Hetilap kereső

Bár az alkotmány ideiglenesnek készült, a rendszerváltás óta nem sikerült eljutni új alaptörvény elfogadásáig. Persze a politikai gyakorlatban az alkotmány változik, és az elmúlt húsz évben számos alkalommal sikerült megteremteni az egyetértést ahhoz, hogy a változó körülményekhez igazítsák a paragrafusokat. A Political Capital sorozatában GYULAI ATTILA ezúttal az alkotmányról kialakult képet vizsgálja.

Alaptörvényünk 2009. október 23-án töltötte be huszadik évét. A rendszerváltás során átalakult alkotmányt ennek ellenére nem köszöntötte látványos ünnepség, s az ország mintha arról is megfeledkezett volna, hogy az alaptörvénnyel együtt a parlamentáris demokrácia, a politikai versengés és a szabadságjogok is két évtizede határozzák meg a közéletet. Az elmulasztott születésnap arra utal, hogy valójában nem is létezik olyan törekvés, amely a már érvényben lévő és működő alkotmánynak kitüntetett figyelmet biztosítana.

De miért is kellene tisztelni az alkotmányt? Jár-e egyáltalán bármiféle megbecsülés az alaptörvénynek? Igazolja-e az elmúlt húsz év az alkotmányt? És a legfontosabb, legalábbis a leggyakrabban feltett kérdés: nem járt-e már el az idő felette?

Az alkotmány megítélését jelentős részben az ideiglenesség határozza meg, amelynek megszüntetését éppen a hatályos alaptörvény ígéri a preambulumban: „hazánk új Alkotmányának elfogadásáig.” Tény, hogy tervezői az alkotmányt átmeneti használatra szánták, és ebből gyakran az az álláspont következik, hogy ideje volna már megszüntetni az ideiglenességet. De erős érvek szólnak amellett is, hogy nincs tényleges „alkotmányozási kényszer”, az alaptörvény bevált, hiszen képes biztosítani a köztársaság működésének intézményi és értékbeli kereteit.


A politikai vitákban az egyik leggyakrabban felvetődő kritika nem is az alkotmány tartalmával kapcsolatos: nem azzal, hogy milyen alapjogokat sorol fel, nem a kormányra vagy más intézményekre vonatkozó szabályokkal, hanem az elnevezésével. Mivel 1989-ben a parlament nem új alkotmányt alkotott, hanem a meglévőt módosította, a mai alaptörvény is 1949. évi XX. törvényként hatályos.

Nem véletlen, hogy éppen a magát történelmi korszakok határán látó Orbán-kormány idején fogalmazódott meg: az alkotmány viselje a 2000. évi I. törvény jelölést. Ám a szükséges kétharmados többséget akkor sem sikerült megteremteni, ami nyilvánvalóan nem független attól, hogy a rendszerváltás újra és újra kilátásba helyezett lezárásának fontos eleme és hivatkozási alapja lehetne egy új alkotmány elfogadása. Ezt a lehetőséget egyetlen reménybeli kormányzó erő sem szívesen engedi át a vetélytársnak. A radikális táborban pedig az évszám ügyéből azt a következtetést vonják le, hogy a máig élő sztálinista–rákosista alaptörvény bizonyítja: a „valódi” rendszerváltás meg sem történt, az valójában a rendszer-változatlanság szimbóluma.

Nehéz lenne sorra venni az elmúlt húsz év összes olyan kezdeményezését, amelynek új alkotmány létrehozása volt a célja. A parlamenti pártok választási programjai éppúgy célul tűzték ki egy végleges alaptörvény elfogadását, mint az újonnan induló politikai erők, amelyek sokszor éppen azzal igazolták újszerűségüket, hogy nem csupán a napi csatáknak, de a politika egészének is új kereteket javasoltak szabni.

Új alkotmány elfogadásához a politika 1994 és 1998 között állt a legközelebb, de nem az MSZP és az SZDSZ együttesen több mint kétharmados országgyűlési többsége miatt. A hosszú hónapokig tartó politikai és szakértői egyeztetések során kialakult egy új alkotmány szövege – igaz, az ellenérdekű felek sok-sok módosításával és kiegészítésével. Bár számos taktikai és szimbolikus küzdelem kísérte az egyeztetési folyamatot, az is láthatóvá vált, hogy az alaptörvény politikailag sohasem semleges. Nem csupán a szimbolikus elemekről van szó – például legyen-e hivatkozás a Szent Koronára, ahogy erről élénk vita alakult ki akkoriban –, hanem arról is, hogy mekkora tér jusson a képviseleti intézmények mellett a közvetlen demokrácia eszközeinek.

Alkotmánymódosításra, a feltételek enyhítésére volt szükség ahhoz 1997-ben, hogy a Horn-kormány nyugodtan nézhessen a NATO-csatlakozásról szóló népszavazás elé. 2008-ra azonban bebizonyosodott, hogy más politikai körülmények között a népszavazás már olyan alkotmányos eszköz, amely akár a kormány politikájának blokkolására is alkalmas – függetlenül a parlamenti támogatottságától.

A látszat ellenére tehát az alkotmány változik. Miközben oly sokat hallani a pártok konszenzusképtelenségéről, a szükséges kétharmados többség gyakran összejött, és hol az intézményrendszer változott, hol az európai uniós integráció miatt fontos módosításokat sikerült elfogadni.

A parlamentáris demokrácia kereteit leginkább az 1990-es módosítás, közismert nevén az Antall–Tölgyessy-paktum változtatta meg. Miután az egykori MSZMP blokkoló törekvéseivel már nem kellett számolni, az első valódi parlamenti választást követően sor került a kormány szerepének és mozgásterének, az ország kormányozhatóságának megerősítésére.

Ezzel pedig megnyílt az alkotmánymódosítások sorozata. Máig két tucat esetben történt változás, ami persze nem azt jelenti, hogy minden szükséges feladatot elvégeztek volna a képviselők. Nem mellékes ugyanis, hogy számos olyan szabályozást nem fogadtak el, amely éppen az alkotmányosság fenntartásához szükséges. Az Országgyűlés 1992 óta nem tesz eleget az Alkotmánybíróság felszólításának, hogy rendezze a kisebbségek parlamenti képviseletének ügyét, ha már egyszer az szerepel az alkotmányban. Ugyancsak mulasztást követnek el a képviselők azzal, hogy egy éve nem tudták megoldani a külföldön tartózkodók szavazási lehetőségét.

Az alkotmány iránti tisztelet kérdése mindehhez képest leginkább akkor jelenik meg, amikor a politikai erők egymás túlhatalmától óvják az alaptörvény értékeit. Így volt ez 1994-ben a szocialisták visszatérésekor, és így van ez ma is, amikor a kampányt egyre inkább az határozza meg, hogy Orbán Viktornak vajon lesz-e kétharmados többsége 2010-ben, és ha igen, mennyiben változtatja meg az ország politikai berendezkedését. Az „alkotmányos értékű” kétharmados törvények mellett ugyanis akár a kormányforma megváltoztatása is lehetséges, hiszen erre maga az alkotmány ad lehetőséget, ha megvan a választói felhatalmazás. A vitákban éppen ezért alkotmányos értékek betartását kérik számon egymástól a szemben álló felek, és a bevált gyakorlat szerint sokszor még azt is elvitatják a másiktól, hogy képes-e megfelelni az alkotmány gyakorlatának és szellemének.

Ezeket a vitákat leszámítva azonban az alkotmány iránti tisztelet nem befolyásolja a hivatásos politikai gyakorlatot, de az állampolgárok egymás közötti és az államhoz fűződő viszonyát sem. A probléma valójában az, hogy egyszerre várunk túl sokat és túl keveset az alkotmánytól. Nem tartunk a benne foglaltak – vagy a benne látott értékek – megsértésétől, az alkotmányozási törekvésekből ugyanakkor mintha az lenne látható, hogy varázserőt tulajdonítunk egy esetleges új alaptörvénynek, amely az elmúlt húsz év összes problémáját képes megoldani. Az alkotmánytisztelet pontosan e két szélső álláspont hatásainak kiegyensúlyozása végett fontos.