Hetilap kereső

Ocskay Zoltán írása

Az egyenlőséget hirdető kommunista vezetők a legmagasabb szintű élvezetek kipróbálásától rendre megkímélték a tömegeket. Az autók esetében a biztonság igénye OCSKAY ZOLTÁN megfigyelése szerint nem kevés luxus elszenvedését követelte a proletárdiktatúrák irányítóitól.

„Elvtárs, én Lenin vagyok. Miről van szó?” – kérdezte állítólag a szovjethatalom első embere a banditától, aki miután egy elhagyatott útszakaszon társaival feltartóztatta Vlagyimir Iljics autóját, revolvert fogott rá. Jakov Koselkov, a forradalom utáni idők Oroszországának leghírhedtebb útonállója nem jött zavarba: keresetlen szavakkal kipenderítette a jeles utast a drága kocsiból, és társaival együtt szélsebesen elhajtott a luxuskivitelű Renault 40-esen. Az 1919 áprilisában elkövetett rablás tettesei után indított hajsza eredménytelen volt, Koselkovot nem kapták el, és az autó sem került vissza a Szmolnijba.

Ez a Renault eredetileg az 1913-ban rendezett IV. szentpétervári nemzetközi autókiállításra érkezett Franciaországból, majd II. Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg garázsába került. A világháború első szakaszában a nagyherceg lett az orosz hadsereg főparancsnoka, kegyvesztettsége után a Kaukázus alkirályává nevezték ki. Nem vitte magával a Kellner-karosszériás Renault-t, amelyben így az 1917-es februári forradalom után az ideiglenes kormány tagjai utaztak, 1919-ben pedig Lenin használta.

A szép és drága autók sajátos módon az egyenlőséget hirdető társadalmakban is természetes tartozékai lettek a politikai vezetőknek. Lenin autóparkját az említett Renault mellett egy 1915-ös évjáratú Turcat-Méry is gazdagította, de akkor egy másik francia luxusautóban, egy Delaunay-Belleville-ben ült, amikor 1918. január elsején egy nagygyűlésről a Szmolnij felé tartó autóra merénylők tüzet nyitottak. Lenint barátja, a svájci kommunista Fritz Platten mentette meg, aki a korabeli tudósítás szerint testével védte a golyóktól – s hogy nem feleslegesen, azt sebesülései mutatták. Platten túlélte a merényletet, miként Lenint is, de pechére a Szovjetunióban maradt, így nem kerülhette el a sztálini tisztogatásokat. 1942-ben egy lágerben halt meg.

A Vérmezőre rendelték az összeset

Az autóhasználat a magyar tanácshatalom heteiben is hamar természetessé vált az új rend urai számára. Mivel a készlet messze nem volt olyan gazdag, mint a szomszédos Oroszországban, 1919. március 28-án a Vérmezőre rendelték az üzemképes automobilokat és motorkerékpárokat, majd az összeírást követően a vörös hadsereg és az egyéb hivatali szervezetek számára lefoglalták, illetve igénybe vették őket.

Amint Oroszországban a bolsevik vezetés hatalma erősödött, lecserélték a cári időkből származó autókat. 1920-ban hetvenhárom Rolls-Royce-ot vásárolt a szovjethatalom megbízottja, Leonyid Kraszin Angliában. Közülük néhányat Adolf Kegress rendszerét követve átalakítottak, elöl síléchez hasonló talpak, hátul pedig hernyótalp alkalmazásával. (Orosz autótörténészek szerint Kegress a cári garázs vezetőjeként 1905-től foglalkozott az udvar autóinak javításával, fejlesztésével, de amikor az ideiglenes kormány átvette a hatalmat, legott felpakolta családját egy Delaunay-Belleville-re, és teljes gázzal elhagyta Oroszországot. A kocsit eladta egy finn szállodatulajdonosnak, s visszatért hazájába, Franciaországba.)

Nagy sebességgel a kihalt utcákon

Az orosz politikai elit életében az angol és francia luxuskocsik mellett egy amerikai márka is jelentős szerepet játszott. A Packard 1915-ben mutatta be első tizenkét hengeres motorral szerelt típusát, a Twin Sixet, amelyből rendelt néhányat II. Miklós orosz cár is. A kocsikat azonban már az új kormány emberei vették használatba, a nagyon nagy októberi után pedig a Cseka vezetői és a vörös hadsereg parancsnokai utaztak velük.

Nem sokkal hatalomra jutása után Sztálin újabb Packard Twin Six modellek beszerzését rendelte el, és velük vált szokásává az éjszakai autózás. Munka után, késő este sofőrje gyakorta kapta azt az utasítást, hogy nagy sebességgel hajtson Moszkva kihalt utcáin, ami a történet szerint kikapcsolódást jelentett a pártfőtitkárnak.

Az első szovjet limuzin, a ZISZ 101-es tervezése során a mérnökök gyakorlatilag méretet vettek a Packardról, de nem voltak elég körültekintők, mert amikor 1936. április 29-én a főtitkár megszemlélte a prototípust, néhány módosítást kellett javasolnia. Sztálin elképzelését követve került védőfal az első ülések mögé, áthelyezték a hátsó ülés fölött lévő belső világítást, a motorházra pedig új orrdíszt terveztek. A ZISZ 101 első példányát természetesen „a szovjet gépjárművezetők legigazibb barátja” kapta.

Roosevelt amerikai elnök Sztálin Packard-mániáját ismerve 1935-ben egy fehérre fényezett, páncélozott Packard Twelve modellt küldött Moszkvába. Sztálinnak tetszett az ajándék, és a későbbiekben kizárólag páncélozott autóban utazgatott.
Az autókat a Packardtól rendelték, de a Szovjetunióban páncélozták. Ahogy Sztálin üldözési mániája erősödött, úgy fokozódott az éberség.

A főtitkár kocsija által leggyakrabban használt útszakaszokon a járdákon és a kereszteződésekben úgynevezett álldogálók voltak: az államvédelem munkatársai, akik nem is álcázták magukat, mindannyian kék öltönyt viseltek. Az évek során Sztálin egyre bizalmatlanabb lett. Nem használta ugyanazt a személygépkocsit egymást követő napokon, a rendszámot állandóan cserélték. Egyetlen sofőr sem tudta, mikor fogja vinni a főtitkárt, s melyik útvonalon, melyik autóval megy majd. Sztálin még a Kreml kapuját elhagyva is gyakran módosított az előre elhatározott útvonalon, és rendszeresen előfordult, hogy nem a hátsó, kényelmes ülésre telepedett, azt meghagyta vendégének, ő pedig inkább a menetiránynak háttal, a kényelmetlen pótülésen szorongott.

Nem a szegénység szinonimája

Sztálin tudta, hogy az amerikai luxuskocsik nem a szerénység szinonimájaként jelennek meg az átlagemberek szemében. Ezért 1942-ben elrendelte egy új kormányzati gépkocsi tervezését. A ZISZ 110 limuzin gyártása 1945-ben kezdődött. Ez is nagyon hasonlított a Packardra, s a különösen fontos elvtársak számára gyártottak belőle páncélozott kivitelt: az volt a ZISZ 115. A páncélozást nem kell nagyon komolyan venni, egy oldtimerek restaurálásával foglalkozó szakember, aki pár évvel ezelőtt felújított egy „páncélozott” ZISZ kocsit, a szerzőnek elmondta: a karosszériát megbontva az ajtókban és a padlólemez alatt szabálytalan alakú kazánlemezeket talált, amelyeket meglehetősen csúnya hegesztési varratokkal erősítettek egymáshoz.

A ZISZ 110-esek első példányai 1948-ban jelentek meg a magyar utakon, miután a magyar–szovjet barátsági egyezmény megkötése alkalmából Moszkvában járt küldöttség vezetői egy-egy, a korabeli sajtó által „remekbe szabottnak” mondott autót kaptak ajándékba. A tudósításból kiderült, hogy a hat méter hosszú autó két és fél tonnás, hatezer köbcentiméteres, nyolchengeres motorja 140 lóerős, s a szerelvényfalban öt hullámsávos világvevő rádió is van. Egy vagy két „páncélozott” ZISZ került Budapestre, az egyiket szolgálati ideje alkonyán a Magyar Nemzeti Bank használta pénzszállításra, napjainkban pedig a Közlekedési Múzeumban látható.

Amikor a Vasas focistái Moszkvában vendégeskedtek, elvitték őket a ZISZ autógyárba, természetesen ZISZ 110-esekkel, és a csoportot vezető Gáspár Sándor, a Vasas Szakszervezet főtitkárhelyettese valódi autót ugyan nem, de egy ZISZ-modellt mégiscsak kapott ajándékba. Abból sem sajnálták az anyagot, egy méter hosszú volt.

Kétszer annyiba került

A második világháború végén a politikusok igyekeztek autóval menekülni, így az átvonuló katonai egységek már alig találtak elvinni való luxuskocsit. Nyoma veszett Horthy Miklós kormányzó Horch és Mercedes 770D protokollautóinak is, így a beszerzéseket újra kellett kezdeni. Utólag el lehet azon töprengeni, helyes volt-e, hogy az 1946-ban felvett 15 millió dolláros amerikai árukölcsön ötödét autók vásárlására fordították. A beszerzésből jelentős rész jutott a protokoll magasabb polcán lévőknek. 1947-ben már új Buickkal járt Tildy Zoltán köztársasági elnök és Rajk László belügyminiszter is. A tervhivatal egy Packard De Luxe kocsit vásárolt. A rossz nyelvek szerint a Svájcban vett autó kétszer annyiba került, mint ha Amerikából rendelték volna.

A későbbi magyar politikai vezetők autóhasználatát diszkrét félhomály borítja. A közhit Rákosi Mátyást leginkább páncélozott ZISZ 115-ösben óhajtja látni – ezt szokták felemlíteni a Közlekedési Múzeum kiállításán látható kocsi kapcsán is. Valójában a magyar kommunisták autóhasználatban másolták a háború előtti szovjet mintát, és legszívesebben amerikai limuzinokban utaztak. Rég elfelejtették azokat az időket, amikor – mint Rákosi Mátyás írta visszaemlékezésében – „autóra vagy akár csak taxira a pártnak nem volt pénze, sőt amikor azt javasoltam, hogy vegyünk néhány kerékpárt, mert Őri és mások már kezdtek panaszkodni, hogy este alig állanak a lábukon, ezt a javaslatomat olyan meglepetéssel fogadták, mintha legalábbis helikoptert ajánlottam volna”.

Rákosi Mátyás az ötvenes évek elején Cadillacet használt, de a reprezentációs autóparkban volt Buick, Chevrolet és Hudson is. Az amerikai kocsik iránti vonzalmat persze mindig félretették, ha magas rangú delegáció érkezett Moszkvából. Olyankor a szovjet kocsikat vették elő. Bonyolultabb volt a helyzet, ha több küldöttség jött egyszerre: mint amikor egy politikai eseményre szovjet és kínai delegáció is érkezett.

A szovjet vendégek Csajkákat kaptak, de a kínaiak bejelentették, ők sem érik be mással. Még a műhelyekben lévő kocsikat is összetákolták, hogy elegendő számú ZISZ 111-es legyen a ferihegyi beton mellett.

Odaállt elé egy fegyveres őr

Ha éppen nem jött delegáció, a garázsmestereknek akkor sem volt nyugodt az életük, náluk is dühöngött az éberség. Mint a régi pártgarázs egykori szerelője elmesélte, egy alkalommal Farkas Mihály kocsiján kellett karburátort állítani és gyújtást ellenőrizni. A munka végén aláírta a munkalapot, majd a kocsit bevitték a garázs elkülönített részébe, lehúzták a rolót, és odaállt elé egy fegyveres őr.

A magyar kormánytagok az ötvenes évek elején a ZISZ 111-esnél kisebb, de mégiscsak tekintélyes, hathengeres, 3500-as motorral szerelt, öt és fél méter hosszú, hétszemélyes ZIM-eket kaptak. Bennük is volt válaszfal, és a díványszélességű hátsó ülésekkel szemben két felhajtható pótülést is elhelyeztek a kényelmet nem igénylő alkalmi vendégek számára. Kállai Gyula külügyminiszter visszaemlékezésében 1951. április 20-án történt letartóztatása kapcsán megírja: ZIM limuzinjával este hazafelé tartott, amikor egy másik ZIM vágott kocsija elé, amelyből fegyveresek szálltak ki. Hamar kiderült, nem a Koselkov-banda tagjai voltak, hanem egyszerű ávéhások, és nem a kocsit akarták, inkább az utasát.