Budapesten és a jelentősebb magyar városokban meglepően friss az autópark, a kocsik jó része K-s, L-es rendszámú, igen sok közülük nagy is. A fővárosban szinte általánosak a tizen-, huszonmilliós, sőt drágább kocsik. És ebbe még bele se vettem a dunaszerdahelyi rendszámú X6-os BMW-ket, a rosenheimi plakettes Mercedes CLK-kat és az ohiói felségjelzést viselő Lexus LS 460-asokat. Hiszen azoknak szintén magyar a tulaja és a vezetője, legfeljebb élelmesebb a többieknél. Jól élünk, akárki akármit mond is.

Nemrég Rómában jártam, márpedig Róma nem tipikusan olcsó város. Helyreállított műemlékek tömkelege, csak a Forum Romanumot annyiba kerülhetett kiásni és rendbe rakni, mint Magyarország összes világörökségi objektumát restaurálni. Maguk a rómaiak sem szegények. Ennek ellenére milyen kocsit látni sokat az utcán? Amit a magyar mélységesen lenéz. Fiat Puntót, Unót, régi és új Pandát, Citroën AX-et meg Saxót, Lancia Y-t, Opel Corsát, Renault Cliót mindenféle szériából. Kicsi, öregedő, horpadt, filléres autókat. Meg sok Smartot is.

A római nem stresszel. Jót eszik, minőségi kávét iszik, reggel későn kel, délután sziesztázik, igaz, este viszonylag későig dolgozik, de azt bírja, hiszen – mint már mondtam – nem stresszel. Nem rágódik az üdítőital foszforsavtartalmán, a vacsora tápértékegyensúlyán, néha talán elszív egy cigit, de alapvetően nem dohányzik. Szeret jól élni, pedig nyilván őt sem kerüli el a H1N1, arrafelé is vannak elviselhetetlen főnökök, neki is akadnak korrupt politikusai, és az ő életében is előfordult szerelmi csalódás.



Emberi léptékben gondolkozik, nem keresi a bajt puccos autó fenntartásával – ha mégis vágyik ilyenre, akkor megveszi, de hétvégén, városon kívül használja. Kicsi, olcsó kocsival jár, e kereteken belül valósítja meg az otthonosságot. A horpadásokat az átvétel pillanatától szorgalmasan gyűjtő autóját klímaberendezés hűti, tolatóradar segíti a parkolását, nemritkán bőrös az ülése, hifijén jól szól a Giovanotti. A rómainak nem szenvedés a kisautó, hanem logikus megoldás.

Hasonlóan gondolkozik a londoni, az amszterdami, különféle adókényszerek miatt még inkább a tokiói autós is. Eközben mi Passatra vágyunk, mert a napi tíz kilométerhez nem elég tágas az Astra. Holott egy zsúfolt nagyvárosban – és már Budapest is az – kisebb autóval könnyebb parkolni, manőverezni, nem kell rá anynyi adót fizetni, olcsóbb javíttatni, nem bukunk vele akkorát, amikor eladjuk.

Nos, a római (firenzei, amszterdami, tokiói) autós számára a Ford Fiesta 1.6 Sport kiváló választás lenne. Egy magyarnak nem, mert ha elárulja, hogy a 4,3 millió forintos induló árú kisautót megtömte még bő egymillió forintnyi extrával, egészen biztosan találkozik néhány halántékon kopogtató mutatóujjal.

Pedig egy ilyen Fiestában utazni egészen más, mint valami alapkivitelben. Kétféle kékkel betétezett bőrülések, kék műszerfal, hőfokszabályzós klímaberendezés, bőr sportkormány és váltógomb, tolatóradar, sebességtartó automatika, menetstabilizáló rendszer, kiváló hifiberendezés – az a bő ötmillió forint súlyos kényelmet jelent.

A legkellemesebb azonban a motor, amely a benzinesek között a legdrágább a kínálatban, igaz, dízelből nem egy akad, amelyik többe kerül. Erős, megnyugtató hangú darab, az ember érzi, hogy a tűzfal túloldalán nem holmi varrógépmotor kínlódik a kocsi tömegével. Kis fordulaton szépen húz, középen még jobban, de nem veti meg a pörgetést sem. Kifejezetten pontos, kellemes a váltó, a Sport kivitel keményített futóműve ráz, de emiatt legalább kanyarban is olyan fickósan viselkedik az autó, amint azt a motor ereje, a kormány közvetlensége sugallja. Úttartásban, kidolgozottságban a Fiesta mérce a kategóriában, igaz, a hátsó utasok kevés helyet kapnak, ezt el kell fogadni.



Magyarországon, a kényszeres autótartás fellegvárában a tipikus vevő a legolcsóbb Fiesta-kivitelt veszi, mert igazából még arra sincs pénze. Sose fogja megtudni, kicsit drágábban milyen klassz autó is lehetne ez. Akit viszont kevésbé szorít a nadrágszíj, és mégis Fiestát vásárol, biztosan valamelyik dízelverziót választja. Ő ezután éveket tölt el egy zajos, darabosan működő, öt liter körül fogyasztó járműben. Jöjjön a kérdés: az öttel szembeállítva valóban drámai-e egy hét és fél literes étvágy? Mert azonos útvonalon, azonos tempóban ennyivel kér többet a csúcsbenzines az 1,6 literes dízelverziónál. Előbbi nagyobb értékcsökkenését ellensúlyozza utóbbi drágább szervize, érdemes hát elgondolkodni: nem éri-e meg a nagyobb kényelmet, ügyesebb motort az az évi százezer forint plusz-üzemanyagköltség?