Hetilap kereső

Sztankay Ádám írása

A honi szociológusok közül ő az egyetlen, aki a genderkutatásnak – a társadalmi értelemben vett nemi szerepek feltárásának – a „férfivonalával” foglalkozik. Nemrég jelent meg új könyve A férfiasság kódjai címmel. Ebben a témát elsősorban a művészet, a sport, illetve a társadalomtudományok területén vizsgálja. Elemzéseiből az is kiderül: a Kádár-kor pártfunkcionáriusa vagy akár ellenzéki értelmisége is sokban hasonlított Krúdy Gyula világának dzsentrijéhez. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.

- Könyvének címlapján Giuseppe Arcimboldo festménye. Színes hím madarak. Nem lehetett volna Michelangelo Dávidja?

– Az túl tökéletes. A bagoly, páva, pulyka és a többi madár példázhatja az okos, a büszke, a harcos, a tétova és egyéb típusokat. A könyv tervezője, Czeizel Balázs eredetileg másik Arcimboldo-képet javasolt. Punnyadt zöldségekkel.

- Ön tudja, hol a határ. Az elmúlt tíz évben több munkája is megjelent a témában.

– Így is le vagyunk maradva. Az angolszász tudományos életben már a hatvanas–hetvenes években jelentek meg hasonló tanulmányok. A feminizmus második hullámára reflektálva, amely a patriarchális társadalmat akarta leleplezni.

- Mi volt erre a férfiak válasza?

– Mi is önálló nem vagyunk. Saját viselkedésformáinkat a nőkéhez hasonlóan strukturáltan kell meghatározni. Nemcsak elnyomók, de akár áldozatok is lehetünk. Nemi sajátosságaink tudattalanul is megnyilvánulnak: a piactól a politikán át az ágyig; vagy a tudománytól a vallásig.

- Személyes indíttatása is volt a férfikutatásokhoz?

– Én is a feminizmusból tanultam meg: kutya kötelességünk, hogy megpróbáljuk saját kötődéseinket meghatározni, amikor tudománnyal foglalkozunk. Mert nem mindegy, kik vagyunk valójában. Én sokáig reflektálatlan vérmacsóként léteztem. Negyvenéves koromig eszembe sem jutott feltenni a kérdést: vajon ahogyan a nőkkel viselkedem, vagy apaként, vagy ahogyan a férfitársadalomban küzdök, az mennyire vizsgálható szociológiailag. Iskolapéldája voltam a honi férfiak archetípusának. Nem volt szép, ahogy harmincéves koromig a nőkkel bántam. A házasságom első tíz évében természetesnek tartottam, hogy a feleségem kiszolgál. Mára azonban nincs olyan hagyományos női tevékenység – a főzéstől a vasalásig –, amelyet ne végeznék el. Persze nem mindig szívesen, de ezzel a nők is így vannak.

- Könyvéből kiderül: nem csupán világrészenként, de még Európán belül is vannak karakteresen eltérő sajátosságok. Például a játékosabb, líraibb olasz férfiak és a páváskodóbb spanyolok között. A Szindbád című film kapcsán pedig azt elemzi: a kádári Magyarország férfijai szinte egyként korábbi dzsentroid mintákat követtek.

– A rendszerváltás környékén újranéztem Huszárik Zoltán filmjét, és akkor ismertem fel: nemcsak sajátos esztétikumot, de posztmodern világlátást képvisel. Rejtett férfi-viselkedésminták is felfedezhetők benne. A hegemón, erős, csábító, szép férfi mintáját a filmben Latinovits Zoltán példaértékűen testesítette meg – a szó szoros értelemben. Ami éppúgy jelenvaló volt a hetvenes évek kádári társadalmában. Tudományosan szólva: Latinovits karaktere egy létező, rendszerektől független, hegemón férfi korporációjaként jelenik meg. Azt próbáltam elemezni: Krúdy Gyula vagy Móricz Zsigmond korának férfimintái milyen finom áthallásokon keresztül éltek tovább a Kádár-korban. A vidék Magyarországának vadászatain, a termelőszövetkezetek világában vagy akár a városi értelmiség köreiben.

- Azt is állítja: a dzsentrikarakter „átesztétizálja” a macsóskodás morálisan amúgy elítélhető kilengéseit.

– Szindbád számára természetes, hogy csábít. Instrumentumként kezeli a nőt. Ez Huszárik filmjében létevidenciaként jelenik meg. Az új nő bekebelezése iránti igény erkölcsi konfliktusait a nők iránti csodálatával, a testi beteljesülés szépségének hangsúlyozásával, az erről szóló beszéd rafináltságával oldja fel. Ám miközben a férfi esztétikai diskurzust folytatva csábít, tulajdonképpen tisztességtelenül bánik a nőkkel. A férfi számára természetes, hogy több nővel is „együtt érez”, de ezt a nőnek nem engedi. Még a huszadik század közepén is evidencia volt, hogy más erkölcsök vonatkoztak a férfiakra, mint a nőkre. Ami a Kádár-korszakot illeti: a rendszerkritikus ellenzéki a nők kapcsán simán „cinkosává” vált az uralkodó osztály tagjainak. Ibikéhez, Jucikához mindnyájan egyformán viszonyultak.

- Ám aztán, ahogy írja, a rendszerváltás idején Szindbád „meghalt”.

– Megszűnt a kizárólagos hegemón minta, a rejtett múltbeliség, amely még a Kádár-rendszer diktatórikus körülményei között is tenyészhetett. A Latinovits által megjelenített férfi kizárólagossága – a feminizmus vagy éppen a férfikutatás és a plurális társadalom más folyamatainak hatására – a kilencvenes években megkérdőjeleződött. Jöttek az öndestruktív, a szenvedő, az elnyomott férfiak. Meg persze az újbunkók. Általában a többféleség lett jellemző. És itt visszatérhetünk a könyv sokmadaras címlapjához: kezd elfogadottá válni, hogy sokfélék lehetünk. Csúnyán fogalmazva: megtörténik a férfinem legitim pluralizálódása. Az egyik fejezetben azt mutatom be, hogy mindez a nemzetközi tömegkultúrában is megtörténik. Nézzük csak meg, kik léptek az olyan szép csábítók helyére, mint Gérard Philipe, Marcello Mastroianni vagy Alain Delon. Az új karakterek között találjuk a testes, busafejű Gérard Depardieu-t, a kopasz John Malkovichot. Vagy az amerikaiaknál már elég korán Donald Sutherlandet. Tehát a hegemón férfi kizárólagossága – az életet átesztétizáló hajlamával együtt – megszűnt.



- Tisztábbak lettek a játékszabályok?

– Amennyiben például nagyobb teret kapnak a nők, és azt mondják: eddig, és ne tovább. Már nem evidens, hogy a férfi van hatalmi helyzetben, a férfi szexuális igényeit kell kielégíteni, a férfié az utolsó szó. Egy férfinak már magyarázkodnia kell, ha szexista dumák szaladnak ki a száján. Ez ma már nem sorolható az esztétika tárgykörébe. A nyilvánosság előtt szereplő férfiaknak pedig különösen észnél kell lenniük.

- A magyar politikában mégis megesik: férfi politikusnak csókol kezet asszony, vagy férfi politikusok szólnak úgy a nőkről, hogy az kicsit sem elegáns. Általában a magyar politika: nagyjából hímek csatája.

– Magyarországon nyolc éve még úgy tűnt, hogy „esélyegyenlőség” címszó alatt a politika oldaláról is pozitív változások indulnak. De a téma egyre kisebb hatáskörű államtitkárságok alá sorolódott. Tudható: most még lejjebb kerül. Visszarendeződés zajlik. Intézményi szinten a férfiasság újra hatalomra jut.



- Magyar sajátosság?

– Hasonló játszódott le Amerikában, a nyolcvanas évek Reagan-korszakában. A korábbi időszakok polgárjogi, feminista előretörése, a genderforradalom után ismét a neokonzervatívok hagyományos mintái – például a cowboyromantika – kerültek piedesztálra. A genderkutatók ezt úgy hívták: remaszkulinizáció. Ami aztán a Clinton-rendszerben megingott, majd a Bush-érában fölerősödött. A magyar politikában is ez a hullámzás tapasztalható. Bár a nemi szerepek tekintetében azért itt sosem volt komolyabb kiegyenlítődés. A jelenlegi parlamenti konstellációban pedig a nemi összetételt illetően – csak harmincvalahány a női képviselő – a legutolsók leszünk Európában.

- Ennyit a legitim pluralizálódásról. Jönnek a hegemón macsók.

– Árnyaltabb a kép. Amikor a nyolcvanas években egyetemre kerültem, hatvan-hatvanöt százalék volt a férfi hallgatók aránya a közgázon. Manapság a közgázon és a társadalomtudományi szakon is több a nő. A sportban is tapasztalhatjuk a női jelenlét hatványozódását. A művészet területén is folyik a kiegyenlítődés. Nálunk éppúgy, mint világszerte. A nagypolitikában a „macsó visszacsapás” ebből a szempontból természetellenes. Ezért hosszú távon nem is fenntartható.