Kerülvén a sarkos kijelentéseket, engedjünk meg magunknak annyit: nem lett szebb a Toyota Hiace azután, hogy kissé átformálták az orrát. Mondjuk azt, érdekes. Esetleg feltűnő. Ha pedig mindenképpen udvariaskodni akarunk, használjuk a divatos jelzőt. Tiszta szerencse, hogy az újító kedv lefékeződött az első szélvédő vonalában, és a karosszéria többi része olyan, mint volt, lassan tíz éve már. Ami jó, ahhoz kár hozzányúlni, és ez a mértékadó megállapítás ugyan egyáltalán nem érvényes az autóiparra általában, ellenben kicsit még él a haszonjárművek világában.

A ?kívül-belül megújult a Toyota Hiace? reklámszlogen nem teljesen fedi a valóságot - úgy értem, a belső térben végképp keresni kell a megújulás jeleit. Az utastér akár mint volt: ismerős formák, kapcsolók, anyagok mindenfelé. És ez sem baj, mert jól kitalált autó ez, aki megismerte és megszokta, nem is akar másba ülni. Feltéve, hogy ilyen kategóriára van szüksége, tehát iparos, kereskedő, korunk divatos (rendszeres APEH-rendszabályozásban részesülő, ?...felhívom figyelmét, amenynyiben...?) vállalkozó néven családfenntartással kísérletező egyede.

Kis biztosítótűvel idecsatolnám emlékeztetőül, hogy volt ennek a kategóriának - s kifejezetten a Toyotának is - aranykora, az évtized elején, amikor még különféle előnyös használatra adódott lehetőség. A tulajdonos
5-6 üléses családi gépkocsiként is használhatta gépjárművét, ha a sors úgy hozta, máskor pedig a második üléssort felcsapva-kivéve hordta a bálás ruhát, aluljáróba a könyvet, vízvezeték-szereléshez a staufnit és a glóbnit. Nyilvánvaló, hogy ilyen anomália - tehát az áfamentes szerkezet áfás célra való használata - súlyos veszélyt jelentett úgy a valamire, mint a valamire, ezért eltöröltetett.

Itt ülök ezért az újnak mondott Toyota Hiace-ben, és olyan lemezfal választ el a raktértől, mint a pinty, ha szabad ezt a kissé ornitológiai fordulatot használnom. A szállítást két magasságfokozatban nyitható hátsó ajtó könnyíti (befér alá a targonca), eltolható oldalajtóból kettő van, így játékos kedvünkben akár keresztül is szaladhatunk haszonautónkon.

A raktérben csomagrögzítő füleket találunk, meg erős, strapabíró padlót, mást aztán nem - sőt, az ajtók csukásakor olyan szintű lemezhang érkezik, mint amit az Ózban kellene hallanunk, amikor elesik a bádogember.

A régi Toyota Hiace gyenge pontja a motorerő volt, és ezt sikerült feledtetni. Nem újdonság ugyan a D4D motor ebben az autóban, úgy értem, a régi nózis Hiace-ben is mutatkozott már, ellenben nem szerepelt még rovatunkban, ezért feltétlenül meg kell említeni. Két változatban létezik, a gyengébb 95 lóerős, az erősebb 117 lóerős. Ez utóbbival a kategória élmezőnyébe tartozik a Hiace, a kissé hangosan járó, teherautós kerregést pedig nézzük el neki, ismét a hangszigetelés elspórolásáról van szó, és nem súlyos a helyzet. Az erősebb motor véget vet a Hiace autópályás megalázkodásának is: ugyan 150 fölé nem lehet kergetni, de az csak Németországban okozhat bánatot, addig viszont dinamikus a közös csöves dízel, jól lehet vele ritmust váltani, előzéshez kipattanni, emelkedőn tempót tartani. Próbadarabunk a műszaki teljesítményt tekintve csúcsnak számító állandó összkerékhajtású változat volt, ily módon a kanyarstabilitás is elfogadható, bár még így sem éri el a fronthajtású versenytársak képességét, de vegyük úgy: akinek Hiace kell, nem akar vele szlalomversenyen brillírozni.

Az új motor feledteti a 4WD változat korábbi csúnyaságát, a kellemetlenül nagy fogyasztást is: az ötszáz kilométeres, városi, országúti és autópályás forgalmat szinte tökéletes arányban (lásd még professzionális) példázó tesztünkben 9 literes átlagot mértünk, ami barátságosnak, gazdaságosnak, sőt értékarányosnak mondható.

Ami nem derül ki egy ilyen hevenyészett autózgatásból, az a Hiace igazi értéke: a tartósság. Ezeken az autókon egy fillér hasznuk nem lenne a szervizeknek, ha nem hívnák be őket 15 ezer kilométerenként olajcserére. Így aztán az első százezer kilométer eltelik csendes olaj- és szűrőcserékkel. A második százezerben már elkerülhetetlen a fékbetétek cseréje, és beeshetnek lengéscsillapító-problémák, de tessék nekem még egy autót mutatni, ahol hasonló a helyzet. Akit mélyebben érdekel a probléma, esetleg látogasson el a zsúnyi kőbányába (Nógrád megye), ott állomásozik egy nagyjából tízéves Hiace, amellyel kövön kívül mindent szoktak hordani, beleértve az ezzel-azzal teli 200 literes hordókat, és már csaknem hétszázezer kilométer van benne. ?Há' olajat szokunk cserélni? - mondta a karbantartási stratégiáról a nem túl igényes öltözetű sofőr.

Szőrszálhasogató módon feltehető a kérdés, mi a jó abban, hogy új lett a Toyota Hiace orra. A válasz: a lámpa.
Ehhez nyilván kevesebb lemezmunka is elég lett volna, de ezzel ne törődjünk, a lényeg, hogy a különös formájú, sokszögletes tükörrendszerű világítótest pazar módon világítja be az útfelületet, a fényszórómagasság-állítóval kombinálva tökéletes a kényelem és a biztonság.

Mivel a régi rendszerrel ellentétben (amikor egy bizonyos komfortcsomaggal érkeztek Magyarországra a Hiace-ek), most már mód van némely felszerelések rendelésére, azt javaslom, hogy a dobozos, tehát oldalablak nélküli kivitelhez vegyenek tolatóradart, mert anélkül hazárdjáték minden tolatás; a motorhangra érzékenyeknek meg javasolható a régi szabály, a kissé hangosabbra állított rádió.

A nagy magyar kisgömböc

Budapest legrégebbi zsinagógájának újjáavatása.

A legkisebb ember a Földön.