Hetilap kereső

Barát József írása

„Nem vagyok normális! Itt fogok meghalni Afganisztánban. Kitöröm a nyakam, és átcsattognak rajtam a tankok.” Pontosan tudom, hogy ezt gondoltam, mert emlékszem rá. Azt is pontosan tudom, hogy 1989. február 15. volt, mert könnyű ellenőrizni: a dátum szerepel a történelemkönyvekben. Kilencévnyi megszállás után ezen a napon hagyták el az utolsó szovjet harckocsik Afganisztánt, és velük tartott vagy kéttucatnyi külföldi tudósító is.

A többség buszon kísérte a menetoszlopot, de néhány lelkes újságíró felmászott a tankok tetejére. A Magyar Rádió moszkvai tudósítójaként én is felkapaszkodtam egy lánctalpas lövegtornyára, vállamon majd tízkilós Uher magnómmal és elválaszthatatlan, degeszre tömött aktatáskámmal.

Nem mindennapi interjút készítettem Grisa hadnaggyal, aki kibújt előttem a kerek lyukon, és onnan ecsetelte, mennyire boldog, hogy vége az afgán háborúnak. A tank vagy negyvennel dübörgött a rossz úton, és rettenetesen rázott. Egyik kezemben a mikrofont tartottam, a másikkal egyszerre próbáltam egyensúlyozni a magnót, az aktatáskát, és kapaszkodni, hogy le ne essek. Komoly esélyt adtam magamnak, hogy én leszek a háború utolsó áldozata.

Ezen az úton nem először volt halálfélelmem: afgán pilótáink a légcsavaros géppel néhány méternyire hullámvasutaztak a fák, házak, egyéb tereptárgyak fölött. Szerintük így volt biztonságos. A radarok alatt, de közel a földhöz, így nem lehet bennünket becélozni gépfegyverrel. Az oroszok esküdtek rá: így ezekkel a gépekkel csak az afgánok tudnak repülni, szinte érthetetlen, hogyan, ez még a tervező szerint is lehetetlen. Ám a helyiekben a bazkasi nevű afgán lovaspóló speciális képességeket fejleszt ki. Úgy játsszák, hogy egy fejétől megfosztott birka tetemét kell az ellenséges csapat háta mögé juttatni, amiért is állandóan állnak a nyeregben, vagy félig lelógnak a lóról, sőt állítólag alulról, az állat hasán is tudnak kapaszkodni.

Jobb szerettem a földön lenni.

Grisa örömét megértettem: néhány napja láttam egy olyan földsáncerősséget, amelyben évszámra élt egy századnyi orosz katona a százezerből. Talán húszméteres oldalú négyzet volt a földbe vájva, a peremén mellvéd lőrésekkel. A négyzet oldalain barlangszerűségek sorjáztak az agyagba vájva: a hálók meg a parancsnoki szoba, a latrina. És minden elvágólag és tükörsimára tapicskolva. Az udvaron szoktak alakizni.

És a bezártságban múltak a napok, a hetek, a hónapok... Már nem lehetett tudni, mi jobb: ha nem történik semmi, vagy ha megtámadja őket a túlerő? Nem volt szabad lebecsülni a mudzsahedineket, Szaúd-Arábiából importált parancsnokuknak az amcsik minden katonai fortélyt megtanítottak: maga Brzezinsky nemzetbiztonsági főtanácsadó szokott parolázni vele. Úgy hívták, Oszama bin Laden. Szóval volt olyan katona, aki nem bírta a bezártságot, és egy éjjel megszökött. A környékbeli afgánoknak gondjuk volt rá, hogy egy-egy testrészét visszajuttassák.

Grisa hadnagy örömét az is magyarázta, amit néhány napja hallottam a buszban egy szovjet tábornoktól.

Ő azt bizonygatta, hogy a rohamozó csapatokat hátulról igenis géppuskák zárótüzével kell biztatni. A katona ugyanis nem olyan hülye, hogy rohanjon előre a majdnem biztos halálba, ha hátrafelé nem a tuti biztos halál várja.

Grisa azt mondta: Afganisztánban béke lesz. Nekem voltak rossz érzéseim. Nem sokkal azután kezdődtek, hogy megláttam Kabul főterén a gyönyörű fehér galambokat. Már fogalmaztam magamban valami jó kis békegalambos tudósítást, amikor kísérőnk elmesélte: itt sem születik több albínó galamb, mint másutt. Csak a gyerkőcöket megtanítják arra, hogyan kell halálra kövezni a szürkéket meg a barnákat. Hadd ügyesedjenek a kölykök...

Moszkvai aranykor

Így kezdődött tehát 1989, amely szakmai aranykor volt a moszkvai tudósító számára. Annyira aranykor, hogy Sólyom András filmrendező barátom még mozit is készített róla – rólam. Ott és akkor minden másképpen volt, mint addig. A szovjet főváros színházai – mintha csak permanens avantgárd fesztivál lett volna – egymás után mutatták be Beckett, Ionesco, Mrozek darabjait parádés előadásokban.

Hát persze! Hisz ebben az országban anyanyelv volt az abszurd. Itt aztán tudták, mit jelent Godot-ra várni. Itt a boltokra ki volt írva, hogy édesség, kávé, kakaó, de bent csak édesség nem volt, meg kávé és kakaó: marmeládét és nejlonzacskót adtak annak, aki végigállta a sort. Itt gabonaexport-vállalatnak hívták a céget, amely az olajbevételeket gabonavásárlásra fordította, mert a hazai gabonát nem tudták betakarítani üzemanyaghiány miatt.

Itt ült össze májusban az első többes jelölés után választott szovjet parlament. Uramisten! A hatalmas kongresszusi palotában, az óriás gipsz-Lenin előtt impeachmentről, bal- és jobboldalról vitatkoztak, frakciók alakultak, obstruálni próbáltak: olyan volt, mint a demokrácia paródiája.

A zsöllye végtelen soraiban a székek előtt nem voltak asztalkák, mert itt csak nézni szoktak, mint a moziban, nem pedig jegyzetelni. Ki gondolhatta volna, hogy egy szovjet képviselőnek csak úgy gondolatai támadhatnak?

A küldötteknek egész sorokat kellett felállítaniuk ahhoz, hogy kievickéljenek a mikrofonhoz egy kérdést feltenni: a terem persze nem volt bemikrofonozva. Itt csak az elnökség szokott hozzászólni. A jelentkezők pedig a mikrofonok előtt félórás sorokat álltak végig, mint az asszonyok a sajtért a boltban. Természetesen nem volt szavazógép sem, hisz korábban maga a szavazás volt gépies. Most egy világhírű orosz számítástechnikai szakember golyós számológéppel adta össze a tömbönként számolt 2250 voksot.

Soha korábban és soha később nem volt olyan magas presztízsű dolog Moszkvában magyarnak lenni: a birodalmi központ bennünk látta saját jövőjének egyik fő kísérleti műhelyét. Csak visszamenőleg lehet furcsa, hogy Borisz Jelcin fontosnak tartotta: éppen a Magyar Rádió mikrofonja előtt fejtse ki, miért gondolja úgy, hogy egy demokratikus ország elnökét nem választhatja meg a parlament, a posztra közvetlenül az állampolgárnak kell voksolnia.

Tizenkilenc halott

Akkor magam is természetesnek hittem, hogy éles vitát folytathatok a kongresszusi palota folyosóján Igor Rogyionov vezérőrnaggyal, az egy hónappal korábbi tbiliszi vérengzésért felelős csapatok parancsnokával.

A grúz fővárosban tízezrek tüntettek a függetlenségért, amíg a belügyi csapatok be nem avatkoztak. Amikor a Rusztaveli sugárút kormányépület előtti részéről levonultak a katonák, 19 halott maradt utánuk. Többségük nő, testükön gyalogsági ásók ejtette sebek. Rogyionov azt bizonygatta, hogy a tömeg taposta agyon a sebesült nőket. Szerintem, ha ugyan így volt, haláluk akkor is a katonák és parancsnokuk lelkén száradt.

Mojszejev hadseregtábornok, a világ második leghatalmasabb hadseregének vezérkari főnöke kicsit hallgatózott, majd beszállt a beszélgetésbe. Elkeseredetten rángatott elő valami papírokat a degeszre tömött aktatáskájából, és azt bizonygatta a Magyar Rádió hallgatóinak: a grúzok azt akarják, hogy köztársaságuk kilépjen a nagy Szovjetunióból. „Hát engedhettek ilyesmit a katonák!?”

És színre lépett a birodalomban a munkásmozgalom, júliusban bányászsztrájkok rázták meg az országot.

Aláírásgyűjtés kezdődött, hogy végre hagyják abba a halottgyalázást, és ne mutogassák a kitömött Lenint.

Rendszeres vendége volt irodánknak Jurij Vlaszov, aki súlyemelőből, a világ legerősebb emberéből lett egy betegség után harcos ellenzéki író, politikus.

Miután itthon októberben megalakult az MSZP, Valentyin Falin, az SZKP külügyi osztályának vezetője azonnal igent mondott interjúkérésemre. Akkoriban ő volt a külpolitikát irányító párttrojka harmadik embere.

Falin számára alighanem fontos volt, hogy a hivatalos csatornákon kívül a a magyar közvéleménynek is üzenhet. Mint mondta, Nyers Rezsőnek gratulálnak, és ha új pártok jelennek meg a színen, Moszkva kész kidolgozni az együttműködés kereteit velük. Értsd: nem fognak a magyar keményvonalasok mellé állni. Falin hozzátette: a Kreml számára is fontos annak megértése, hogy egy olyan párt, amely az év elején még birtokában volt minden hatalomnak, egyszer csak a társadalmi megújulás mellé állt, vállalva, hogy esetleg háttérbe szorul.

Elnöki alátétek

Decemberben Máltán tartott csúcstalálkozót Mihail Gorbacsov és George Bush. Amikor véget ért az első és egyben utolsó olyan sajtótájékoztató, amelyet közösen tartott egy szovjet és egy amerikai elnök, én a teremben maradtam, hogy gyorsan megírjam első rövid tudósításomat. Hogy mihamarabb elmondhassam a hallgatóknak: a birodalom, amely minket is fogva tartott, nem létezik többé, „Gorbi” megerősítette: Kelet-Közép-Európa népei maguk döntenek sorsukról. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egyedül maradtam a teremben. Gyorsan kiloptam az alátéteket a két elnök poharai alól. Gondoltam, arról koccintok majd a feleségemmel szilveszterkor az új évre, gyerekeink jövőjére.

Még nem tudhattam, hogy a következő évben ott leszek, amikor összeölelkezik a szovjet és a magyar külügyminiszter, és Horn azt mondja Sevardnadzénak: tudod, Eduard, lehet, hogy minket felkötnek ezért az egyezményért. Friss volt az aláírásuk a szovjet csapatkivonásról szóló papírokon.

És kilenc esztendővel később tanúja lehettem egy cseh születésű és egy magyar politikus puszijának az amerikai Independence városában.

1999. március 10-én az egykori Jana Korbelovát már Madeleine Albrightnak hívták, és az Egyesült Államok külügyminisztereként ő írta alá Martonyi Jánossal a dokumentumot Magyarország NATO-csatlakozásáról.

Miközben a poháralátéteket a degeszre tömött aktatáskámba süllyesztettem, nem volt kétségem: aznap új korszak kezdődött.