Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Dél-Peruban, az Andok és a Csendes-óceán között húzódó száraz, sivatagos térszínen rejtélyes emberi alkotások tartják élénken a tudományos kutatók és műkedvelő elméletgyártók fantáziáját: sok kilométer hosszú egyenes és görbe vonalak, amelyek megfelelő magasságból nézve emberekké, állatokká vagy éppen szabályos geometriai alakzatokká állnak össze.

E misztikus ábrák funkciójával kapcsolatban már hosszú évtizedek óta folynak a találgatások: a tudósok és áltudósok tartották már őket egyszerű művészeti alkotásoknak, precíz csillagászati naptárnak, sőt földön kívüli lények leszállópályáinak is.

De vajon mi ma a tudomány álláspontja ezekről a kétezer évvel ezelőtt a perui kősivatagba rajzolt rejtélyes ábrákról? Miként és miért készülhettek egy repülőgép nélküli korban, ha csak a levegőből élvezhető a látványuk?

A National Geographic Channel kutatói a levegőbe emelkedtek és a sivatag kövei alá ásnak, hogy teljesítsék kitűzött kettős céljukat: szertefoszlatni és megcáfolni a vonalakkal kapcsolatban az elmúlt évtizedekben elterjedt félreértéseket és tévképzeteket, valamint eme találgatások helyére tudományosan is megalapozott elméletet helyezni. Úgy tűnik, a kutatási program eredményt hozott, hisz a levegőből elkészített digitális térkép és a föld alól kihantolt fej nélküli halott most végre megoldani látszanak a két évezredes óriásrajzok titkát…

Bizonyítékok a magasból

A tudósok munkájának egyik legfontosabb eszköze egy modern robothelikopter volt, amellyel sikerült megalkotniuk a Nazca-vonalak első digitális térképét. Ez igazi áttörést jelent a „nazcaológia” területén, mert az új, minden korábbinál részletesebb és komplexebb képet adó adatbázis az egyes alakzatoknak nem csupán a pontos méreteit, koordinátáit és tenger feletti magasságát adja meg, hanem a relatív elhelyezkedését és távolságát is a többi ábrához és a különböző természetes tereptárgyakhoz képest, ezáltal az eddiginél sokkal pontosabb képet szolgáltat az emberi objektumok és a sivatag, az ember és környezete kapcsolatáról.



Bizonyítékok a föld alól

A legújabb eredmények másik fontos csoportja a régészet területéről érkezett. Egy olyan szélsőségesen emberpróbáló környezetben, mint amilyen a víztelen Parti-sivatag, a nazcák feltehetően szoros kapcsolatot ápoltak istenségeikkel, s jóindulatuk elnyerése érdekében olyan áldozatokra is hajlandóak voltak, amelyek ma már meghökkentőnek hatnak. Ezt igazolja a National Geographic régészének, Christina Conlee-nek a felfedezése is, aki sivatagi ásatásai során egy szertartásosan eltemetett fiatal férfi lefejezett csontvázára bukkant – mellette egy agyagedénnyel, amelyen egy sokat sejtető ábra díszlik: egy fej, amelyből egy fa nő ki…

Mindezek ismeretében, valamint azt is figyelembe véve, hogy a sír a vonalak közelében található, felmerül a kérdés: Egyszerű kivégzésről vagy emberáldozatról van-e szó? És mit árul el a csontváz a tudósoknak a Nazca-vonalak funkciójáról?

Hogyan készültek, miért készültek?

A tudósok mai álláspontja szerint a rejtélyes ábrák nem egy időpontban készültek, hanem azokat a perzselő hőséggel dacolva, nazca munkások számos, egymás utáni generációja „rajzolta” a sivatagba. Ez fontos felismerés, mert az idő előrehaladtával az ábrák jellege fokozatosan megváltozott: míg az első alakzatok istenségeket és állatokat formáztak, utódaik méretben jóval nagyobbakká s geometrikusabbakká váltak. Készítésük a szakértők elképzelése szerint egyszerű, mindamellett hatékony volt: a rajzok nyomvonalát a munkások facölöpök és pamutkötél segítségével jelölték ki, majd a sivatag mázas köveit az így meghatározott sávban hosszú hetek, hónapok fáradságos munkájával felszedték, s két oldalt felfordítva lerakták.


És hogy mi volt mindeme kimerítő munkálatok célja? Nos, figyelembe véve, hogy a nazcák rendkívüli mértékben függtek az életadó esőzésektől, a kutatók konklúziója egyértelmű: a Nazca-vonalak gigantikus szabadtéri templomok voltak, amelyekben a hívek vízért imádkoztak isteneikhez.