Hetilap kereső

Csikós Zsolt írása

Mi tesz egy autót svéddé? És mitől Volvo egy Volvo? De legfőképpen: melyik talál több vevőre, a szerethető, egyedi, de közel sem tökéletes, avagy a minden ízében a perfekciót célzó, de „ízetlen” kocsi? CSIKÓS ZSOLT egy dízelmotoros S80-as tesztelése kapcsán keresi a válaszokat.

Amikor az első S80-as Volvo megjelent, a legtöbb autós-újságíró kollégámnak problémája volt vele, hova tegye. (Nekem is, persze.) A Peter Horbury tervezte, vállas forma, a valóságosnál másfél mérettel nagyobbnak tűnő karosszéria, a svéd minimalizmust a luxusautók összetettségével kombináló beltér, a felülmúlhatatlan kényelmű ülések, az emberbarát részletek, az általános kényelem még a legkérgesebb szíveket is megpuhították. A biztonság taglalására pedig kár szót vesztegetni – az természetesen első osztályú volt.

De nehéz volt szó nélkül elmenni a régi S80-as objektív hibái mellett. Ilyen volt például a lágy rugózás, amely felettébb kényelmes volt ugyan, de a budapesti utakon rendre felkoppant. Meg a gyenge lengéscsillapítás, amely bizonyos fokig szintén a kényelmet szolgálta, ám kanyarban kellemetlen dőléseket, nagy bukkanókon zavaró hullámzásokat engedett. És úthibákon meg-megszólaltak a belső kárpitok, a kormány kissé pontatlan volt, ráadásul az erősebb kiviteleknél nagy gázadáskor a vezetőnek meg kellett dolgoznia vele a sávban maradásért. Oda nem illő jelenségek voltak ezek egy tízmillió forintos határt súroló autónál. Hozzáteszem: az S80-as erényei között kevesen emlegették a tartós kivitelt, a megbízható mechanikát.

Minden hátulütői ellenére a tulajdonosok általában szerették az S80-ast, és még akkor is túltették magukat a velük járó kellemetlenségeken, ha más autóról már rég továbbálltak volna. Mert az S80 szerethető, emberközeli, otthonos, rendkívül komfortos autó volt. És még jól is nézett ki. Aztán idővel érkeztek az újabb Volvo-modellek, és amikor már mindnek egyforma lett a megjelenése, kimondhattuk: az S80 megöregedett.

Sebaj, bő három éve megjött a teljesen új, hegyikavicsszerűen áramvonalasabb, cicaszeműbb második generáció, és most már azt is frissítették. Ne lepődjenek meg, ezért továbbra sem lehet megkülönböztetni a többi Volvo-szedántól. A D5 jelű dízellel autóztam, a legnagyobb újdonság benne az új dízelmotor volt.



A régi Volvo S80-ast néhány szempontból tökéletlen autónak lehetett mondani, de igen sok vonásáért rajongani lehetett, köztük néhány éppen a hibái velejárója volt. A második széria sokkal jobb, de nem hinném, hogy bárki rajong majd a kinézetéért. Nem lett nagyon másmilyen, ám elvesztette a tankszerűségét. Egyszerűen kisebbnek néz ki.

A belsejében egyértelmű az elmozdulás a tipikus luxusautók iránya felé. Millió a szolgáltatás, holttérfigyelő elektronika, távolságtartós tempomat, szívverést figyelő hátsó ülés meg a szokásos elektronikus, pirotechnikával működő eszközök garmada. Elmaradhatatlanok egy mai, elegáns nagyautóból.

Dicséret illeti a Volvót azért, hogy a temérdek szolgáltatást még mindig képes úgy tálalni néhány szabványos kapcsoló, tekerő és nyomógomb segítségével, hogy a vezető mindent tud és mer is használni. Kisebb hiba azért van: miért kellett vajon a navigáció kezelőszerveit a jobb fölső kormányküllő hátuljára költöztetni?

A legfájdalmasabb visszalépés azonban, hogy az ülés sámliszerűbb lett. Pedig a régi S80-asban talán a legjobb fotelek voltak, amelyeket valaha autóba szereltek. Az újban rövid az ülőlap, nem is lehet elég mélyre ereszteni az ülést. Jó viszont, hogy az eddigi lusta, kicsit támolygós hangolás helyett aktív lengéscsillapítók biztosítják a feszesebb, sportosabb futást, kanyarodni szinte élvezetes. Így is jól rugózik az autó, csak a hajószerű ringatózás marad el. És a kormány is pontosabb, jobban érezni vele az utat, de abszolút értékben még mindig nem lézeres precizitású eszköz.



A 2,4 literes, öthengeres dízelt teljesen újratervezte a Volvo, többek között piezoelektromos befecskendezőfúvókákat, no meg két turbót kapott a szerényebb emisszió és fogyasztás érdekében. Nem lett azonban számottevően csendesebb. Én, mondjuk, kifejezetten szeretem a D5-hangot, az ilyen Volvókban mindig kissé folyamikomp-kapitány hangulatom lesz. És míg a korábbi öthengeres 185 lóereje inkább csak lendületes haladásra volt elég, a mostani 205 lóereje már szépen az ülésbe préseli az utasokat.

Mellesleg tágas, csendes, szuperül szól benne a Dynaudio hangszórós, dolby surroundos hifi, ügyesek a tárolórekeszei, és a töréstesztek tanúbizonysága szerint rendkívül biztonságos is – persze melyik nagy luxusbatár nem az? Aki eddig audizott (mercizett, lexusozott), és csak szemezett a Volvókkal, most váltson bátran – jócskán csökkent a különbség a többiekhez képest. Már csak azt nem tudom, hogy ennek örüljek-e, vagy inkább szomorkodjak miatta.