Hetilap kereső

Sztankay Ádám írása

Nekem fontosak a tárgyak. Vannak közöttük szeretem meg nemszeretem darabok. Sokszor meg magam sem tudom, hányadán állunk. Ilyen például a Margit híd. Azzal nincs baj, hogy mások is használják, attól még privát darab. Számomra a családi és egyéb mesék miatt egész utcák, terek lettek közhasználatú magántárgyakká. Múltjuk tanulságaival eligazíthatnak a jelenben. Ráadásul történetük irányt mutathat, sőt elvezethet a jövőbe. Jó esetben.

Ami sztorit a Margit hídról kis srácként elsőként összeszedtem, és amely tanulság abból levonható volt, azt könnyű összegezni: bármikor bármi megtörténhet, még a borzalom is. Ami nem a legjobb eset.

Az történt, tudtam meg, hogy 1944. november 4-én, szombaton délben a Margit híd felrobbant. Családi barát is volt a csaknem százötven áldozat között. Tényleg robbant, és nem robbantották. Mert bár a németek utóbb valóban elpusztították az összes budapesti Duna-hidat, két hónappal később a Margit híd maradékát is, a november 4-i katasztrófa baleset volt. Aznap a 6. német hadsereg utászai éppen robbanótölteteket helyeztek fel a híd aljára, s negyven áldozat közülük került ki. Nem így tervezték. A történtek magyarázataként akkoriban egy gázvezeték szivárgását és egy villamos áramszedőjének szikráját emlegették.

Lényeg a lényeg: erős hatással volt, van rám ez a sztori.

Bármikor bármi borzalom.

Persze értem én, hogy a robbanás körülményei józan ésszel nem ismétlődhetnek meg.

Másfelől: vegyük sorra csupán az elmúlt húsz év történéseit. Állíthatom, hogy a Margit híd történetének egyik legfontosabb epizódjából levont tanulságom – ha csak áttételesen is – a mai napig helytálló. Talán a gyakoriság tekintetében a borzalom szó mára behelyettesíthető a bornírtra. De az is pusztító lehet.

Mi tagadás, a Margit híd sokáig inkább félelmetes tárgyam volt, mintsem szeretni való. Mint például a szénnel készült Krisztus-fej a nappaliban. Apám azt nagyra tartotta, de engem a víz kivert attól, ahogy nézett rám az a meggyötört ember.

A Krisztus-fej ma apám lakását díszíti, szoktam neki biccenteni. Mert aztán megszerettem. Hogy miért, az legyen az én ügyem.

A híd maradt, ahol volt, és kapcsolatunk változékony lett. Volt idő, amikor közelebb éreztem magamhoz. Persze nem azért, mert egyszer felrobbant. Nem is amiatt, mert aztán Gerő, a hídverő oly gyorsan újjáépíttette.

Miután a családi mesék lélekkel ruházták fel a sok ezer tonnás kolosszust, és kezdtem kinőni a kisfiúkorból, érdekelni kezdett a híd születésének története. Ahogy utánaolvastam, a híd úgy lett egyre szerethetőbb.

Akkor döntöttek a felépítéséről, amikor az egy szem Lánchíd túlterheltté vált.

A főváros és a Lánchidat működtető, vámpénzt szedő koncessziós társaság között 1840-ben megkötött szerződés tiltotta ugyan, hogy 1937-ig a Lánchídtól nyolc-nyolc kilométeres távolságban új híd emeltessék. De a városvezetés ezt 1870-ben már akkora marhaságnak találta, hogy szépen megváltotta a Lánchidat, és maga döntött az új híd helyének kijelöléséről.

Megépítésére pályázatot írtak ki, amelyet Ernest Gouin francia vállalkozó mérnök nyert meg. A kivitelezés nagyját saját cége végezte. Ízelítőként: a felmenő falakat valamennyi pilléren és hídfőn gránittal burkolták. Az anyagot a neuhauseni, a hefermarkti és a pernaui bányákból szállították. A híd vasszerkezetét a kivitelező vállalat Franciaországból importálta. A munkálatokban – mondhatni együttműködő partnerként – részt vett a Palais Royal építésze, Chabrol, aki a híd díszítményeit készítette, Thabard párizsi szobrászművész pedig a hídpillérek szobrait alkotta meg. A kivitelezési munkát a MÁV XXVI. Építési Felügyelősége irányította, Deák Mihály főmérnök vezetésével. Egyik munkatársa Czekelius Aurél segédmérnök volt, aki később a minisztériumban megszervezett hídosztály vezetője lett.

A Dunát átívelő építmény a tervezett, ám kissé körülményes Margitszigeti híd helyett az akadémikus író, Gyulai Pál javaslatára kapta a Margit híd nevet. 1876. április 30-án adták át. Arany János balladában ünnepelte.
A Margitszigettel összekötő szárnya 1889-ben készült el. De még az 1920–30-as években is bővítették itt-ott, okosan, mívesen – igazodva a főváros növekvő forgalmához.

Számomra egyébként van még egy mellékszál, amelytől fontos „tárgyam” a Margit híd. Az 1870-es évek hídépítő munkálatai idején a sebész Neumann Mór – az író Molnár Ferenc édesapja – volt ott az üzemorvos. Aki 1872-ben, Bécsben szerezte meg a sebészi képesítést, és alapítója volt az Általános Munkás Betegsegélyező és Rokkantpénztárnak, valamint 1882-ig a Betegsegélyező Egylet orvosaként is dolgozott. Eközben vállalta el – bizonyos Gustave Eiffel francia mérnök felkérésére – a Margit híd építésénél az orvosi teendőket. Ezután került saját kérésére a Ganz-gyárba üzemorvosnak, ahol – doktor Neumann intézkedéseinek köszönhetően – a századvégi nagy kolerajárvány idején az átlaghoz képest csekély számú beteget jegyeztek. Neumann amúgy rendszeresen járt a munkások szocialista gyűléseire. Amikor később ezredorvossá nevezték ki Békéscsabára, felmentette magát, s maradt huszonöt évig a gyár dolgozóinak orvosa.

Hát, akkor talán ennyit a Margit híd régmúltjáról. Naná, hogy egy időben nagyon megszerettem a kecses monstrumot. Ám az elmúlt tíz-tizenöt évben, amikor dugóban ácsorogtam rajta, és baljóslatúan remegett alattam, olykor meg betondarabokat hullajtott a rakparti úttestre – csak a felrobbanása miatt megfogalmazott privát tanulság jutott eszembe. És ez azért borzalmasan bornírt.

Olvasom a Margit híd most kezdődő felújítása kapcsán megjelent híreket. A semmire választ nem adó és rendszerint – pártállástól függetlenül – névtelenséget kérő politikusok magyarázatait arról, miért csak két magyar cég pályázott a munkára, a külföldiek tökéletes érdektelensége mellett. Hogyan srófolta ez a helyzet a tervezett tizenkétmilliárdos költséget húszmilliárd fölé. Miért buktuk volna el az uniós támogatást egy megújrázott pályázattal. Mi nem fog majd megépülni, hogy a „váratlan” pluszköltségeket összehozzák.

És ehhez jönnek a többségükben tökéletes tudatlanságot tükröző, anonim internetes – már bocsánat – fikázások, amely műfaj a mai magyar társadalom civil szférájának legizmosabb megnyilvánulása. Ezek lényege a vonatkozó kérdésben: vesszen Demszky, éljen Orbán! (Mintha utóbbi beérné a főpolgármesteri karosszékkel.)

Képletesen szólva, mintha a hidam némileg ködbe burkolózna.

Annyi azért biztos: a Margit híd felújítása elindul, előbb-utóbb átadják. Vélhetően majd simábban lehet rajta autózni, visszakap valamennyit műemlék jellegéből, és így vagy úgy, de bringásoknak is jut hely rajta. Budáról elvezet majd Pestre, illetve Pestről Budára. De máshová aligha. És én nem is tudom, mit érzek.