Hetilap kereső

Kulcsár István írása

Közismert, milyen nagy szerepet játszottak az amerikai rakétafejlesztésben a háború után Németországból „meghívott” Von Braun és kollégái. Máig is vitatott azonban, mennyivel járultak hozzá a szovjet atombomba megteremtéséhez a Szuhumiba „áttelepített” német tudósok. KULCSÁR ISTVÁN írása.

1945. július 24-én a győztes nagyhatalmak potsdami csúcsértekezletének szünetében Harry Truman amerikai elnök közölte Joszif Sztálin szovjet kormányfővel, hogy az Egyesült Államok rendkívüli robbanóerejű bomba birtokába jutott. (Ez nyolc nappal az első amerikai atombomba új-mexikói felrobbantása után, két héttel Hirosima előtt történt.) Sir Winston Churchill leírja emlékirataiban, hogy Sztálin különösebb érdeklődés nélkül vette tudomásul a bejelentést, amiből a nyugati vezetők arra következtettek, hogy a szovjet vezető egyszerűen nem értette, miről van szó.

Valójában a szovjet hírszerzésnek köszönhetően a Kreml meglehetős részletességgel tudott a Manhattan-terv menetéről, és már maguk az orosz tudósok is javában dolgoztak az atomfegyver kifejlesztésén, jóllehet hosszú évekkel voltak lemaradva amerikai kollégáik mögött. Truman közlését követően Sztálin azonnal szólt az atomprogramért akkor még felelős politikai bizottsági tagnak, Vjacseszlav Molotovnak (akit később e poszton Lavrentyij Berija váltott fel), hogy utasítsa Igor Kurcsatovot a munkálatok felgyorsítására.


Kurcsatov, a program tudományos irányítója akkor már túl volt németországi küldetésén. Berlinben ugyanis még alig hallgattak el a fegyverek, amikor Moszkvából érkezett magas rangú titkosszolgálati emberek és tudósok népes csoportja már hozzákezdett a szovjet megszállási övezetben található, kulcsfontosságú német hadiüzemek és kutatóintézetek leszereléséhez, elszállításához, illetve a bennük dolgozó szakemberek „begyűjtéséhez”. A német tudósoknak udvariasan felajánlották, hogy egy ideig dolgozzanak a Szovjetunióban. És mivel ezek a korábban a nácik által dédelgetett professzorok, kutatók – köztük olyan nagyságok, mint a Nobel-díjas Gustav Hertz – érthető okokból nem voltak olyan helyzetben, hogy nemet mondhassanak, elfogadták az ajánlatot.

Az objektumok

A Fekete-tenger mellé, a már-már szubtropikus klímájú Szuhumiba háromszáz német tudóst szállítottak családtagjaikkal együtt, szigorúan őrzött, első osztályú hálókocsikban. Itt Alekszandr Mihajlovics nagyherceg, illetve egy Szmeckij nevű hajdani milliomos birtokain, azok szanatóriumként szolgáló kastélyaiban állították fel az első két kutatóintézetet, amelyben a német tudósok dolgoztak.

Az „A objektum” névre hallgató titkos létesítményt báró Manfred von Ardenne professzor vezette, a „G objektum” élén Hertz állt. Munkatársaik között tudhatták többek között az akkor már világhírű Nikolaus Riehl professzort, Max Volmer professzort, aki később az első szovjet nehézvíz-előállító berendezést építette, Peter Tiessen professzort, aki az uránizotópok gázdiffúziós dúsításához szükséges nikkelszűrőket fejlesztette ki, továbbá a német tudomány olyan kiemelkedő személyiségeit, mint Max Steenbeck, Robert Döpel, Heinz Pose.

A következő években dolgoztak német „vendégtudósok” Obnyinszk-ban, Elektrosztalban, valamint más titkos tudományos és ipari objektumokban is. Ezeknek az intézményeknek a technikai bázisát kezdetben azok a berendezések – ciklotronok, elektronmikroszkópok, oszcillográfok, magasfeszültségű transzformátorok, szuperpontos műszerek, továbbá némi gyengén dúsított urán – képezték, amelyeket a Vilmos Császár Fizikai Intézetből, a Siemens elektrotechnikai laboratóriumaiból, a Vegyipari és Kohászati Intézetből, a német Postaügyi Minisztérium Fizikatudományi Intézetéből szállítottak el a Szovjetunióba.

Az atomfegyver előállítását célzó munkálatok irányítására 1945 novemberében a Belügyi Népbiztosság (NKVD) kebelében létrehozták a Különleges Intézetek Csoportfőnökségét. A vezető kutatóintézetek munkájába bedolgozott még száztizenegy, a táborokból kiemelt, fizikai doktorátussal bíró német hadifogoly is: őket olyan „saraskában” (könnyített rezsimű, tudományos munkával foglalkozó lágerben) őrizték, amilyennek annak idején Alekszandr Szolzsenyicin is a lakója volt.

A német tudósok számára Szuhumiban kényelmes családi házakat építettek. Élelmiszer- és ruhaellátásuk megegyezett a magas szovjet nómenklatúra tagjainak normájával. Szögesdróttal körbevett „lakótelepükön” teniszpálya, uszoda állt rendelkezésükre, gyermekeik német nyelvű iskolában tanultak.

Az első robbantás

1949. augusztus 29-én a szemipalatyinszki (Kazahsztán) kísérleti telepen felrobbantották az első szovjet atombombát, amiről nem adtak ki közleményt. Öt nappal később azonban egy meteorológiai felderító repülőgépük Kamcsatka közelében vett levegőmintájából az amerikaiak kikövetkeztették, hogy a Szovjetunióban atombombát robbantottak, amit szeptember 23-án Truman elnök be is jelentett. A hír megdöbbenést keltett az Egyesült Államokban, ahol addig úgy vélték, hogy a Szovjetunió 1952 előtt nem lesz képes nukleáris fegyvert előállítani.

Az aranyketrecben élő német tudósok pedig tovább dolgoztak az atomfegyver tökéletesítésén, a hidrogénbomba kifejlesztésén, és bizonyára nem eredménytelenül. Manfred von Ardennét és Gustav Hertzet – még nem szabad emberként (és nem publikusan) – Sztálin-díjjal tüntették ki, társaik többsége ugyancsak magas szovjet kitüntetésekben részesült.

A német kölcsöntudósok 1954–55-ben tértek haza a Német Demokratikus Köztársaságba, ahol nagy tisztelettel vették körül őket. Hertz professzor például a lipcsei Karl Marx Egyetem Fizikai Intézetének igazgatója, az NDK Tudományos Akadémiájának tagja (és a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja) lett; halála után még keletnémet bélyeget is adtak ki emlékére. Max Volmert pedig egyenesen az NDK Tudományos Akadémiájának elnökévé választották.

Nikolaus Riehl Kurcsatovval, a „szovjet atombomba atyjával”, továbbá Haritonnal, Zeldoviccsal és más vezető szovjet tudósokkal együtt nyerte el a Szocialista Munka Hőse címet.

A német tudós ebben az időben már a Moszkva közeli Zsukovkában lakhatott, majd elutazásakor Msztyiszlav Rosztropovicsnak, a gordonkaművésznek adta el ottani családi házát, amelynek garázsában később Alekszandr Szolzsenyicin a Gulag-szigetvilág kéziratán dolgozott.

A szovjetek annyira megbíztak Riehlben, hogy társai közül egyedül neki engedték meg: ne az NDK-ba, hanem a Német Szövetségi Köztársaságba települjön haza.

A németek szerepe

Ezek a tények. Hogy azután mekkora szerepük volt a német tudósoknak (meg persze az amerikai atomprogramról megszerzett hírszerzői anyagoknak) a szovjet atombomba megteremtésében, az máig sem egyértelmű. A téma kutatója, Vlagyimir Gubarev a Sztálin fehér szigetvilága című, legendákat oszlató, túlzásokat nyesegető könyvében ezt írja: „Nem helyénvaló csökkenteni a német tudósoknak a szovjet atomipar fejlesztésében játszott szerepét, az ugyanis meglehetősen jelentékeny.”