Hetilap kereső

Sándor Zsuzsanna írása

A „lanthangú csembaló” J. S. Bach tervei alapján készült el az ezerhétszázas évek elején. „Legszebb a hangja az orgona után” – írta a korabeli krónika. Ám a barokk hangszercsodából egyetlen darab sem maradt. Bár többen próbálták rekonstruálni, senkinek sem sikerült. Kivéve Romanek Tihamér magyar hangszerkészítőt. Hat éve alkotta meg lantcsembalóját, amelyet nemrég a párizsi Louvre-ban is kiállítottak. A mester azóta két új hangszer-különlegesség megépítésébe is belefogott, ám nem talál itthon támogatókat munkája folytatásához. Művei félkészen porosodnak a műhelyében. SÁNDOR ZSUZSANNA írása.

Hogyan építsünk olyan pengetős hangszert, amelyen billentyűkkel kell játszani? Muzsikáló szerkezete legyen roppant könnyű, de bírjon ki egy tonna húrnyomást. Látszólag fizikai képtelenség. Aki mégis megoldja e talányt, közel jut a barokk mesterek titkához: a lantcsembaló rejtélyéhez. Mert e páratlan „hangszermutánsról” semmiféle dokumentum nem maradt. Csak a legendája élt művésznemzedékeken át.

Manapság neves szakemberek matematikai programokkal próbálják megfejteni, miként működhetett Bach kedvenc hangszere. Mégsem tudták „újrateremteni”. Csupán az autodidakta hangszerész, Romanek Tihamér jött rá a megoldásra: több mint tízéves munkával megalkotta a lantcsembalót. A gyógypedagógus a családjával Velencén él, a község iskolájában értelmi sérült gyerekeket tanít. Szabadidejében, „hobbiból” készíti zenélő remekműveit.



Romanek vidéki házában gambák, gitárok, hegedűk, csellók, nagybőgők mindenütt. Persze mind az ő keze munkája. A nappali közepén pedig – mint egy előkelő vendég a tizennyolcadik századból – szinte megközelíthetetlen méltósággal pompázik a lantcsembaló. Csillogó politúrja elfeledett évszázadokat idéz. Megilletődve érintjük billentyűit: mintha egy egész pengetős zenekar csendülne fel régi korok templomában. Vajon Bach is ilyen zengő hangokról álmodott?

Magyar átok

Romanek alkotása hangszerhungarikum: európai nagyvárosok versengtek azért, hogy bemutathassák. A lantcsembaló végigturnézta már Németországot, Svájcot, Franciaországot is. A legjobb művészek szólaltatták meg. A francia kulturális miniszter a felbecsülhetetlen értékű darabot nemrég a Louvre-ban is kiállíttatta, és külön zeneművet íratott rá.

De úgy látszik, magyar átok, hogy nem becsüljük meg a tehetségeinket. Romanek azt mondja: nemrég felajánlotta hangszerét a Pécs kulturális főváros szervezőinek. Választ sem kapott tőlük. Itthon kevés a koncertlehetőség, a lantcsembaló legközelebb csak decemberben lesz látható, hallható a Művészetek Palotájában. Addig némán álldogál a családi házban. Nincs, aki „életre keltse”, alkotója nem tud játszani rajta. Hangszerkészítők közt nem ritka ez: állítólag Stradivari sem tudott hegedülni.



Amolyan huszonegyedik századi barokk mester Tihamér: a kézművesség szeretetét édesapjától, Romanek Andrástól örökölte. Pedig ő sem tanulta senkitől a szakmát, a fák hajlításáról, a húrok feszítéséről mégis mindent tudott. Hegedűk faragásából tartotta el népes családját: hatodik, legkisebb gyereke Tihamér, aki 1954-ben született. A Somló-hegy közelében, egy kis faluban éltek. Később Budapestre költöztek, a papa a Nemzeti Múzeumban kapott hivatalsegédi állást. Reneszánsz és barokk hangszerek eredeti, működő példányait is őrizték ott. S mivel nem lehetett kivinni őket a múzeumból, a zenészek csak ott tudtak gyakorolni és koncertezni. Idővel maguk a historikus muzsikusok szorgalmazták: rekonstruálni kellene a régi hangszereket.

Csakhogy a szakmában senkit nem találtak, aki képes lett volna erre. Romanek András, a kishivatalnok viszont jelentkezett: ő szívesen megpróbálná. Tudták róla, hogy „hangszerbolond”, megbíztak benne. Hamarosan el is készítette az egyik több száz éves lant pontos mását. Olyan szépen szólt, hogy Benkő Dániel később minden Bakfark-lemezén ezen játszott. Fischer Iván pedig viola da gambát rendelt Romanektől. Neki köszönhető, hogy a hatvanas évektől újra hódítani kezdett nálunk a régi zene.

Apja fia

A mester leghűségesebb tanítványa fia, Tihamér lett. Gyerekkorától mindig ott lábatlankodott apja műhelyében, elleste szakmai fortélyait. Kamaszként már önállóan készítette első lantját. Édesapja csak annyit mondott: „Jó lesz ez.” Szűkszavú elismerése kitüntetéseknél is többet ért.

De Tihamért más pálya is vonzotta. A szentendrei ferencesek gimnáziumában érettségizett, műtősfiúnak ment, majd a Budai Gyermekkórház neurózisosztályára került. Lelki sérült, öngyilkosságot megkísérelt fiataloknak próbálta az élet értékeit megmutatni. A zene, a művészet a legjobb terápiának bizonyult. Romanek úgy érezte, az embernevelés a küldetése. Gyógypedagógiai főiskolára jelentkezett, logopédus lett, oligofrén gyerekekkel foglalkozik ma is. Közben megnősült, felesége is gyógypedagógus. Három fiuk született.

Romanek Tihamér a tanári pálya mellett sem hagyott föl alkotói szenvedélyével. Édesapját korán elveszítette, ám a szellemi örökségét vitte tovább. Úgy gondolta, két hivatása jól kiegészítheti egymást: a világ zaját műhelyének csendjében kipihenheti. Egyébként hegedűit, lantjait szinte sohasem készítette megrendelésre. Azt vallja: minden hangszernek lelke van, ő választ magának gazdát. Mert akad, akinek a kezében a gitár fakón peng, másnál felfényesedik a hangja. A tökéletességnek megvan a maga titka.

A nyolcvanas évek végén egyik muzsikus barátjától hallott először a lantcsembalóról. Nem hagyta nyugodni: vajon milyen lehetett az a „kihalt példány”, amelyet a hangszerek királynőjéhez, az orgonához hasonlítottak rajongói. Miért nem képes senki létrehozni azt, amit majd háromszáz éve már feltaláltak? Egy esztendőn át csak azon gondolkodott: miként lehetne több mint száz húrt kifeszíteni egy törékeny fenyőlapra úgy, hogy az ne roppanjon össze? Kutatómunkája során „mellesleg” egy hagyományos csembalót is megépített, hogy megismerje a működési elvét.



Utólag úgy látja, ha iskolákban tanulta volna mesterségét, soha nem alkotja meg Bach billentyűs lantját. A profi hangszerészek ugyanis ma kész sablonok, „standardok” alapján gyártanak mindent. A barokk korban azonban még puszta szemmérték alapján faragtak, és semmi nem szabott határt a fantáziának.

Romanek ugyanezt a szellemiséget tanulta édesapjától: szabadépítési technikával fogott neki a lantcsembalónak is. A munkát 1999-ben kezdte, és 2004-ben fejezte be. Több millió forintot költött indiai, indonéziai faritkaságokra. Külön kéziszerszámokat is készített, olyanokat, amilyenekkel Bach idejében munkálták meg a fákat. Borostyánból főzött lakkot, a klaviatúrához maga fehérített marhacsontokat.

Félretett tanári fizetéséből, eladogatott hangszereiből fizette mindezt. Ha valahonnan pénzt szerzett, azonnal ráköltötte a másik két készülő lantcsembalójára. Az egyik még nagyobb, díszesebb lesz majd. Ha lenne miből befejezni.

Arra nem telik

Meghívták Romaneket, mutassa be műveit augusztusban, a brueggei nemzetközi csembalókiállításon. De arra sem telik, hogy odaszállíttassa különleges munkáit. Önmenedzselésre sem ideje, sem tehetsége. Felesége, gyerekei már tudomásul vették, hogy a családi költségvetésben a hangszereké az elsőbbség.

Talán kétszer nyaraltak az elmúlt évtizedekben. Megszállott alkotó nem tud lazítani, amíg a műve befejezetlen.

Romanek velencei műhelyében együtt dolgozik középső fiával, Marcellel. Négy hangszeren játszik a fiatalember, és máris gyönyörűen farag gitárt. Édesapjától azt is megtanulta: a gének öröksége nem elég ehhez a hivatáshoz. Verejtékből, áldozatból, alázatból születik a szépség.