Hetilap kereső

Bokor László írása

Annyian üzentek hadat egymásnak a második világháborúban, hogy egy jó napba is beletelt, amíg mindenüvé eljutott a németek kapitulációjának híre. Ezért is történhetett, hogy néhol nyolcadikán, másutt kilencedikén ünnepelték „a béke első napját”. A hajdani katonák közül idéz fel néhányat BOKOR LÁSZLÓ.

Ez a cikk valamiféle emlékeztető, összefoglaló. A 168 Órában eddig is olyanokról írtunk, akik a szövetségesek zászlói alatt harcolva is megőrizték magyarságukat.

Századtársak

Különös játéka a sorsnak, hogy az a Párizs, amely oly kérlelhetetlen volt a békeszerződések során, a régi/új magyar határok megrajzolásában, mily közönyösen intette le május kilencedike megünneplését. Giscard d’Estaing elnöki rendelettel vonta össze a két világháború végére való emlékezést. De a dacos veteránok mégis összegyűltek az Étoile-on, ott volt az ellenállás magyar századának maradványa is. A hajdani parancsnok, Marschall László kivételével, aki sietett haza. A harcokat túlélte, a Rajk-pert nem.

Egy Hans Habe-emlékriportunk kapcsán neveket emlegettünk, vagy tucatnyit a Ha elesnek mellőled ezeren című hadinaplójából: századtársai voltak mind ezek a magyarok a Külföldi Önkéntesek dandárjában. Máskor egész csapattestekről szólhatna a krónika, de korunk történetírása mostohán bánik például a Délvidék felszabadításában is harcolt Petőfi brigáddal, a hispániai előcsatározások ötszáz magyar áldozatot kívánt ütközeteivel vagy a budai önkéntesekkel. S ha Stomm tábornok magyar légiója nem is tudott zászlót bontani, mégsem a puszta véletlen hozta, hogy a Battonyát elsőnek elérő szovjet felderítőt Soós Lászlónak hívták.

Néhány cikkünkkel átlestünk a Csatornán is. A Buckingham-palotában május kilencedikén összekoccannak a pezsgőspoharak. Erzsébet királynő nem feledkezik meg hajdani katonáiról, köztük Lane ezredesről, akit a híres, Laky-féle vízipóló-válogatottban még Lányi Gyurkának hívtak. A később Londonból tudósító magyar újságíróból lett az egyik legbátrabb kommandós. Tengeralattjárón és gumicsónakon vitte éjszakánként a fegyvert s a technikát a francia partra. Később sokoldalú nyelvtudása révén Rommel közelébe is odaférkőzött, és jelenthette övéinek a frontparancsnok harcállásának pontos helyét. Nem kizárt, hogy a kalandos história hajdani cikkünk nyomán kapott helyet David Fraser Rommel című kétkötetes tényregényében is (Victoria Ltd. Magyar kiadás, II./211. oldal). Amikor Pesten járt őfelsége ezredese, büszkén mutatta a Military Cross kitüntetést.

A szabadulás

A királynő nem felejt. Nemrégiben a kilencvenegy éves Paul Ronsonnak küldött budapesti nagykövete révén veteránkitüntetést. Az újra budapestivé lett Pali bácsi volt az az angol tiszthelyettes, aki elsőnek érte el a bergen-belseni lágert, és áttörve a drótsövényen bekiáltotta: „Kifelé, magyarok, itt a szabadulás!”

Londonban, a Baker Streeten székelt a SOE, az irreguláris hadviselés központja. Itt kaptak az emigránsokból úgymond különleges feladatokra felkészített harcosok új neveket, iratokat, ezáltal óva családjaikat esetleges fogságba esésükkor.

Megírtuk hajdan El-Alameinről szóló cikkünkben, hogy a homoktenger brit hősi temetőjén hány magyar név látható a sírfeliratokon. Az író-műfordító Nemes László magyarázta el szerkesztőségünknek írt levelében, hogy azok a századtársai feltehetőleg Palesztinából rekrutálódtak Monthy 8. hadseregébe. Megtudtuk továbbá azt is, hogy sok százra tehető honfitársaink jeltelen nyugvóhelyének száma, rajtuk a felirat: „Nevét csak az Úr tudja.”

Tisztáldozat

Ilyenek után kutatott – megpróbálva a dátumokat emlékeivel azonosítani – Solymáron egy különleges osztag két utolsó mohikánja. Türk Mihály és Durovetz András is a kanadai Camp X-ben kapta speciális kiképzését, innen indultak Kairón át a magyarországi bevetésre. Érkeztek ejtőernyővel Olaszország felől, illetve átszivárogva a határon Besztercebánya vagy a Dráva irányából. Civil ruhát hordtak, rejtett fegyverrel és ötven Napóleon-arannyal bőrövükben. Hogy mi lett volna a pontos feladatuk, arról holtukig hallgattak. Egyedül a főváros hídjainak biztosításáról adtak számot, de nem tagadták azt sem, hogy Jugoszláviából hozzájuk irányították rádiósnak Szenes Hannát is, akit elfogtak, megkínoztak, kivégeztek. Máig vitatott, hogy ez a küldetés Churchill rögeszmeszerűen hajtogatott Balkán felőli támadásának lett volna-e része – egyfajta öszszekötő- és előőrsszereppel –, avagy előre kiszámított tisztáldozatoknak szánták őket a normandiai készülődésekről a figyelmet elterelendő.

Roosevelt üzenete

Kádár Gyula (volt VKF–2-főnök) szerint csupán nyugtalanító hatáskeltés lehetett a művelet lényege, éppúgy, mint a vele csaknem egyidejű Veréb akcióé. Ez (Sparrow Mission) volt a fedőneve annak a Csáktornyára ejtóernyővel ereszkedő amerikai katonai küldöttségnek, amely jövetelét egyeztette néhány, a kiugrásban érdekelt minisztériumi főemberrel. Főnökük, Duke Florimond ezredes – kezeslábasa alatt társasági uniformist viselt – váltig hangoztatta, hogy Roosevelt elnök szóbeli üzenetét kell átadnia a kormányzónak. De Horthy az idő szerint már a megszállási Hitler-raporton volt. Látszatelfogásuk után az amerikaiak igyekeztek a katonai ellenállás vezetőivel kapcsolatba lépni, de közbejött március tizenkilencedike, és Ujszászy tábornoknak végül csak azt sikerült kiügyeskednie, hogy ne a Gestapo fogságába kerüljenek.

Duke Florimond 1968-ban nemcsak fogsága helyszíneit látogatta végig, de a Gellért Szálló teraszán vele teázó Kádár Gyulának és Bánki professzornak azt is megígérte, hogy hazatérve megírja hajdani küldetésének valódi történetét. Erre azonban nem került sor, mert nemsokára autóbaleset áldozata lett.

Idézem végül az örökvidám Fleischl Antal emlékét, akit a harmincas években csendőrpofonok űztek el Kiskunhalasról, s Dél-Amerikából fordult meg az európai háború kirobbanásának hírére. Francia Guyanában végre talált egy toborzóhelyet, ahol jelentkezett. Magyar útlevele lévén csak az idegenlégióba juthatott, de később, a sivatagi harcok során úgy összekuszálódtak frontok és alakulatok, hogy egyszer csak ott találta magát Leclerc tábornok mellett. Évekig nem mozdult mellőle.

Az Étoile

Együtt feküdtek a lövészárkokban, járták a dűnéket, s az akkor épp Antoine Flechre keresztelt őrmesternek adatott meg, hogy
ő vezesse a Párizst elsőnek elérő francia harckocsit. „Mon Commandant, elértük az Étoile-t” – idézte elfogódva egykori jelentését. (Ekkor már – emlékszik – mindkettejüknek patakzottak a könnyeik.)

Régi riportjaink hőseinek legtöbbjét ma már hiába hívnánk telefonon. Az elíziumi mezőkre nincs kapcsolás.