem a konzumidiótává lefokozott, az élet megannyi területén frusztrált tulajdonos egóját akarják fényesíteni, hanem a család barátságos szolgálójaként szereznek örömöt a mindennapokban. Ilyen kocsi a Fiat Dobló, ezzel lopta be magát az emberek szívébe. Ne tévesszen meg senkit, hogy nálunk eléggé ritka – valami rejtélyes okból nemigen favorizálja Magyarországon a Fiat, jelentős piacot engedve át a vetélytársaknak, a Renault Kangoonak és a Peugeot Partner–Citroën Berlingo-párosnak, nem is beszélve a szívósan feljövő Dacia Loganről. Másutt annál népszerűbb a Dobló, mert nagy, tágas, nem kerül sokba, kedvesen néz ki – szóval diametrális ellentéte a vírusos nyavalyaként terjedő luxusterepjárónak.

Most itt a Dobló harmadik kiadása, minden tekintetben megújulva. Mennyire maradt hű önmagához, mennyire voltak képesek az alkotói függetleníteni magukat a nem mindig bölcs tanácsokat adó divattól? Nos, annyi biztos, hogy divatosabb lett az autó, alsó ablakvonala obligát módon emelkedik hátrafelé, „dinamikussá” téve a dizájnt, a hatalmas hátfalajtó pedig, amely alatt esőtől védve lehet álldogálni vagy rakodni, fényes fekete felületet kapott.

A lámpák tündöklőbbek lettek, az autó egésze pedig rámenősebb, profibb, de veszített valamit bumfordi bájából. Belül az eddigi, kissé szürkeegér-környezet helyett sokkal mutatósabb felületek, színek és részletek fogadnak, ami részint nem ártott, ugyanakkor egy-két tétel megtakarítható lett volna: mi a manónak kell kezelőgombokat tenni a volánra, ha csak egy arasznyira van tőle a rádió? Ez persze másodrendű amellett, hogy nagyon sokat ér a műszerfal fölé emelkedő képernyőjű navigátor – mármint ha megfelelő gyakorisággal lehet frissíteni a magyarországi térképadatbázist.

Szóval eddig épp annyira újult meg a Dobló, hogy ne unják meg.

A komolyabb változások nem ennyire szembeötlők. Új és bővebb a motorválaszték, gerincét továbbra is a zseniális, barátságosan duruzsoló, szerény fogyasztású dízelek képezik, amelyek meglepő fürgeséggel mozgatják az ügyes formaterv miatt a valóságosnál kisebbnek tűnő, de azért eléggé nagy járművet. Igen, száz lóerő alatt is van élet, a kétszázas csúcssebesség sem feltétele egy szép utazásnak – a Dobló megmaradt a realitások talaján, és ezért elismerés illeti. Az, hogy a kissé teherautós, laprugókra függesztett merev hátsó tengely átadta a helyét egy modern, több lengőkaros konstrukciónak, inkább csak kipipál egy tételt a mai elvárások listáján, mintsem jelentős valódi előnyt nyújt: az eddigi futóművel is stabilan, jól viselkedett a Dobló.

Okosabb lett volna, ha inkább megszüntetik az autó eddigi egyetlen, de annál nagyobb igazi hiányosságát: azt, hogy az előrehajtott hátsó ülések függőleges falként osztják ketté a belső teret, ahelyett hogy egy síkba süllyednének a csomagtér padlójával, sőt lehetőleg az anyósülés előrehajtható támlájával is. Ha nagyobb, terjedelmes dolgot akarunk bepakolni, például biciklit, szörföt, kis vadvízi kajakot, amelyek simán beférnének egy Kangooba, bizony gondban vagyunk. Hát igen, itt kellett volna egy kompetens és erélyes menedzser a Fiatnál, aki a tervek bemutatásakor az asztalra csap: ezt oldjátok meg előbb, az emelkedő ablakvonal és a fekete hátfalajtó csak ráadás lehet!

Mivel nem így történt, megmaradt a Dobló egyetlen hátránya, amely azonban szerencsére egyáltalán nem minden használójánál jön ki. És mivel a nagy tolóajtók és az öt- vagy hétszemélyes belső tér hallatlan praktikuma változatlan, bizonyos, hogy hűséges hívei továbbra is kitartanak mellette. A Dobló ugyanis – szívügy!