Hetilap kereső

Mészáros Tamás írása

Hamar zavarok támadtak az MDF és az SZDSZ választási együttműködésében, ami persze egyáltalán nem meglepő. Ezek a pártok két évtizeden át oly távol voltak egymástól, hogy az már erős tradíciónak számít. Hiába vettek részt mindketten a rendszerváltásban, az MDF igazában mindvégig tisztázatlan tartalmú konzervativizmusa meg a liberálisok erőszakos dogmatizmusa soha nem adott lehetőséget még az értelmes párbeszédre sem, nemhogy bármiféle közös politikai platformra.

Most, 2010-ben, közvetlenül a választások előtt egyként a teljes amortizáció előtti állapotban találkoztak; praktikus megfontolások diktálták a korábban elképzelhetetlen közeledést. A demokrata fórumnak szervezeti és anyagi bázisra, a liberálisok maradékának pedig listás helyekre volt szüksége – és mindkét alakulatnak képviselhető programra.

Bokros Lajosban, illetve másfél évtizede következetes makacssággal hirdetett gazdasági tételeiben találták meg a követhető tanítót és tanítást. Miután Bokros viszont párthátteret akart szerezni magának, a felek eltemették az előző években egymás iránt felgyülemlett ellenérzéseiket, és a közgazdászprofesszort elfogadták miniszterelnök-jelöltjüknek. A némileg értetlen közvéleménnyel pedig közölték, hogy szó sincs ideológiai kiürülésről – Bokros programja legalább annyira konzervatív, mint amennyire liberális, vagyis mind az MDF, mind az SZDSZ számára tökéletesen megfelel.

Ilyeneket azonban csak pártvezetői szinten könnyű mondani. A köznapi valóságban már bonyolultabbnak tűnik a helyzet. Mindkét pártban és szimpatizánsi körben sokak számára máig megemészthetetlen mind Bokros személye, mind koncepciója. A konzervatívoknak ő mindig is liberális marad, a balliberálisoknak pedig szociálisan érzéketlen technokrata; az általa forszírozott „reformok kritikus tömegében” egyik társaság sem látja azt az egyedül üdvözítő megoldást, amivel Dávid Ibolya kampányol. Arról már rég nincs szó, hogy az MDF elnöke elszakadhatna a tömegektől, tekintve, hogy a fórum potenciális szavazótáborát maximum két-három százalékon mérik, de a párt alapszervezetei a budapesti kerületekben és vidéken is kihátrálóban vannak az SZDSZ-szel kötött paktum mögül. A pártelnöknek legutóbb például öt renitens fővárosi szervezetet kellett felfüggesztenie, mert megengedhetetlennek tartotta, hogy „a választási kampány közepén a folyamatos kisebbségben maradók támadást intézzenek az MDF testületi döntései és politikája ellen”. Amiben igaza is volna, feltéve, hogy a vele szembehelyezkedők valóban kisebbségben maradnak. De Dávid ingatag többsége rendre egy-egy szavazaton múlik a különféle testületekben; a képviselők nemigen látják előnyét az SZDSZ társutasságának. Azt tapasztalják, hogy hiányzik a habarcs, amely összetartaná a közös tákolmányt. Ami Bokros Lajos programjából ismert, az sem a mezei MDF-eseknek, sem a pártjukból kiábrándult liberális talpasoknak nem tetszik igazán; ők kevesebb megszorítást, a középosztály iránt empatikusabb politikát várnának – legfeljebb a közgazdaságilag magasabban kvalifikáltak értékelik a racionalitás szépségét.

Egyszóval, bármennyire igyekezett is Dávid Ibolya az utóbbi időkben lecserélni pártjának hagyományos szavazótáborát a baloldalról levált rétegekkel, és a Retkes-féle új SZDSZ is hiába számít a régi vezetőgárdából „kiszeretők” visszatérésére, már a kopogtatócédulák megszerzése is kínkeserves vállalkozás. Mert bár Orbán Viktor azt mondta „országértékelőjében”, hogy „az ideológiákkal nem jutunk egyről kettőre”, de ne felejtsük el: a Fidesz vezére személyes karizmájával meg a radikalizált jobboldal fundamentalista hitvilágával már rég pótolta az ideológiát. Azok a választók azonban, akik effajta politikai áhítatot nem képesek magukban fellelni, még mindig keresik az eszmei elkötelezettség lehetőségét. És az MDF–SZDSZ választástechnikai szövetsége épp ezzel marad adós.

Nem mellékesen, eleddig a szocialisták baloldalisága sem bontakozott ki valami markánsan a kampány során. Fogadkozások hallatszanak különböző rétegek védelméről, jelszavak a kirekesztés és a gyűlölség elutasításáról, de átfogó és határozott társadalmi értékválasztáson alapuló országvízió nem vált ismertté. Nyomul viszont a szélsőjobb – és éppen azzal szerez támogatottságot, hogy feltámasztja azt az évtizedek alatt latenciában lévő ideológiai tárházat, amelyre Magyarországon a két világháború között oly erős fogékonyság mutatkozott. Kedvelt tévedése politikusoknak és a politikai elemzők többségének, hogy a szélsőségesek mai előretörése ezúttal a szociális elégedetlenség, a rendszerváltás beváltatlan ígéreteinek következménye. Fájdalom, a tények még akkor is másra vallanak, ha ez a motiváció természetesen közrejátszik a fasisztoid gondolkodás- és viselkedésmód terjedésében. Tudomásul kell venni, hogy a szélsőjobb jelenléte és „felvilágosító” aktivitása egyrészt az éppenséggel jól szituált középosztályban, másrészt olyan nagyvállalkozói körökben manifesztálódik, amelyek finanszírozni is képesek a politikai és a médiaoffenzívát.

Mert az átélhető ideológia igenis hiánycikk. És ha más nincs, a mégoly borzalmas is vevőre talál.