Ismét felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a magyar kézilabda végveszélybe került. Nem most, hanem lassan két évtizede abban van. Sokáig csak legyintettek rájuk, hiszen elsősorban a női szakág mind válogatott, mind klubszinten szállította az eredményeket. Egy esetlegesen gyengébb EB, vagy VB szereplést is elfeledtethetett velünk a Dunaferr, a Fradi, vagy a Győri ETO, a fiúknál pedig a Veszprém és a Szeged miatt dobbant meg a szív egy-egy bravúros győzelemnél, BL elődöntőnél.

A lelátók tömve voltak (legalábbis ezeken a meccseken), a csapatok is jobbára magyarokból álltak/állnak minőségi légiósokkal kiegészítve. Sőt, nem egy játékosunk a kézilabdázás közvetlen elitjébe küzdötte fel magát. De az is előfordult, hogy egy ilyen játékost készen kaptunk, csupán a honosítási kérelmét kellett beadnunk ahelyett, hogy hosszú évek alatt kinevelte volna a magyar utánpótlás.

Így jött el a magyar kézilabdázás aranykora a 2000-es évek elején. Ám amíg a sikerekhez a nőknél csupán Radulovics bombái tettek hozzá, addig a férfi válogatottnál egy kétségtelenül tehetséges generáció mellett folyamatosan játszottak honosított idegenlégiósok. És amíg jól játszottak, senkit sem érdekelt, hogy mi újság a hátországgal?

Akik magyarok akartak lenni

Eleinte a három kubai, Díaz, Perez és Hernandez őrjítette a magyarok ellenfeleit – mi lett volna akkor, ha a negyediket, a világ legjobb beállósát, Urios Fonsecát nem küldi el a Veszprém idő előtt? Az ő honosításukat komolyabban nem ellenezte senki, elvégre butaság lett volna három olyan politikai okokból hazánkba érkező kézilabdázót elengedni, akik nemcsak itt kézilabdáztak, de itt is telepedtek le, és itt nősültek meg.

Mellettük játszott a világklasszis Nagy László (aki leginkább a klubjában villogott), az akkor szintén világklasszis Gál Gyula, illetve a 2005-ös junior VB-n bronzérmet szerző szép reményű generáció prominensei, a két Iváncsik, Császár, illetve a székelyudvarhelyi eredetű Ilyés. Bizony, a nők mellett tőlük sem tűnt reménytelennek egy érem elhozatala akármelyik világversenyről. Még akkor sem, ha a férfi mezőny jóval sűrűbb, mint a hölgyeké, és tehetségekből, akár honosított játékosokból éppen a riválisoknál is akadt jó pár klasszis.


Nosza, akkor mi se maradjunk le mögöttük – gondolhatták az MKSZ-nél, és csatasorba küldték irányítóposzton Eklemovics Nikolát, kapusposzton Puljezevics Nenadot, majd jobb-lövőként Krivokapics Miloradot. Jó játékosok, régóta nálunk pattogtatják a labdát, ám az ő szerepeltetésük – különös tekintettel utóbbi kettőre – már jobban megosztotta a kézilabda-barátokat. Ugyanis amíg Perez és Díaz valóban pótolhatatlan világklasszisok voltak, az újonnan érkezőkhöz hasonló képességű játékosokat itthon is találtunk volna.

Főleg a különc Puljezevics személyisége keltett sokakban ellenérzést. Korábban valóban tudott tüzet gyújtani csapattársaiban, ezzel egy időben lelkileg összetörni az ellenfél támadóit, parádés védéseivel meccseket döntve el, de egy sikertelen olimpiai kvalifikáció óta leginkább mint egy sértett kisfiú áll a magyar válogatott kapujában. Krivokapics helyett pedig ott lett volna a Németországban légióskodó Mocsai Tamás, de ő még 2009 végén, a Pannon-kupa közben lemondta a válogatottságot, mert „nem érezte a bizalmat” – egyes híresztelések szerint éppen Krivokapics szerepeltetése húzta ki a gyufát a 30 éves átlövőnél.

Akik nem akartak magyarok lenni

Ám a honosítás kétélű fegyver. Sokáig haszonélvezői voltunk, de most megdöbbenve tapasztalhattuk, hogy hazánkfiai is elcsábíthatóak. Mert van az a pénz…

A 2012-es Olimpiára készülő spanyolok ugyanis nagybevásárlást tartanak. Először is a vajdasági magyar kapuszsenire, Sterbik Árpádra csaptak le – aki az MKSZ tehetetlensége miatt nem lett hivatalosan is magyar jó öt éve.

Azonban senki sem hitte el, hogy sikerrel járhatnak a Barcelonában légióskodó Nagy Lászlónál…Nos, Sinka László, az MKSZ főtitkára szerint nem kevesebb, mint fél millió eurót érne meg a spanyoloknak, ha hazát cserélne. Nem kis pénz! Nagy László elé több határidőt is kitűzött a szövetség, ám ő sem a Pannon-kupára, sem a kézilabda EB-re nem tért haza. A szegedi nevelésű klasszis még mindig nem hozott végleges döntést. Vele VB hatodik lett a válogatott szűk egy éve – a spanyolok a legjobb 12-be sem jutottak akkor. Hétfőn úgy tűnt, hogy nélküle is jól boldogul a magyar csapat, amikor döntetlent ért el a jóval esélyesebb franciák ellen. Most már a középdöntő is álom csupán.

Elítélhetjük Nagy Lászlót? Nyilván sokan fognak Radulovicsra, és Eklemovicsékra hivatkozni. Őszintén szólva én még Bojana nélkül is el tudtam volna képzelni a női csapatot, de a három szerb származású nélkül pedig teljes mértékben meglennék – még akkor is, ha Krivokapics anyja magyar. A három kubainak gyakorlatilag nem volt hová hazamennie, de Nagy Lászlóra ez nem igaz. A Barcelonában gondolom így sem keres rosszul, a spanyol állampolgárságot úgy is megszerezheti, hogy közben a magyar csapatot erősíti.

Különben is…a magyar zászlók erdeje, és a Himnusz egy olyan érzés, amit pénzért nem lehet megvenni. Minden másra ott a spanyol válogatott. Speciel tőlem ne számítson megértésre.

Epilógus

És jöjjön végül a csehek elleni fiaskó. Mocsai és Nagy Laci nélkül, hitüket vesztett átlövőkkel, észrevehetetlen szélsőkkel, visszafogott kapusteljesítménnyel, botrányos védekezéssel, és egy újonc kapitánnyal. A rutintalan kapitány nem jól forgatta csapatát, de talán őt kritizálnám legkevésbé. Legyen a felelősség a Szegedé, amelyik már másodjára fúrta meg a kétségtelenül legjobb magyar szakember, Mocsai Lajos kinevezését.

A 33 cseh gólból 30-at három játékos vállalt, ebből Jícha 14-et. A THW Kiel játékosa 2008-ban, és 2009-ben is BL döntőt játszott csapatával, tehát tudtuk, hogy kiváló játékos – külön embert is kapott.

A mieink sem nyeretlen kétévesek, játszottak már spanyol, francia, német és horvát zsenik ellen, de 14 gólt senki sem dobott nekünk. Soha! Filip pedig szélről és indulásból laza 11-et hintett, jellemzően arról a szélről, ahonnan a francia Abalót is jobbára csak nyomozta Iváncsik Gergő és Törő Szabolcs.

A cseh válogatott erejére jellemző, hogy Jícha és Filip ide, vagy oda, a botrányosan gyengén teljesítő magyar válogatott is 55 percig versenyben volt velük. A derék ellenfelünk például 2005 óta nem nyert meccset Európa-bajnokságon – csak hogy tudjuk, kiktől kaptunk ki most hét góllal. Kapusukat, Galiát naggyá tettük, és produkáltunk neki egy 50% körüli védési mutatót, holott többnyire mellkason és vállon lőtte a kilencből semmi mutatóval záró Ilyés. Ziccerből pedig a kaszáspókként széttárulkozó hálóőr kezeit célozták ahelyett, hogy a földre pattintották volna a játékszert.

Hatalmas pofont kaptunk, emberemlékezet óta nem zárult le ilyen hamar számunka egy világverseny. Időben jött ez a pofon? Szerintem már későn. Mitől lenne jobb a jövőben? Pénz változatlanul nincs, csupán a Veszprémnél és a Szegednél. Néző dettó, hiába van egy veszprémi BL meccsen hatezer néző, ha egy gyöngyösi bajnokin csak pár száz. Az igazolt kézilabdázók száma ugyanúgy csökken, ahogy az igazolt labdarúgóké. Amíg 2005-ben junior VB harmadikak lettünk, a 2007-es macedóniai és a 2009-es, egyiptomi seregszemlére ki sem jutottunk.

Másrészről a bajnokságunk nem gyengébb, mint a cseh, vagy a lengyel. A két Mocsai, és Nagy László visszatérése igenis sokat lendíthetne a csapatunkon, Gál Gyula, Ilyés, a két Iváncsik, és a sérülten is jól játszó Császár is tud ennél sokkal jobban játszani. A mezőny roppant sűrű, nüanszok dönthetnek egy dobogó és egy nyolcadik helyezés között – emlékezzünk csak: a horvátországi világbajnokságon négy meccset is csak az utolsó másodpercekben nyertünk meg.

Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni: a utolsó tartalékait éli fel a hazai férfi kézilabda. A csodában hiába reménykedünk, ettől több kell: pénz, játékos és szakember. Ezek nélkül még honosítani sem fogunk tudni.