„Mi foglalkoztatja: a múlt vagy a jövő?” – kérdi a riporter.

„A jövő! Csakis a jövő! – hangzik a határozott válasz, és óriási taps fogadja. – A halál elkerülhetetlen, de nem érdekel.”

„És milyen állapotban van most az ön agya, professzornő?”

„Mint húszéves koromban.”

A biológia dzsungele

Rita Levi-Montalcini 1909. április 22-én született Torinóban. Apja elektromérnök és matematikus, aki szerint a nő hivatása az, hogy feleség és anya legyen. De Rita gyerekkorában „betévedt a biológia dzsungelébe”, és a tudományt választotta.

Rita Levi-Montalcini (mindkét szülője nevét viseli) 1929-ben iratkozott be a torinói egyetem orvosi fakultására, ahol 1936-ban szerezte meg orvosi és gyógyszerészi diplomáját, majd a Giuseppe Levi professzor vezette klinikán dolgozott neurobiológiai asszisztensként.

1938. július 14-én jelent meg Mussolini kiáltványa, a Manifesto per la Difesa della Razza (Kiáltvány a faj védelmében), amelyben a többi között kijelenti, hogy „a zsidók nem tartoznak az olasz fajhoz” (sic!).

A kiáltványt tíz „tudós” írta alá. Az olasz zsidótörvény kitiltotta a zsidóságot a közigazgatásból, a hadseregből, az iskolákból és a tudományos életből.

A család bujkálni kényszerült: először Torinóban, majd egy piemontei faluban, végül Firenzében, de Rita egyetlen pillanatra sem hagyott fel a kutatással. Otthonában rendezte be genetikai laboratóriumát. „A hálószobámban” – pontosítja a televízió riporterét –, ahol a csirkeembriók idegrostjainak növekedését tanulmányozta. Kísérletének lényege: beoltani a tojásban lévő embriót egy idegen anyaggal, így idézve elő az idegsejtek szaporodását. 1942-ben a minilaborban látott először programozott sejthalált és sejt-újratermelődést. Az NGF, az idegsejtek növekedési faktorának kimutatása az ő nevéhez fűződik, csakúgy, mint az EGF-é, az epidermikus sejtnövekedési faktoré. Előbbi a rákkutatáshoz és az AIDS elleni kutatásokhoz, utóbbi az égési sebek gyógyításához járult hozzá.

Női agy, férfiagy

Az agykutatás, az idegsebészet, a sejtkutatás lényegében ma is azon az úton halad, amelyen Rita és (az ugyancsak bujkálni kényszerült) Levi professzor elindult. Munkásságuk érinti a kísérleti embriológiát, a biokémiát, a sejtkutatást és a neurológiát.

Ma szinte kötelező tudni, hogy van jobb- és bal agyféltekénk, hogy azok más-más funkciót töltenek be, és szokás vitatkozni arról, hogy a női agy vajon más-e, mint a férfi. „Nem – mondja Rita Levi-Montalcini –, semmiben sem különböznek. Csak az érzelmekhez, az endokrin rendszerhez kapcsolódó agyműködésben van eltérés.”

1946-ban elfogadta a saint-louisi Washington Egyetem meghívását, ahol harminc éven át dolgozott, majd visszatért Torinóba: itt egyetemi tanár, egy kutatóintézet és számos nemzetközi intézmény vezetője lett. 1986-ban ítélték oda neki és Stanley Cohennek megosztva az orvosi Nobel-díjat. „Pedig már negyedszázaddal előbb is tudtuk azt, amiért a díjat adták” – jegyzi meg. Viszont a nyolcvanas években létfontosságúvá vált az agykutatás: az emberek tovább élnek, de fogalmunk sincs arról, mi a szenilitás, hogyan öregszik az agy. „A bőröm ráncos, de nem az agyam! – mondja. – Ma ugyanúgy gondolkodom, és ugyanolyan kíváncsi vagyok, mint húszéves koromban.”