Hetilap kereső

Szászi Júlia írása

Nincs ennél sokszínűbb metróállomás Bécsben. A reggeli és délutáni csúcsforgalomban minden színárnyalat fellelhető a mozgólépcsőn haladók között. Az öltönyös urak, kosztümös hölgyek között néha feltűnik egy-egy tiritarka afrikai viselet is. Aki az emberek sokféleségéről akarna felületes információt szerezni, annak itt a helye. Az állomás neve: Vienna International City. A bécsi ENSZ-központba SZÁSZI JÚLIA látogatott el.

A sietős hölgyek és urak többnyire angolul beszélnek (sokszor „amerikaiasan”), de egy-egy csoport spanyolul, oroszul is. Német szó ritkán és igencsak törve hallszik. Az Y alakú, betűjelölésű szárnyakból álló épületet, ahova tartanak, szigorú őrség vigyázza, a beléptető kapunál még a megfelelő igazolvánnyal rendelkezőket is külön ellenőrzik, aki pedig csak alkalmanként jár ide, az kiadós tortúrára számíthat. És nemcsak manapság, ezekben a terrorgyanús időkben – így volt ez mindig.

A nép téved

A bécsi ENSZ-központ – mert ott vagyunk – a minap új, M betűvel jelölt szárnnyal bővült, és nem csupán azért, hogy az idegen számára még jobban megnehezítse az eligazodást az ágas-bogas épület végeláthatatlan, egyforma folyosóin. Az új részben működik egy olyan (háromezer fő befogadására alkalmas) konferencia-központ, amely végre méltó helyszínt biztosít fontos és népes tanácskozásokhoz. Az ilyenek eddig kényszerűségből a szomszédos Austria Center nagytermébe kéredzkedtek be, kiszorítva onnan más, Bécs számára fontos, tekintélyét és nem utolsósorban bevételeit növelő konferenciákat (például jól jövedelmező orvoskongresszusokat). Az M szárny avatása fontos esemény volt az UNO-City életében – nem csoda, hogy a legmagasabb vezetők is megtisztelték jelenlétükkel, egyenesen New Yorkból.

Az egykor közösen tervezett Bécs– Budapest-világkiállítás megálmodott helyszínéhez közeli ENSZ-város csaknem harmincéves történetének első bővítése ez. Fontos és megnyugtató mozzanat a központ létét presztízsokokból is féltő osztrák politikai vezetés számára.

Talán nem ünneprontás emlékezni a kezdetekre, arra, hogyan utasították el annak idején az osztrákok a központ építését. A máig legnagyobb részvételű népszavazáson, 1982-ben 1,36 millió aláíró voksolt ellene, miután heves és nemzeti érzelmű kampány győzte meg őket arról, hogy sem a modern épület, sem a nemzetközi kolónia nem illik bele Bécs hétköznapi életébe. A máig istenített és visszasírt Kreisky kancellár úgy döntött, hogy a nép téved, és az ENSZ harmadik központja Bécsben lesz, ha már adott a lehetőség.

A magyar vezető

Kreisky népszerűsége csökkent is, bár nem emiatt, hanem betegsége okán adta át néhány év múlva a hivatalát. Hamar bebizonyosodott, hogy igaza volt. A 17 hektáron létesített, 230 ezer négyzetméteres épület, amelyet úgy terveztek, hogy egyes részei ne vessenek árnyékot egymásra, ma már nem is rí ki a környezetből: a legmagasabb torony 28 emeletes – 120 méter magas –, de a környéken ma már hasonló, még modernebb és látványosabb felhőkarcolók adják a közeli Duna-holtág nyaralóházainak kontrasztját.

Az UNO-City hazai és nemzetközi megbecsültségét annak köszönheti, hogy az itt működő szakosított szervezetek némelyike valóban fontos.
A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség például az iráni és az észak-koreai nukleáris tervekkel folytatott szélmalomharca óta szinte naponta szerepel a világsajtóban, az innen induló helyszíni ellenőrök munkáját aggódó figyelem kíséri, az itt készülő jelentések formálják a világpolitikát. Elismerés övezi az ugyancsak itt székelő Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatal munkáját, jelentéseit: egy-egy országot megrovó, figyelmeztető állásfoglalásait ma már világszerte komolyan veszik.

Talán a legtöbb bírálat az Uniót éri, a harmadik világ ipari fejlesztésén munkálkodó szervezetet. Kicsi a hatékonysága, sokba kerül, fuldoklik az adósságban – mondják bírálói. Nem mintha egyszerű volna a feladata. Szakembereit nem fogadják szívesen, a Bécsből induló projektekhez sok helyen hiányoznak a feltételek. Pénze pedig azért nincs, mert a tagországok egy része csak vonakodva tesz eleget fizetési kötelezettségének (ha egyáltalán).

Ilyen gondja más bécsi székhelyű szervezetnek is akad, bár mostanában mintha jobban felfogná a világ, milyen fontos például az az ellenőrző és előrejelző tevékenység, amelyet az Átfogó Atomcsend Szerződés Előkészítő Bizottsága (CTBTO) végez. Nem mellesleg magyar irányítással: a szervezet élén álló Tóth Tibor a legmagasabb rangú magyar ENSZ-diplomata. A feladat sokrétű: az atomcsendegyezmény ratifikálását eddig megtagadó országok meggyőzése, hiszen a csatlakozás nélkülözhetetlen az egyezmény tényleges életbelépéséhez. De egyre több területen, például a természeti katasztrófák előrejelzése végett is fontos az eredetileg a nukleáris robbantásokat jelző rendszer működtetése.

Wiener kongress

A metróból hivatalukba siető diplomaták külön világban élnek itt Bécsben. Szinte burokban – ahogy egy latin-amerikai házaspár fogalmaz –, negatív és pozitív értelemben egyaránt. Aligha előny, hogy a nyelvtudás hiánya, az eltérő élet- és társadalmi körülményeik inkább csak egymás közötti barátkozásra ösztönöznek. Bécs kulturális gazdagságát, a tisztaságot, a közbiztonságot csodálják, de többnyire maradnak saját megszokott környezetükben. Azokat a helyeket látogatják, ahova honfitársaik is szívesen betérnek. Persze a burok véd: anyagi helyzetük igen jó, a fizetésük jóval magasabb az ausztriai átlagnál, és ezernyi kedvezmény is megilleti őket. (Vámmentes bolt a falakon belül, olcsó és gazdag választékú étterem. Nem beszélve arról, hogy aki legalább tíz évig dolgozik itt, jó nyugdíjra számíthat.)

Az ENSZ-központra Ausztria sokat áldoz. Az osztrák tervek alapján, osztrák költségvetésből emelt épületet egyschillinges képletes bérleti díjért adták az Egyesült Nemzetek Szervezetének – a valutaváltáskor egy euróra emelték a tarifát. Igaz, a fenntartást az ENSZ fizeti (évi 600 millió eurója megy el rá). Az 5300 diplomata és 7000 fő körüli hozzátartozójuk ezen túlmenően tekintélyes, százmilliós nagyságrendű összeget költ napi életére. És nem lebecsülendő az a 9000 bécsi munkahely sem, amelyet az ENSZ-központ biztosít – nem beszélve a rendkívüli konferenciák pluszbevételéről.

Bécs kongresszusi hagyományai a távoli múltba nyúlnak vissza. 1814-ben a Wiener Kongress szabta át Európát Napóleon veresége után. A Hofburg Vienna kongresszusi központ ugyan csak ötvenéves, de az újkori konferencialáz megteremtőjének tekinthető: a patinás környezetet nagy tanácskozásokra adják bérbe. Évente 300 konferencia, 250-300 ezer résztvevő, 180 milliós bevétel: nem rossz eredmény.

Az itteni székhelyű nagy szervezeteket kényeztetik is. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) most kapott új, remek központot egy e célra felújított belvárosi palotában, és hasonló csábítással tartották itt a Kőolaj-exportáló Szervezetek központját. Az OPEC ugyanis fontolgatta, hogy elköltözik, de a jövőre átadásra kerülő, ugyancsak központi fekvésű székház ígéretének láthatóan nem tudott ellenállni. Ugyanígy megnövekedett alapterületen és jobb helyen működhet tovább az EU Emberi Jogi Ügynöksége – ez a legutóbb idevonzott nemzetközi szervezet.

Az ugyancsak európai uniós Innovációs Központtal már nem volt Bécsnek ilyen szerencséje – Budapest „vitte el” a szervezetet –, pedig lobbizott eleget (Pozsonnyal együtt). Kellemetlen a kudarc: Bécs tudja, mennyi előnyt jelent egy-egy ilyen nemzetközi szervezet, még ha méretben nem hasonlítható is az ENSZ-hez.