Hetilap kereső

Napjainkban, amikor a világpremierekkel csaknem azonos időben, néha még hamarabb is láthatjuk az amerikai és más stúdiókban forgatott szuperszenzációkat, szinte el sem tudjuk képzelni, miféle „kincstári rend” szabályozta hajdan a nyugati filmek magyarországi átvételét és bemutatását. A Rákosi- és a korai Kádár-korszak jegyzőkönyveiben lapozgatva VERESS JÓZSEF filmtörténész kereste az érveket és indokokat, amelyek alapján sorompót eresztettek klasszikus és jelentős produktumok elé.

Az úgynevezett Előkészítő Bizottság volt az első szűrő. Tagjai egymást túllicitálva bizonygatták, miért kártékonyak és veszélyesek a mellesleg többnyire történeti értékű alkotások. Óvni kell tőlük a közönséget – hangoztatták a jegyzőkönyvek tanúsága szerint a grémiumban ülő „szakértők”, akik természetesen elutasító döntéseikkel is hitet tettek a makulátlan eszmeiségű, amúgy értéktelen, sematikus filmek mellett. A kemény szavakkal megbecstelenített opusokat persze esztendőkkel, olykor évtizedekkel később mégis láthatták a magyar nézők, s csodák csodája: rendszerint élményt jelentettek az érdeklődőknek.



1953. június 4-én foglalt állást az illetékes testület (soraiban a Külügyminisztérium két képviselőjével!) Chaplin szatírájáról, A diktátorról. Az egyik hozzászóló tájékozottságát fitogtatva megjegyezte: tudomása szerint „a filmet játszották a felszabadulás után, bizonyára volt ok, amiért le lett állítva”. De vajon fel kell-e újítani? Nem – hangoztatták a tisztviselők, és felsorolták kifogásaikat. Íme, egy csokor dohogásaikból:

„A filmnek döntő hibája az, hogy a fasizmus szörnyű uralmát csak a zsidóság elleni elnyomásban mutatja meg, azt sem úgy, ahogy az a valóságban volt.” „Félő a filmnek a bemutatása, mert a közönség nem eléggé fejlett ahhoz, hogy megértse a film végén elhangzott nagy prófétai szavakat.” „...nem tanít aktív békeharcra. Pacifista szólamok vannak benne, pacifista világnézetre tanít. Ha esetleg feliratoznánk is, ez a lényegen nem változtatna, mert nagyon nem lehet megváltoztatni, mert a közönség nagy része tud angolul.” „A végén Chaplin elmondja, hogy a béke majd magától eljön, és erre a békére várjunk. Ez nem jó propaganda a mi számunkra, mert nekünk a békéért harcolnunk kell.” „A film nem mozgósít, hanem lefegyverez...”



Kommentár fölösleges, de a tényszerűség kedvéért jegyezzük meg: néhányan – eredménytelenül – szelídebb húrokat is megpendítettek. Az egyik hivatalnok a szempontok között megemlítette: bemutatása esetén a propagandában fel lehetne használni Chaplin közéleti tevékenységét, azt, hogy Amerikából Svájcba költözött. További ajánlat: játsszuk a művet, mert nálunk fog ülésezni a Béke Világtanács, nyilván ezzel jó pontot szerezhetnénk. Mellékesen jegyezzük meg: ekkoriban a moziműsorban nagyítóval sem lehetett találni amerikai (hollywoodi) termékeket.

John Huston Moby Dickje szintén pórul járt, pedig ezúttal ma is élő szaktekintélyek, meghívott bizottsági tagok szavaztak az elutasítás mellett. A konklúziót így fogalmazták meg: „Eszmeileg zavaros, misztikus, szadista, ilyenfajta izgalomkeltő filmre a mi közönségünknek szüksége nincs.” Maradt tehát szellemi tápláléknak A benzinkút hercegnője és A furfangos Nyeszterka...

„Giccses, sablonos cowboytörténet, az is a gyengébbek közül”



Fred Zinnemann Délidőjét – Fényes nappalnak fordították a címét –, a vadnyugati műfaj remekét valósággal földbe döngölték: „Giccses, sablonos cowboytörténet, az is a gyengébbek közül” – szólt a kategorikus magyarázat. Ízlések és pofonok különböznek, a tetszés–nem tetszés meglehetősen szubjektív kategória, de azért ilyen brutálisan tévedni, nem lett volna szabad.

Szegény Walt Disney-nek sem osztottak lapot (pedig valószínűleg nem is ismerték ekkoriban tett szovjetellenes kirohanásait). A Fantáziát annak alapján meszelték el, hogy „az értelmiség nagyrészt zenéhez értő közönség, és éppen ezért szentségtörésnek tartanák – mint ahogy Sadoul is annak tartja – a klasszikus zeneművek ilyen irányú feldolgozását”. Szakmai köntösbe burkolt a magyarázat, de az ideológia hibás: nem számol a munkás- és parasztnézőkkel, az „új” publikummal.

„A ponyva sajátja” és „operettszerű”

Laurence Olivier könnyed kommersz vállalkozását (a protokollban A herceg és a bárlány címen szerepel) nem is annyira az igénytelenségért kárhoztatták, hanem amiatt, hogy ideológiailag sebezhető: „Hogy a filmből a baloldal is kapjon valamit, a trónörökös forradalompártiságát is megvillantják (sic), azonban homályos és kidolgozatlan marad ez a vonal; a mondanivalón nem változtat.”

A klerikális reakció elleni küzdelem jegyében vérzett el King Vidor látványos bibliai meséje, a Salamon és Sába királynője. Megkapja a magáét a jegyzőkönyvben a fényes kiállítás (fúj!), amely „a ponyva sajátja” és „operettszerű”, ráadásul a történet „az isteni csodákon keresztül a vallási világnézetet képviseli, s elsősorban ezért elfogadhatatlan számunkra.”

Alfred Hitchcock Madarakját a következőképpen értelmezték: „A madarak támadását sokan szimbolikának vélték, főként jobboldali értelmezésben. A film színvonala minden szimbolikát kizár. A horror jelleg csupán a megrémítést, a primitív hisztériakeltést, de nem a gondolkodást keltheti fel.” A magyarázatból megtudhatjuk, hogy a filmek megítélése a bíráló ideológiai alapállásától függ. A mi optikánkkal szemlélve a Madarak mást jelent, következésképpen nincs helye a repertoárban. Erről Aczél György elhíresült kiszólása jut eszembe: „Csurka István egyszer már berúghatna balról is...”



Tanulságos A hét mesterlövész magyar forgalmazásának sorsa. Köztudomású, hogy a western nálunk sokáig a selejt és a giccs szinonimája volt, a szovjet minta nyomán száműzték a mozik kínálatából. Teljes rehabilitációjára csak hosszú idő után kerülhetett sor – akkor is azért, mert a szocialista szomszédok felemelték a sorompót e filmféleség előtt. A mi grémiumunk résztvevőinek véleményét taglaló rezümé úgy dicséri meg John Sturges később óriási kasszasikert aratott filmdrámáját, hogy derekasan belecsíp egyet: „Az ugrás közbeni csípőből lövést e filmben is megismerheti a néző, de ez a fajta kelléksor kis átformálással megtalálható volt – többek közt – például az Őrs a hegyekben című filmben.” (Ifjabbak kedvéért: egy szovjet kalandos mesében.) A hét mesterlövészt végül azért vásároltuk meg, mert a Szovjetunió, Csehszlovákia és a Német Demokratikus Köztársaság is átvette. (Megjegyzés a jegyzőkönyvben a technikai munkatársaknak: a DeFa-nak van dubnegatívja.)

A kultúra vakon és áhítattal a politika ostobaságának szolgájává szegődött

Sokáig folytathatnánk e paródiába illő adalékok sorolását, de bizonyítéknak talán ennyi is bőven elég: ez volt az a kor, amikor a kultúra vakon és áhítattal a politika ostobaságának szolgájává szegődött.