Hetilap kereső

Bonifert Mária írása

Hurrá, van már Magyarországon Bölcsek Tanácsa, és van vadonatúj Reformszövetségünk is! A Bölcsek Tanácsában négy (egyébként igen kiváló) szakember, a Reformszövetségben a közgazdászok, a munkáltatók és a Magyar Tudományos Akadémia legkiválóbb koponyái fogják megmondani, hogyan másszunk ki a válságból. Érdekes módon a szakszervezetek kimaradtak: a munkavállalók véleményére senki sem kíváncsi.

Magyarország köztudomásúan a zsenik országa: elemzésekben, jó tanácsok osztogatásában, ötletelésben verhetetlenek vagyunk. Különféle elitjeink briliáns logikával tudják bemutatni, hol a hiba, mit kellene tennünk, olykor (ugyanilyen briliáns módon) ennek az ellenkezőjét is. Ma már szinte mindenki kívülről fújja, hogy a munkáltatókat sújtó adóterhek akadályozzák leginkább a versenyképességet, a munkavállalók szerint viszont alacsonyak a bérek, s „az állam” a bőrt is lenyúzná a dolgozókról. Persze, ha hagynánk. Ezért aztán munkaadó és munkavállaló (már aki teheti) nagy egyetértésben töretlenül adót csal, virágzik a fekete- és szürkegazdaság, minek következtében kis hazánk épül és szépül, már ami a kacsalábon forgó házakat és márkás autókat illeti, de ne feledkezzünk el a plazmatévékről, mp3-as lejátszókról és a dugig tömött bevásárlókocsikról sem. Ja, hogy közben lerohad az egészségügy, lerobban az oktatás, csődbe jut a tömegközlekedés? Kit érdekel? Egyéni életstratégiákkal majdcsak megoldjuk. Borítékokkal megrövidítjük a kórházi várólistákat, maszek tanárokkal taníttatjuk a gyereket, juszt is autóval járunk, de ha nem, legalább bliccelünk.

Ezt az össznépi társasjátékot próbálják elvenni tőlünk „reform” címén, és miért is mondanánk le róla, ha eddig olyan jól bevált? A népszavazás kapcsán az istenadta nép elég világosan a politikusok tudtára adta, hogy „eddig és ne tovább!”.

Ötletekkel eddig is tele volt a padlás, most lesz még két ötletgyártó grémium, s nem nehéz megjósolni, hogy a papírok végül a szemétkosárban vagy fiókok mélyén landolnak.

Bölcs mondás, hogy a puding próbája az evés. A gond nem a különféle stratégiákkal van, hanem a megvalósítással, az elfogadtatással. Mert miért is fogadná el a társadalom a radikális reformokat? Hogyan lehet meggyőzni arról, hogy feladja egy hosszú távú cél érdekében a rövid távú érdekeit? Főleg akkor, amikor a magyar társadalom szinte minden szegmensében ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalja? Amikor az ellenzék egyfolytában mézesmadzaggal eteti? (Nem kell megszorítás, a népnyúzó kormány az oka mindennek, s ha majd végre elhúz, itt lesz a Kánaán.) Amikor a nagy tekintélyű Alkotmánybíróság asszisztál a demagóg népszavazáshoz? Amikor a lomha és korrupt államapparátus ott blokkol mindent, ahol csak lehet? Hogyan lehet meggyőzni (kétharmados törvény híján) a több mint háromezer önkormányzatot, hogy az országos érdekeket előbbre helyezze kicsinyes, helyi érdekeinél?

Hogyan lehet sikerrel felvenni a harcot a felszínes, katasztrófacentrikus média ellen, amely minden változásban csak a negatívumokat látja? (Amely infernális képekben tudósított a vizitdíj-sorbanállásokról, és már előre megjósolta, hogy a budapesti közlekedés össze fog omlani, mert módosították néhány busz útvonalát.)

Az igazi kérdés tehát nem a „mit?”, hanem a „hogyan?”. Ha már modellekről esik szó: nálunk belátható időn belül nem lesz sem angolszász, sem skandináv modell, amely alapvetően a törvénykezés, a végrehajtó hatalom és az állampolgári fegyelem hármas konszenzusára épül. Esetleg kövessük az olasz mintát, amely a maga össznépi slamposságával leginkább hasonlít a miénkhez, s ezzel az olaszok egész jól elboldogulnak? Vagy másoljuk le a szlovák reformdiktatúrát, amelynek kapcsán úgy vezettek be drasztikus intézkedéseket, hogy semmiféle társadalmi konszenzus nem volt? (A negatív következmény: a legnagyobb európai romalázadás, társadalmi csoportok és országrészek leszakadása.)

A két nagy párt eddigi tevékenységének ismeretében a következő választás minden bizonnyal eldönti ezt a kérdést. Éppen ezért nem ártana – már jó előre – a megoldási alternatívákat is elemezgetni kicsit.