Hetilap kereső

Buják Attila írása

1944. március 19-én a Margaréta terv szerint százezres német haderő szállta meg az országot. A kormányzót Klessheimbe rendelték, s kezdetét vette Magyarország tragédiájának új, sorsfordító fejezete. Hatvanöt évvel ezelőtt. BUJÁK ATTILA montázsában a nagypolitika és a „kispolitika” egyidejűen jelenik meg. Mohács és Pest együtt, a körülmények és a következmények.

„Baj van, nem akarnak a szekérrel kerülni.” Sőt a vérmesebb volksbundisták a szembejövő parasztszekerek lovának jól a nyakába is sóztak. Tudja meg mindenki, kié itt a földút! Akadtak ebből összezördülések. Változtak a „kocsmai viszonyok” is: a volksbundistát előbb kellett kiszolgálni. Apám Mohácson, a barátaival délután ért „Stefán jáger” házához, ahol némi zsebpénzért fát szoktak aprítani. Az aprócska, izgékony férfi (később nagy kommunista, téeszszervező) napóleoni léptekkel dübörgött a tornácon. „Gyertek be. Megiszunk egy kupicával.” Feje felett bömbölt a rádió.

(Amúgy országszerte nagy volt a csönd. A kormányzó különvonatát hazafelé mellékvágányra terelték, Kállay miniszterelnök titkos alagúton a török követségre menekült.)

– Hallottátok ugye, hogy mi történt? – dörögte a sváb jáger.

– Hallottuk.

– Tizenkettőkor érték el Budapestet.

A Horthy-delegáció motorvonata csak 20-án hajnalban érkezett meg Kelenföldre. A rögtönzött tanácskozás eredménye: a kormányzó a posztján marad. Duzzog tovább a Várban. Mégis jobb, mint a semmi! Nem beszélve egy nyilaskormány lehetőségéről. Õket Horthy mélyen megvetette. A megszállásból így „fegyverbaráti” látogatás lett. Szinte vendégfogadás.

Amikor az egyik német tábornokot megkérdezték: mennyi időbe telne Magyarország megszállása, 24, illetve 12 órára becsülte. „Mikor huszonnégy?” – kérdezték. „Ha hosszabbak az üdvözlő beszédek.” De hát ez anekdota.

Az emberek közönyösen reagáltak. Archív fotó: a bámész pesti nép a Nagykörúton értetlenül nézi a bevonulókat: csapatszállító autókat, oldalkocsis motorkerékpárokat, Tigriseket.

Mohácson másnap az ipartestületben a helyi notabilitások vitték a szót: új világ jön. „Szocializmus lesz.” „Nemzeti szocializmus.” Hertel, a rőfös (ott, a kompállomással szemben) a boltját fél napra bezárta, de később kinyitott. Vásáros nap volt.

A „régi vágású úriember”, Kállay 22-ig formálisan a hivatalában maradt. Valójában három napja a török követségen dekkolt. A miniszterelnök az a Sztójai Döme lett, akiről berlini nagykövet korában azt találgatták: vajon Magyarországot képviseli-e Berlinben, vagy a Birodalom megbízottja Pesten?

Minél rosszabb...

A magyar vezetés előtt akkor már világos volt: a háborút a németek elveszítették. (Mi is velük.) Kállay mozgósította angolszász kapcsolatait. Nem volt ez gyermeteg gondolat. Ungváry Krisztián szerint Churchill ekkoriban egyáltalán nem pártolta a kelet-európai szovjet dominanciát. Egy isztriai áttörési kísérletet is fontolóra vett. Olaszországban „túl gyorsan” haladtak, s nem volt egyértelmű, hogy „ki ér ide előbb”.

„Korabeli vicc: a náci titkosszolgálatoknak nem kellett ügynököket igénybe venni, elég volt felütni az angol lapokat. Maga az angol sajtó tájékoztatta a nagyvilágot a magyar kiugrási tervről »minél rosszabb, annál jobb« alapon. Amikor ugyanis befulladt az »isztriai áttörés« terve, a brit hadicélokat jobban szolgálta, ha ez a térség nagyobb német haderőt köt le” – állítja a történész. Finoman szólva persze „ez nem volt fair velünk szemben”.

Március 19. fő oka a historikusok szerint nem az úgynevezett „zsidókérdés” megoldásának terve volt. A német tábornoki kar régóta nehezményezte a magyar haderő „túl lagymatag” részvételét. A későbbi „végső megoldás” tervét ekkor még a nyilasok sem pártolták. Szálasi szerint

„a magyar zsidók deportálása napi ötvenezer munkaóra-kiesést” jelentene a hazának. Ám Sztójai túlbuzgóan teljesített. És lassanként megteltek a téglagyárak.
A legfontosabb kérdés a megroppant kormányzó maradása vagy távozása volt. Horthy „talonba” tette magát. És várt. Jelenlétével viszont – Ungváry szerint – legitimálta a megszállást.

Tapasztalatai már voltak. Klessheimben, a különben kellemes alpesi üdülőkastélyban a „vezér és kancellár” meg a „legfőbb hadúr” csúnyán összekapott. Hitler diplomáciai indításul ordítva gyávának nevezte a magyar haderőt és árulónak a kormányt. A kormányzó piros arccal fordult sarkon, le akart rohanni a lépcsőn, de a Führer utánavetette magát, és beérte. Másnapra csendesedtek le a kedélyek.

A Gestapo listája

A lakosság hangulata – a történész szerint – vegyes lehetett. Közvélemény-kutatások akkor még nem léteztek. Akadt azonban, aki rögtön lemondott. A komáromi polgármester személyesen kísérte el a választóit Auschwitzba. Ott is veszett. Igazi hős volt.

A többség jobban rettegett a szovjetektől és a bolsevizmustól. Számára a megszállás megkönnyebbülés (is) volt. A nyilasok örömmámorban úsztak, aztán – rövid távon – mégis csalódtak.

Az Astoria nagyterme pedig lassanként megtelt ellenzéki (vagy pusztán feljelentett) politikai foglyokkal. A német haderőt ugyanis rögtön követte a Gestapo s Eichmann ötvenfős különítménye. Listával érkeztek. Monarchisták, nagyszájú arisztokraták, néhány kisgazda és szociáldemokrata is horogra akadt.

Bethlen Somogyban bujkált, de már nem volt „szellemi erői teljében”. Mint egyik látogatójának kifejtette: napi egy evőkanál kristálycukor elfogyasztása épp annyi energiát biztosít, amennyiből fenntartható az „örök élet”. Közhely, hogy szégyenszemre egyetlen parlamenti képviselő akadt, aki fegyverrel fogadta a Gestapót. Bajcsy-Zsilinszki Endre három lövést kapott, egy ideig a kórházban őrizték, majd átadták a magyar hatóságnak, ám védte mentelmi joga. Sorsa innen vezetett Kiss János altábornagy környezetéhez, majd Sopronkőhidára, a nyilas vésztörvényszék elé.

„Baj van... A svábok nem kerülnek a szekérrel” – mondta nagyapám. Ekkor már legálisan folyt a német sorozás. 1941-től a Wehrmacht nálunk is toborzott, s 1944. március 19. után már kötelező volt a német fegyveres szolgálat. A helyi volksbundista vezető joga volt kijelölni a „népi németség jegyeit mutató” férfiakat. Akin bosszút akartak állni, azt beirathatták az SS-be. De akadt persze, aki önként választott így, a magasabb zsold végett vagy meggyőződésből. A budapesti harcokban részt vevő Mária Terézia SS Lovashadosztály és a Florian Geyer SS Hadtest állományának egy része erdélyi szászokból, bánáti németekből állott.
„Délben érték el Budapestet” – mondta reszketeg izgalommal Stefán, később Balázs jáger. „Jelentkezzetek, fiúk! Várjuk a katonákat. Ki a bátor?” Õ otthon maradt. Az Igazoló Bizottság főembere lett. „Megtört a jég. Már nem sumákolunk” – mondta egyszerűen.

És hamarosan egymillió gyengén kiképzett magyar katona állt fegyverben a Kárpátokban. A Duna felett pedig már másnap felhangzott a félelmes megafon szövege: „Achtung, Achtung...”

Megindult a Magyarország elleni légiháború. És a deportálás. Csaknem hatszázezerből – vitázó történészek szerint – 83 ezer magyar zsidó tért vissza. De ez egy másik történet.

A kormányzó szép kort ért meg.

A pesti gyárosok által létrehozott négyszáz dolláros „Horthy Miklós Alapítvány” gondoskodott róla. Jó családapa volt. És felejthetetlen nagypapa...