Hetilap kereső

Barát József írása

Három évig dolgozott az 1989-es határnyitás hátterét feldolgozó könyvén (Egy döntés története). Az események ötvenkét aktív szereplőjével készített interjút Hans Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminisztertől Mihail Gorbacsov szovjet elnökig, Günter Schabowskitól, az NSZEP politikai bizottságának tagjától Franz Vranitzky osztrák kancellárig. A kérdező BARÁT JÓZSEF.

Idei első számunkban kezdtük a visszalapozást a rendszerváltás esztendejére. A 168 Óra munkatársai és állandó szerzőink mellett írásra kértük vagy megszólaltatjuk a magyar közélet húsz évvel ezelőtti szereplőit, elemzőit, emlékezőit, külföldi tanúit is.

A könyv sok meglepő részletre derít fényt. Elképesztő például, hogy a vasfüggöny felszámolásáról szóló döntésben az elöregedett határzár felújításának ára legalább olyan fontos szerepet játszott, mint a politikai szándék. Egyszerűen csődben volt az ország, a vasfüggöny nyugati importkábelből készült, a kormány tehát drágállotta új határzár létesítését.

Így van. Számomra is megdöbbentő volt, amikor megtudtam, hogyan zajlott a végső döntés 1989. február 28-án, amikor a politikai bizottság ülésén az új határrendet fogadták el, és ennek keretében határoztak a vasfüggöny lebontásáról. A tény, hogy a sorkatonai egységek helyett új, professzionális határőrséget akartak felállítani, együtt járt azzal, hogy a hivatásos határőröknek és családjaiknak a határállomások közelében lakásokat kellett építeni, ami persze sokba került. Erről óriási viták folytak, miközben a pénzügyek mögött teljesen háttérbe szorult, hogy a határzár lebontásának nemzetközi következményei lehetnek. Ugyanakkor tény: a vasfüggöny lebontása csak olyan országban volt lehetséges, ahol az embereknek már volt világútlevelük.

Egy a kép, amelyet június 27-én készítettek – Horn Gyula és Alois Mock átvágja a vasfüggönyt – a határnyitás szimbóluma lett. Jogosan?

Csak annyiban, hogy ez akkor szimbolikus tett volt, aminek persze voltak következményei. A nyugatnémet televíziók ugyanis „elvitték” ezeket a képeket Kelet-Németországba is, ami felerősítette az NDK-sok ideáramlását. Viszont a vasfüggöny lebontásának szempontjából egyáltalán nem ez a színpadias jelenet volt a fordulópont, hanem május 2., amikor elkezdődött a munka. Igaz, ezzel együtt sem vált szabaddá az út a menekülni vágyó keletnémetek előtt, mert június végén a magyar kormány még azon az állásponton volt, hogy „a vasfüggönyt ugyan lebontjuk, de a határt más eszközökkel továbbra is szigorúan őrizzük”. Ezért volt olyan fontos a második döntés, amely valóban szabaddá tette a határt, így 1989. szeptember 11. nulla óra után november elejéig az NDK mintegy ötvenezer állampolgára Nyugat-Németországba távozhatott. A fentiek fényében némileg furcsának tartom, hogy a mai magyar kormány a határnyitásról éppen június 27-én kíván megemlékezni nemzetközi ünnepséggel az operaházban. Ezzel ugyanis a határnyitást valójában Horn Gyula szerepléséhez kötik, amit csak pártpolitikai érdekekkel lehet magyarázni. Két fontos dátum van: vagy május 2., vagy szeptember 10–11. De nem június 27.

Vajon miért terjedt el a köztudatban, hogy az volt a fordulópont, amikor a két külügyminiszter drótokat vagdosott?

Mert a televízió nagyhatalom.

Vannak olyanok is, akik – alighanem szintén pártpolitikai okokból – az akkori ellenzékiek részvételével szervezett augusztus 19-i páneurópai pikniket tekintik fordulópontnak. Az ünnepség alkalmat adott arra, hogy NDK-sok százai meneküljenek osztrák területre. Az ön könyvéből értesültem arról, hogy ezt a napot csak Bella Árpád határőr alezredes bölcsességének köszönhetően emlegethetjük ünnepként. Ő volt ugyanis a helyi parancsnok, amikor a keletnémetek első csoportja áttörte a határt. Felső utasítás híján neki kellett eldöntenie, hogy lövessen-e, vagy sem. Szerencsére nem lövetett. De a helyzet bizonytalansága elképesztő vezetési felelőtlenségre vall. Mi történt itt? Mi volt a sunyi hallgatás oka?

Ez fehér folt. Nem tudom megmondani, főleg azért nem, mert a magyar titkosszolgálatok papírjait nem láthattam. Ezekhez a dokumentumokhoz egy történész csak szerencsével, esetleg nagyon nagy protekcióval tud hozzájutni. Nekem nem sikerült. Tehát a magyar titkosszolgálatok szerepe a piknik – vagy szeptember 10–11. – körül ebben a könyvben sem válik világossá. Tudjuk, hogy a pikniket civilek kezdeményezték, és mondjuk így: a magyar kormány erre a vonatra – ahogy a németek mondják – lépcsőutasként szállt föl.

Magyarul potyautas.

Igen, potyautasként kapaszkodott föl anélkül, hogy a szervezők ezt tudták volna. Németh Miklós azért tulajdonított nagyon nagy jelentőséget ennek az eseménynek, mert tesztelni akarta a szovjet reakciókat. Látni akarta, mi történik akkor, ha néhány százan egy első, apró határnyitás alkalmával elmenekülnek. Moszkva hallgatott. Ez volt a határnyitás főpróbája. Valójában tehát a főszerepet nem a magyar kormány hagyta rá Bella alezredesre, hanem mások, feltehetően a határőrségen belül. Németh Miklós ugyanis határozottan állítja, hogy ő arra a napra, abban a körzetben a határőrség általános utasításait, szabályzatait hatályon kívül helyeztette. Azt gondolta, hogy a testület majd ért a szóból. Tény viszont, hogy Bella alezredes, aki hatodmagával ott állt a határon a piknikkor, erről nem tudott. Hozzá az utasítás nem érkezett meg. Hogy hol akadt el és miért, kinek a „jóvoltából”, azt nem tudom megmondani.

Bellában mindenesetre volt annyi bölcsesség, hogy nem adta ki a tűzparancsot.

Ez tény. A páneurópai piknik könnyen tragédiába fordulhatott volna.

A határnyitás kapcsán mindig felvetődik a kérdés: kié az igazi érdem? Horn külügyminiszteré, vagy Németh Miklós miniszterelnöké? Ön egyértelműen leteszi a voksot Németh Miklós mellett. Milyen érvek alapján?

A Miniszterelnöki Hivatal ebben a kérdésben a Külügyminisztérium előtt járt. Én feltehetőleg az elsők között olvashattam a ’89-es magyar kormányülések jegyzőkönyveit. Nos, augusztus 17-én tartanak egy kormányülést – akkor már több tízezer NDK-s menekült táborozik Magyarországon. És a kormányülésen Horn Gyula azt mondja:
a határt nem lehet kinyitni, mert ez az egész határrendet megingatná, legfeljebb talán egyszer, nagyon kivételesen, nagyon rövid időre. Többen mondták el nekem az akkori külügyből, hogy Horn Gyula augusztus közepéig aggodalmaskodott, és alkalmanként ráförmedt a beosztottjaira: „Mit akartok?!
A nyakunkra akarjátok hozni megint az oroszokat?!” Én nem zárhatom ki, hogy Horn Gyulának augusztus közepén még voltak olyan információi, hogy a határnyitás túl kockázatos volna. Moszkvai kapcsolatai révén lehettek olyan értesülései, amelyekkel a többiek nem rendelkeztek. Tény, hogy csak később, augusztus 20. körül tette magáévá a miniszterelnök álláspontját, ám attól kezdve – ahogy Németh Miklós is mondta nekem – már lojálisan képviselte a határnyitás politikáját. De nem ő volt ennek az ügynek a motorja, a mozgató ereje. Õ a német közvélemény szemében a két televíziós szereplés: a június 27-i drótvágás és a szeptember 10-i bejelentés nyomán lett a határnyitás hőse.

A határnyitás előtti vasárnap este A hét című műsorban ő jelenthette be, hogy éjfélkor a németek előtt felnyitják a sorompót. Vajon ennek a fontos szereplésnek a lehetőségét a kormányfő miért adta át miniszterének?

Németh Miklós ma úgy indokolja, hogy őt a publicitás nem érdekelte. Ezt hallottam tőle: Horn Gyula már régebben mondta neki, hogy ő szeretné bejelenteni, ő meg ráhagyta, ha annyira fontos neki. Tanácsadói figyelmeztették Németh Miklóst, hogy hibázik, de azt felelte: ha már megígérte a Gyulának, nem tér erre vissza. Azt hiszem, ma már ő is látja, hogy ez politikai hiba volt, csakhogy ő sokkal inkább közgazdász volt, mint dörzsölt vérbeli politikus, aki ért a PR-hez is. Ugyanakkor máig elhárítja, hogy a határnyitásnak ő lett volna az egyedüli főrendezője és hőse. Azt szokta mondani: az egész olyan atmoszférában, olyan politikai közegben zajlott, hogy a határt Magyarország kollektív teljesítménye nyitotta ki.

Van egy nagyon érdekes megállapítás a könyvében, amelyet Németh egyik tanácsadójától idéz: az átmenet miniszterelnöke valójában nem volt reformkommunista. Nem javítgatni akarta az akkori rendszert, hanem azok közé tartozott, akik mielőbb igazi demokráciával akarták felváltani.

Igen, Raft Miklós nagyjából ezt mondta.

Ezek szerint Németh közelebb állt volna a későbbi MDF-es politikusokhoz, mint ahhoz a pártelithez, amelynek tagja volt?

Nézze, rettentő nehéz kívülről eldönteni, hogy az akkori politikusok közül ki mikor, milyen szellemben cselekedett, a reformok őszinte híve, kommunista vagy antikommunista volt-e.
S hogy ki hogyan változott.

Persze. De Németh számos döntésével igazolta, amit Erich Honecker, az NDK keményvonalas pártfőtitkára felháborodottan ismert fel áprilisban: a magyar vezetésben már nincs meg a szándék a hatalom megtartására.

Én is így látom – ugyanakkor ’89 nyarán egyes pártfórumokon természetesen Némethnek is a nómenklatúra nyelvén kellett megszólalnia. Akkor azonban ő már nyilvánvalóan egyike volt azoknak, akik világosan látták, hogy hová tart a fejlődés. Ennek – azt hiszem – elébe akart menni, és nem azon dolgozott, hogy a pártja számára mentse, ami menthető.

Erre vajon a családi háttere predesztinálta? Hiszen a család nem nagyon örült annak, hogy kommunista vezetőnek állt.

Sőt. Az édesapja hónapokon át nem állt vele szóba, amikor megtudta, hogy belépett a pártba. Nagyon érdekes, öszszetett képletet ad ki Németh Miklós származása, gyerekkori élményvilága, katolicizmusa, szegényparaszti eredete, első generációs értelmiségi volta. Mindez beszűrődött abba, ami itt 1989-ben és 1990-ben történt. És abban, ami nem történt. Hiszen ő volt a miniszterelnök, amikor a vér nélküli, békés rendszerváltás lezajlott tárgyalásos alapon. És közben nem volt olyan ádáz verbális háború, mint amilyen ma, a demokratikus Magyarországon a két oldal között.

1989 a magyar történelem ritka boldog éveinek egyike. De mi múlt ebben rajtunk, magyarokon? Mi múlt a vezetőinken? A sors magával cibálta azokat is, akik ellenkeztek. 1989 végére a fordulat megtörtént Romániában és Csehszlovákiában is, ahol a vezetők ellenálltak.

Günter Schabowski, a reformkommunistává lett NSZEP PB-tag azt mondta nekem Berlinben: ha nincs a magyar határnyitás, akkor ők októberben nem tudják kiszorítani a hatalomból Erich Honeckert. Ha pedig Honecker a hatalomban marad, akkor a váltás náluk nem történhetett volna meg vér nélkül. Tudom, ebben kicsit sok a ha, mégis ez valószínűleg reális értékelés. A magyar döntések felgyorsították Németország újraegyesítését, Európa átalakulásának folyamatát.

KERET:
Oplatka András (Andreas Oplatka) 1942-ben született Budapesten. 1956-ban szüleivel hagyta el az országot. A zürichi és a bécsi egyetemen germanisztikát és történelmet hallgatott. 35 éven át volt a tekintélyes Neue Zürcher Zeitung munkatársa, külpolitikai szakírója, szerkesztője. Közben Mikszáthot, Jókait, Karinthyt fordított németre. Nyugdíjba vonulása után a bécsi egyetem kelet-európai történelem szakán habilitált, doktori disszertációját Széchenyi Istvánról írta. Bécsben és a budapesti Andrássy Egyetemen tanít.