Hetilap kereső

Kulcsár István írása

Magyarország immár öt és fél évtizede tagja az Egyesült Nemzetek Szervezetének. Bolygónk legátfogóbb szerveződése nem világkormány ugyan, ám jóval több, mint egyetemes vitaklub. Ma 192 szuverén ország tagja az ENSZ-nek, ahonnan 1978 és 1983 között a Magyar Rádiót és Televíziót KULCSÁR ISTVÁN tudósította.

Az, hogy mely állam számít szuverénnek, s így jogosultnak az ENSZ-tagságra, már önmagában is vitatható. Amikor a hatvanas évek elején Afrika országai sorra szabadultak fel a gyarmati sorból, senki sem vitatta, hogy például Kongónak vagy Guineának van-e joga részt venni a világszervezet munkájában. Viszont ugyanabban az időben a közgyűlésben és a Biztonsági Tanácsban (az utóbbiban vétójoggal) egy tajvani diplomata ült a Kína feliratú táblácska mögött. Az ázsiai ország területének és lakosságának döntő hányadát képviselő Kínai Népköztársaság küldötteit ugyanakkor kizárták a New York-i Teknősbéka-öbölben magasodó székházból. Csak a hetvenes évek elején fordult a kocka, amikor Henry Kissinger, majd Richard Nixon személyében már az Egyesült Államok is kénytelen volt belátni, hogy melyik Kína is az „igazi Trebitsch”. Tajvant kiebrudalták tehát az ENSZ-ből, és helyét a népi Kína vette át, amelynek képviselője 1971 őszén foglalta el helyét a Biztonsági Tanácsban. Magyarország akkori ENSZ-nagykövete, a később vitorlázórepülőgép-balesetben elhunyt diplomata, Csatorday Károly az ülésen ékes kínai nyelven köszöntötte új kollégáját. Jellemző, hogy ezt a Szovjetunió képviselője meglehetősen savanyú képpel fogadta, mert noha Moszkva elvben támogatta ugyan Kína ENSZ-szel kapcsolatos jogainak helyreállítását, ebben az időben már olyan feszült volt a viszony a két nagyhatalom között, hogy gesztusával Csatorday kilógott a béketábor diplomatái alkotta sorból.



A Szihanuk-affér

A magyar felszólalások hangneme olykor amúgy is különbözött a keleti tömb képviselőinek a szovjet külügyminiszterek – Molotov, Visinszkij, Gromiko – által kialakított szitok-átok stílusától. 1978 végén, miután kiszabadult az őt detronizáló Pol Pot-rendszer tömlöcéből, Norodom Szihanuk korábbi és későbbi kambodzsai király New Yorkba utazott az ENSZ-be, hogy tiltakozzon a tömeggyilkos rezsimet katonai eszközökkel felszámoló vietnami beavatkozás ellen. Különös szerepet vállalt Szihanuk, aki sajtóértekezletén egyrészt a szó szoros értelmében könnyekkel a szemében rimánkodott nekünk, hogyan ölték meg Pol Pot bitangjai a fiát, s miként vetették tömlöcbe hitvesét, a szépséges Monique hercegnőt, másrészt a Biztonsági Tanácsban a vietnami „agresszió” elítélését követelte. Erre az ülésre a szovjet diplomácia mozgósította a szövetségeseket: a csehszlovák, a bolgár, a lengyel, a kubai nagykövet egymás után bélyegezték meg Szihanukot mint Pol Pot kiszolgálóját, szekértolóját, kapcarongyát stb. Halász András, aki ideiglenes magyar ügyvivőként vett részt az ülésen, ugyancsak felszólalt. Hosszasan részletezte, milyen tisztelet övezte a kambodzsai vezetőt Magyarországon, mennyire becsültük őt mint az imperializmus elleni küzdelem egyik élharcosát.

A Biztonsági Tanács patkójának egyik végén helyet foglaló Szihanuk felkapta a fejét. Erre nem számított. Annál váratlanabbul érte, amikor a magyar diplomata egy „de” után rátért arra: ilyen múlt után mekkora csalódás, hogy Szihanuk most erre a méltatlan szerepre vállalkozott. Ezen a ponton az egy személyben playboy, zeneszerző, filmrendező, államférfi és mártír felugrott a helyéről, és hol franciául, hol angolul azt kezdte hisztérikusan kiabálni: „Kambodzsa sohasem lesz magyar csizma alatt!”

Az ENSZ-nek öt hivatalos nyelve van: az angol, a francia, az orosz, a kínai és a spanyol. A szinkrontolmácsok ezekről, illetve ezekre fordítanak. Ha valaki más nyelven kíván felszólalni (mint tette például 1960-ban a közgyűlésben Kádár János), annak saját tolmácsot kell állítania. A Biztonsági Tanács ülésén magyar szó mindössze egyszer hangzott el, akkor sem magyar diplomata szájából. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján egy ízben a Szovjetunió és szövetségesei éppen az ügyeletes izraeli „agressziót” bélyegezték meg a tanácsban. A kötelező rituáléból nem maradhatott ki a magyar képviselő sem, aki az Egyesült Államok csatlósának nevezve szidta a zsidó államot. Utána a posztját kevéssel előbb elfoglalt izraeli nagykövet kért szót, és kifogástalan magyarsággal idézte a közmondást: „Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra.” Aztán a szinkrontolmácsok kedvéért lefordította angolra is. Kétségkívül hatásos volt. Csak később tudtuk meg, hogy az izraeli diplomata a háború alatt családjával (ha jól emlékszem, Pozsonyból) Budapestre menekült, és nálunk járt iskolába.

Zárt ülések

Az ENSZ-ben számos magyar diplomata örvendett közismertségnek és népszerűségnek. Hollai Imrét – aki már 1955-ben, hazánk felvételekor ott volt a magyar küldöttségben, majd a hetvenes években hat esztendőn át vezette a magyar képviseletet a világszervezetben – 1982–83-ban a közgyűlés elnökévé választották. Egy proletár az ENSZ kormányánál címmel és érezhető rokonszenvvel mutatta be akkor a The New York Times a magyar diplomatát. Hosszú évtizedeken át vett részt a világszervezet legkülönfélébb szerveinek és bizottságainak munkájában a nélkülözhetetlen Ustor Endre, a nemzetközi és a diplomáciai jog nagy öregje.

A kilencvenes évek elején, a délszláv háború fellángolásakor elnökölt a Biztonsági Tanácsban Erdős André nagykövet, akinek szavára a sokszor hajnalig nyúló zárt üléseken (ahol az érdemi döntéseket készítik elő, s ahol gyakorlatilag csaknem kizárólag angolul folyik a szó) nagyon odafigyeltek kollégái a másik tizennégy delegációból. Ők természetesen mind kiválóan beszéltek angolul, illetve többen közülük – például Csatorday vagy Erdős – még vagy három-négy másik nyelven is.

Virtigli bolondok

Annál meglepőbb volt viszont, amikor egy alkalommal az ENSZ székházával szemben, a First Avenue túloldalán, a különféle rendű és rangú tüntetők kedvelt helyén pillantottam meg egy apró termetű emberkét, aki magyar nyelvű táblát tartott a magasba, ezzel a felirattal: „Haza akarok menni.” Közelebb lépve még egy magyar feliratot láttam, de azt már a sapkáján: „Mi nem herélünk.” Máig sem tudom, mit akarhatott ezzel mondani, mert én – micsoda riporttéma egy ilyen „visszidens” – hazatérési szándékáról kezdtem faggatni. Elmondta, hogy kiskorában került az Államokba, elege van belőle, de az amerikai hatóságok nem engedik haza, már kétszer is leszedték a repülőgépről. Milyen címen? – kérdeztem. Azt mondják, hogy megöltem a feleségem. És? Hát tényleg megöltem, de mi közük hozzá?! Az asszony nem volt amerikai állampolgár. Az emberem igazoltan bolond volt.

A dilisek egyébként is kedvelték az ENSZ-t. Egy ízben (akkor még kisebb volt ott az éberség) egy állítólagos maoista, vödörrel a kezében berohant az épületbe, és a BT-ülés kellős közepén festékkel öntötte le az amerikai és a szovjet nagykövetet. Egy másik alkalommal egy „néző” a közgyűlésben kapta ki egy épp a dobogóra lépő diplomata kezéből a felolvasandó szöveget, és összetépte. Az őrök kivezették, a szónok pedig előhúzott a zsebéből egy másik példányt, és abból olvasta felszólalását.