Hetilap kereső

Szentgyörgyi Zsuzsa írása

„Búcsúzom tőletek, barátaim. Sokat dolgoztam ebben az országban – ti dolgoztok tovább.” Utolsó szavai ezek minden idők egyik legnagyobb magyar mérnökének, akit világszerte mindenütt tisztelettel, magas kitüntetésekkel, megbízásokkal halmoztak el.

Az egyetlen kivétel szülőhazája, Magyarország, ahonnan 1964-ben elűzték, távollétében fegyházbüntetésre ítélték, vagyonát elkobozták. S ez még nem minden: a Kádár-korszak ellenzéke éppen az ő nevét, az ő életművét használta föl óriási károkat okozó színjátékban a hatalom megragadása érdekében.

Most végleg elment Mosonyi Emil.

A magyar tudományos közösség, főleg a mérnöki szakma mindig is nagyra becsülte őt. Utolsó hazalátogatásakor, 95. születésnapján nagy ünneplésben részesítették.

Mosonyi kis híján egy évszázadot átfogó élete nagy sikerek láncolata. Az 1910-ben polgári családba született ifjú mérnök alig 32 évesen az Országos Vízerőügyi Hivatal elnöke, aki részt vett a Hortobágy-torok árvízkapujának tervezésében, majd a terület-visszacsatolások idején őt bízzák meg a határon túli vízkészletek felmérésével, a hegyvidékeken tározók építésével. A vesztes háború elsöpörte ugyan a terveket, de elkészült a harcok előtt megkezdett s az ő közreműködésével épült tiszalöki vízlépcső, amelynek áldásait a mai napig élvezi Debrecen városa és a környék mezőgazdasága.

Kiterjedt munkásságának egyik kiemelkedő sikerét érte el a Duna–Rajna–Majna-csatorna építésekor, amikor az ő javaslatára – munkatársaival végzett számításai és modellkísérletei alapján – változtattak az eredeti terveken. A 40-60 méteres vízszintkülönbségeken áthaladni kényszerülő hajók átemelésére az eredetileg tervezett, költséges és a környezetet rontó hajóemelő szerkezetek helyett zsilipeket alkalmaztak. A merész műszaki ötlet bevált, és az akkori Nyugat-Németországnak százmillió márkás megtakarítást hozott. Meg is becsülték érte: az ünnepélyes megnyitáskor a vezérhajóra invitálták feleségével együtt, oda, ahol csak államfők és miniszterelnökök utaztak, egyebek között sógora, Antall József is.

Élete nagy művének, egy átfolyó rendszerű dunai vízlépcső építésének gondolata még jóval a második világháború előtt vetődött föl. Már ekkor megbízták a tervezéssel, a munkát azonban elvezénylése késleltette. (Ennyit arról az ostobaságról, hogy a dunai vízlépcső „sztálini” mű lett volna.)


1956 őszén a tekintélyes és népszerű professzort megválasztják a műegyetemi forradalmi bizottság tagjának. Innen kerül abba a háromtagú küldöttségbe, amelyet azzal bíztak meg, hogy felvegyék a kapcsolatot Nagy Imre miniszterelnökkel. Szerepéért Mosonyit 1957 elején vizsgálóbizottság elé citálják, és azonnali hatállyal elbocsátják állásából. „Olyan helyzetbe kerültem, mint a zongoraművész, aki nem játszhat tovább, csak a zongoralábat javíthatja” – emlékezett vissza keserűen. Kiebrudalása után kisebb-nagyobb állásokban dolgozik, de a nemzetközileg már akkor is ismert mérnököt ki-kiengedik külföldre. 1964-ben aztán egy külföldi szakértői útjáról nem tér haza. A karls-ruhei egyetem tanszékvezető professzora és egy neves intézet igazgatója lesz.

A rendszerváltozás után gyakran hazalátogatott. Jellemző, hogy a korábban címüktől megfosztott akadémikusokat már rehabilitálták, amikor ő, több ismert tudós sürgetése nyomán, végre visszakapta megszolgált titulusát. De a „nép ellensége” bélyeg később is rajta maradt. Ez a valóban sztálini fogalom a szovjet rendszerben általában gulággal, de inkább tarkón lövéssel járt. Nálunk csupán azzal, hogy amikor két kiemelkedő tudóstársa 2006-ban Széchenyi-díjra terjesztette elő, az államelnök vonakodott aláírni a kitüntetést.


Gyenge egészségi állapota miatt Mosonyi személyesen nem jelenhetett meg, így egyik barátja vette át az elismerést, amelynek pénzjutalmát teljes egészében egy magyar kórháznak ajánlotta fel.

Megbecsülésben egyébként bőven volt része. Már az ötvenes évek elején Kossuth-díjas lett, és szinte felsorolhatatlan külföldi díjainak sora. Több egyetem díszdoktora, magas tisztségek viselője nemzetközi szervezetekben. Könyveinek többsége alapmű, egyebek között a vízerő-hasznosításról szóló, terjedelmes, több kiadást megért kiváló művét kínaira is lefordították, abból tanulnak e nagy ország leendő vízmérnökei. Már életében két díj is hordozta a nevét: Új-Zélandon 1993 óta a legkiválóbb diplomamunkát benyújtó vízmérnökhallgató kap Mosonyi-díjat, a Nemzetközi Vízenergia Társaság pedig 2004-ben alapította a róla elnevezett elismerést, amelyet évente egy mérnök kaphat meg a világban.

Okos ember sok akad, ám a zseni születik. Közülük nem egy különös, excentrikus lény. Mosonyi Emil ebben a rendben valódi kivétel: kedves, jólelkű, jó humorú, nagyon szerethető, a társaságot, a jó ételeket, italokat kedvelő ember volt.

Nagyon valószínű, ha itthon marad, kitűnő meggyőző képességével és logikájával, átfogó tudásával, nagyszerű diplomáciai készségével el tudta volna érni, hogy a megfelelő módosítások, modernizálások elvégzésével – amelyeknek szükségességét egyébként ő is hangoztatta – ma működne a nagymarosi mű, hajózható lenne a magyar Duna-szakasz, nem szenvedne a Szigetköz, nem viszálykodtunk volna szomszédainkkal, és egy paksi reaktor teljesítményének megfelelő villamos energiához jutna az ország.

De mi elvesztegetjük nagyjainkat. Nobel-díjasaink, akikkel oly szívesen példálózunk, kivétel nélkül más országokat gazdagítottak tudásukkal, ahogy élete nagyobbik részében Mosonyi is másutt alkotott. Németországi otthonában érte a halál. Sokunk meggyőződése, hogy nem is sokára szobrot emelnek neki, emléktáblái lesznek, itthon is díjat neveznek el róla, akkor, amikor támadóinak nevét már rég elfújta a szél.