Hetilap kereső

Havas Henrik írása

1989 valójában 1987-ben volt. Merthogy a rendszerváltás már 1987-ben megtörtént, csak nem tudtunk róla. Az év elején megjelent a Fordulat és reform, amelynek szerzői – Bokros Lajos, Matolcsy György, Lengyel László és a többiek – lényegében azt írták, hogy a rendszer megreformálhatatlan. A dolgozatot a Hazafias Népfront székházában mutatták be.

A legizgalmasabb pillanat az volt, amikor a vége felé a rosszul megvilágított terem legtávolabbi sarkában felállt egy újságírónő, és kissé tétován valami olyasmit kérdezett: „Jó, jó, értem, hogy vége, viszont azt nem tudom, hogy mi lesz a hatalommal, ahogy visszaemlékszem a történelmi tanulmányaimra, azt még magától soha senki nem adta át.” És akkor megállt a kés a levegőben... Mi lesz a hatalommal?

Aztán ugyanebben az évben a parlamentben az adóreform vitájában szólalt fel utoljára Kádár János. Sokan teszik fel a kérdést – emelte a kezét felfelé –: meddig marad ennek a kupolának a tetején a vörös csillag? A válaszom az – mondta hangját kissé megemelve –, hogy örökre, mert dolgozó népünk tudja, mit köszönhet a vörös csillagnak: például ingyenes oktatást és egészségügyet.

A vén idióta

Most, amikor ezeket a sorokat írom, nagyot sóhajtok: Jézusmária! Ezt tényleg Kádár mondta? Aztán a szünetben, a parlamenti büfében egy képviselő hangosan mondta két virsliharapás között, hogy „meddig marad még ez a vén idióta...”, és senki nem kiáltott rendőrért.

1987 szilveszterét Moszkvában töltöttem a feleségemmel. Barát Józsi tudósította a rádiót a szovjet fővárosból, ő állította össze a programot. Káprázatos előadás a Bolsojban, a már öregecske, de még mindig zseniális Ulanovával, a Három nővér a Művész Színházban, aztán szilveszter délutánján pár pohár vodka melletti beszélgetés Gorbacsov egyik tanácsadójával. A házigazda a konyhaasztal ablak felőli oldalán ült, és a feje fölött a maga teljes pompájában ragyogott a Kreml egyik tornyának vörös csillaga. Először engem faggatott arról, hogy mi is az a személyi jövedelemadó, meg hogy hova vezet a világ összes országába érvényes „világútlevél” kibocsátása, és végül: van-e tömegbázisa a Kádár Jánost várhatóan fölváltó Grósz Károlynak. Amikor az első üveg vodka elfogyott, vendéglátónk azt mondta: rossz a kérdésem, hogy mi lesz tíz év múlva.

A kérdés az, hogy mi lesz két-három év múlva. Azt jósolta, hogy a Szovjetunió lemond a „testvérországokról”, majd a birodalom is széthullik. Előbb a balti országok szakadnak el, utána a többiek.

1989. január 28-án én vezettem a 168 óra című rádióműsort, abban mondta ki Pozsgay Imre, hogy 1956-ban nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.

Pár hét múlva a Politikai Adások Főszerkesztőségének pártszervezete Pozsgayt látta vendégül: úgynevezett „szabad pártnap” volt, ami azt jelentette, hogy ott lehettek pártonkívüliek is, például én. Pozsgay mosolyogva jött be a terembe, és kérdésre válaszolva azzal nyitott: „Mostanában özönlenek a központi bizottsághoz a tiltakozó levelek meg telexüzenetek. Ez azért nem probléma, mert telexgépek ritkán fordulnak elő otthon, annál inkább pártbizottságokon.” Pozsgay mosolygott. És mosolyogtunk mi is.

Március 15-én egész nap bent voltam a rádióban. A Bródy Sándor utcai épülettől pár száz méterre, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén tartották a hagyományos ünnepséget, amely azért volt különleges, mert „pártunk és államunk” képviselői mellett ott álltak és beszédet mondtak a frissen megalakuló pártok és civilszervezetek képviselői is. A Déli krónika szerkesztő-műsorvezetőjeként én „vágtam”, illetve szerkesztettem az ünnepi beszédeket, s közben bejött Agárdi Péter, a rádió alelnöke. Intett, hogy nem akar zavarni, csak végezzem a dolgomat. A sokadik beszédet próbáltam egy perc körülire rövidíteni, s észrevettem, hogy Agárdi folyton az órájára néz. Amikor rákérdeztem, azt mondta: csak azt próbálja mérni, hogy vajon ugyanannyi tapsot hagyok-e meg az MSZMP-s szónokoknak, mint az ellenzékieknek. Hozzá kell tennem, hogy Agárdi sohasem próbálta befolyásolni a szerkesztői, műsorvezetői munkámat, viszont június 16-án a Rajk és társai újratemetéséről küldött tudósítás vágása közben megint az óráját nézegette. Akkor a harangszó hosszúsága foglalkoztatta.

1989. július 6-án délután Párizsban a Diadalív környékén sétáltam a feleségemmel, amikor egy férfi azt kérdezte, merre van a La Défense negyed. Németül kérdezte, németül válaszoltam. Rögtön megkérdezte, honnan jöttünk, mondtam, hogy Magyarországról. Komollyá vált az arca, biccentett, és azt mondta, hogy szeretné részvétét kifejezni. Tőle tudtam meg, hogy meghalt Kádár János. (Megjegyzem: pár évvel később Amerikából hazafelé jövet a frankfurti repülőtéren, hasonló körülmények között értesültem arról, hogy elhunyt Antall József. Azóta félek elutazni.)

Kárpáti ellenállás

Szeptember 9-én Horn Gyula külügyminiszter hivatali szobájában adott interjút a Magyar Rádiónak. Mielőtt elindítottam volna a magnót, belépett egyik munkatársa. Felálltam, hogy ne zavarjak. Horn intett, hogy maradhatok. Alföldi Tádéval, a Külügyminisztérium német referensével arról beszélt, hogy megszületett a döntés: a magyar kormány másnap, azaz szeptember 10-én bejelenti, hogy megnyitja az osztrák határt az NDK állampolgárai előtt.

1989. október 6. és 10. között tartotta utolsó, XIV. kongresszusát az MSZMP. A Kongresszusi Központ nagyterméből ki-be rohangáltam, mert a mikrofont nem engedték be. Egyik alkalommal, már leadtam a tudósítást, indultam vissza a terembe, amikor az ajtóban álló ember a fülembe súgta, hogy menjek egészen előre, ott még van hely. Arra már nem emlékszem, hogy éppen ki beszélt, de arra igen, hogy meggörnyedve kerestem az üres széket az első sorban, rátaláltam, és csak amikor körülnéztem, akkor jöttem rá, hogy az MSZMP Politikai Bizottságában foglaltam helyet.

Amúgy óriási mázlim volt, mert éppen Vastagh Pál ült mellettem, aki annak idején a szegedi jogi karon államvizsgáztatott. Õ súgta meg nekem, hogy Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter ellenáll Grószéknak: a honvédség kívül marad a politikán.

Ezenkívül még a tudósításban elmondtam, hogy az MSZMP megszűnik, viszont megalakítják a Magyar Szocialista Pártot, amelynek programja nincs még ugyan, de vagyona az van, mert azt az egyet megörökölte az MSZMP-től.

Tömeg az utcán

1989. október 23-án délelőtt nagyobb tömeg gyülekezett a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai főbejárata előtt. Éppen a Déli krónikát szerkesztettem, amikor az egyik portás jobb híján velem közölte, hogy a tömeg nemsokára betöri a kaput, és hát akkor ők most mit csináljanak... Hívtam az elnöki ügyeletest, aki azt a tanácsot adta, hogy ne olvassunk be semmiféle memorandumot, ne is vegyünk tudomást arról, hogy mi van az utcán. Egy idősebb gépírónővel dolgoztunk, aki hirtelen remegni, majd zokogni kezdett. Kiderült, hogy 1956-ban végigélte a rádió ostromát. Nagy nehezen tudtam lebeszélni arról, hogy a gépkocsibejárónál ismét átmásszon a falon.

Aztán megnyugodtak a kedélyek, mert minden híradásban elmondtuk, hogy Németh Miklós miniszterelnök utasítására a honvédség lefegyverezte a munkásőrséget. A Déli krónika pedig 12 óra 03 perc 28 másodperckor élőben kapcsolta a Parlamentet, amelynek egyik erkélyéről Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a köztársaságot.