Hetilap kereső

Kerekes György írása

A Magyar Szocialista Párt válságos helyzetben van. Ez közismert tény, bizonyítást nem igényel. Válságának természete viszont annál inkább elemzést, értelmezést követel; éspedig a lehető leggyorsabban. Hiszen a hazai baloldal legfőbb ellenfelei (FIDESZ, JOBBIK) nem csak bíznak az MSZP felmorzsolódásában, jelentéktelenné zsugorodásában, de mindent meg is tesznek azért, hogy ez bekövetkezzen. Ugyanakkor még mindig sok százezren remélik a párt újjászületését, megerősödését, esélyes váltópárttá válását. Abban bíznak, hogy az MSZP fontos szerepet tölthet be érdekeik érvényesítésében.

2010 őszén még semmi sem dőlt el végérvényesen. Ám az idő sürget. Főleg azért, mert az önkormányzati választások után elkerülhetetlenül kiéleződnek a mindig is jelenlévő belső küzdelmek.

Az igazi kérdés a párt számára most az, hogy elvtelen hatalmi harcban ölt-e testet ez a belső küzdelem, vagy egy új identitás „kiszenvedésében”. Az első variáció bekövetkezése akár végzetes is lehet. A második azonban reményt adhat arra, hogy az MSZP valóban újjáteremtse magát; hogy igazi baloldali pártként el tudja nyerni azok bizalmát, akik helyzetüknél fogva csak a baloldali politizálás segítségével harcolhatják ki felemelkedésüket.

Taktikázással, belső alkukkal nem lehet jól kijönni a párt mai válságából. Csak a kihívások természetének pontos értése és a rájuk adandó adekvát válaszok kimunkálása ad reményt a történelemformáló szerep elnyerésére.

A jelen vitairat, csatlakozva mások ajánlásaihoz, ez utóbbi eléréséhez kíván hozzájárulni.

A múlt bűneiről

Az MSZP mai döntéshozói a fiatalabb nemzedékekhez tartoznak. Ez így van rendjén. Nincs személyes felelősségük a Kádár-rendszer működtetésében. S a rendszerváltás is a fejük felett valósult meg. „Tiszta lappal”, igen fiatalon vállaltak közéleti szerepet. Ez kétségkívül helyzeti előnyük.

Érinteni kell viszont helyzeti hátrányaikat is. Így azt, hogy a huszadik század történetét alig ismerik, s ez komoly hiányosságuk. Továbbá, még az MSZP születésének körülményeiről is keveset tudnak. Ennél is nagyobb baj, hogy az ismeretek bővítésére alig van igény. A tudás megszerzésében ritkán lépik túl a tapasztalati szintet, a „könnyű zsákmányként” begyűjthető felszínes ismereteket. Nem alaptalanul hangoztatják baloldali szemléletű értelmiségiek: „nincs közös nyelvünk”. Az SMS-nemzedék tőmondatokban kommunikál. Ez a nyelv nem alkalmas érdemi elemzésre, de még a részkérdésekre kiterjedő tartalmas véleménycserére sem. Pedig ez lehetne a kiinduló pont a jelenlegi helyzet megértéséhez és a teendők végiggondolásához.

A fentiek előrebocsátásával e helyen csak az MSZP „bűneiről” teszek említést. Véleményem megformálásában azonban ott van a történész-politológus, a pártállam tudatos bomlasztója, az MSZP életre hívásában szerény szerepet vállaló „bennfentes”, egy ma már nagyon idős ember élettapasztalata.

Amikor 1989-ben szenvedélyes vitákban választ kerestünk arra, hogy milyennek kell lennie egy baloldali pártnak, csak abban voltunk közös nevezőn, hogy milyen nem lehet. Nevezetesen: elhatárolódtunk az állampárti gyakorlattól, Nem csak annak bűneitől, hanem működési módjától is, amikor kivívtuk a frakciózás, a csoportok általi politikaformálás jogát. Olvasható az alapító okmányban: az MSZP a különböző platformok szövetsége révén jött létre. Ez garantálta az új párt demokratizmusát, a közakarat vitákban való megszületését.

Az évek során a platformok szellemi műhely szerepe gyengült ugyan, de nem szűnt meg. Az „eredendő bűn” másutt keresendő. Nem találtuk meg a párt azon szervezeti formáit, amelyek a demokrácia megőrzése mellett is hatékony összműködést biztosítanak. Nem ismertük fel továbbá a politikai PR-tevékenység fontosságát. S még két dolog, ami – szerintem – ezeknél fontosabb.

Először: az MSZP-s többség már indulásnál elvetette az elméletileg megalapozott politikaformálás igényét, s a pragmatizmus mindenhatóságát „emelte trónra”.

A másik fontos körülmény az, hogy az alakuló párt nem nézett szembe a nálunk kialakuló kapitalizmus igazi természetével, s nem tette magáévá a kritikai attitűd szükségességét. Nem számolt a társadalmi szerkezet rendkívül gyors, széles tömegek számára hátrányos átalakulásával. Amikor pedig ez bekövetkezett, sietett leszögezni, hogy az MSZP „nem a rendszerváltás veszteseinek pártja”.

Felidézhetnék további mozzanatokat, de a fentiek is elégségesen érzékeltetik, hogy már az indulásnál születtek olyan hibás döntések, amelyek hatása a mai napig tetten érhető. Annak ellenére, hogy bizonyos években a pragmatista politizálás figyelmet érdemlő eredményeket hozott a párt számára.

Külön figyelmet érdemel a modernizáció értelmezése. Ez természetesen a nemzet egészének érdeke, feladata. Mégsem hagyható el az MSZP „személyes” felelőssége. Egyrészt, mert mint szociáldemokrata párt, eleve elkötelezett a haladás, a modernizáció mellett. Másrészt nem kerülhető meg a tény: azért, hogy a rendszerváltás legfőbb célja, a felzárkózás nem valósult meg, a legnagyobb felelősség mégis csak az MSZP-t terheli. Három ciklusnyi kormányzása kevésnek bizonyult egy olyan felzárkózási program kimunkálásához, amely – a realitásokkal számolva, a „kitörési pontokra” összpontosítva – átvezethetett volna a félperifériás helyzetből a gazdaságilag fejlett országok csoportjába.

Az alapelvek korrekciójának szükségessége

Szilárd meggyőződésem, hogy az MSZP, a hazai baloldal jelenlegi mélypontja elsősorban a fent jelzett hibás szerepfelfogásból következik. Igaz, a legutóbbi időben elkezdődött a szemléletváltás. Mind gyakrabban megfogalmazódott, hogy az MSZP a dolgozó emberek, az alacsony jövedelműek, az alsó középosztály érdekeinek képviseletére vállalkozik. Az irány jó. A szerepvállalás értelmezése azonban hiányos. Fel kell vállalni a rendszerváltás veszteseinek érdekeit. Annál is inkább, mert köztudott, hogy a magyar társadalom többsége vesztes, vagy annak érzi magát. Valójában azonban többről volt, van szó.

Aki ismeri a baloldali mozgalmak történetét, tudja: a szociáldemokrata politikai törekvések lényege a kizsákmányoltak, a kisemmizettek, a kirekesztettek öntudatra ébresztése, társadalomismeretük fejlesztése, önszerveződéseik (szakszervezet, szövetkezeti mozgalom, önképzőkörök, kulturális és sportegyesületek) támogatása, az ehhez szükséges jogi környezet fokozatos javítása, az önérdek képviseletéhez szükséges infrastruktúra (sajtó, könyvkiadás, munkás művelődési ház, könyvtár) megteremtése; végső soron az említett társadalmi rétegek emancipációjának, önfelszabadításának elősegítése. Ez a baloldali politizálás tartalma.

Mindebből következik a szociáldemokrata baloldal sajátos viszonya a fennálló társadalmi rendhez, a kapitalizmushoz. Erről az MSZP mind ez ideig nem nyilatkozott. Cselekedeteiben azonban a liberális felfogás jelent meg. Márpedig a választóvonal a szociáldemokrácia és a liberalizmus között nem a szabadság értelmezésében található meg (a szociáldemokraták a legkövetkezetesebb szabadságpártiak), hanem a kapitalizmushoz való viszonyban.

A szociáldemokraták tudatában vannak annak, hogy tőkés társadalom történelmi útja még nem fejeződött be. Nem tűzik ki a fennálló rendszer forradalmi megdöntését. Ugyanakkor kritikailag viszonyulnak hozzá. Reformok sokaságával igyekeznek elősegíteni a kapitalizmus humanizálását, a demokrácia garanciáinak erősítését. Olyan társadalmi kohéziót gerjesztve, amely egyidejűleg ügyel a versenyképesség megőrzésére és a biztonság, a jólét növelésére.

Természetesen mindenkinek joga van azt mondani, hogy nálunk nincs realitása az ilyen politikának, egy ilyen sikeres társadalmi modell megteremtésének. A maradiak, a gyávák, a tehetetlenek vélekednek így. A szociáldemokraták széleskörű tájékozottsággal rendelkeznek. Tudják jól, hogy sokféle kapitalizmus van. Nálunk is merni kell nemet mondani a még mindig jelenlévő vadkapitalizmusra, és kimondani, hogy példaértékű a skandináv modell, amelynek megteremtésében éppen a szociáldemokrata pártok jártak és járnak az élen. Valami ahhoz hasonló lenne kívánatos nálunk is. Ha az MSZP, a magyar baloldal képes egy ilyen jövőépítő vállalkozásra, elsősorban a HOGYAN kerülhet a közös gondolkodásunk középpontjába.

Tekintettel arra, hogy a lehetséges magyar utak közül számomra a vázolt a legvonzóbb – mi több, lehetőségét sem tartom kizártnak –, a továbbiakban a teendők jellegéről ejtek szót.

A tudatformálásról

Tudatában kell lennünk: a magyar polgárok nem harcoltak a demokráciáért, a kapitalizmusért, a rendszerváltásért. A rendszerváltás a politika különböző csoportjainak, irányzatainak alkuja révén következett be. A választópolgárok közreműködése inkább csak arra szorítkozott, hogy 1990-ben, az első szabad választáson nemet mondtak a széteső, fejlődésképtelen, az elhúzódó válságot kezelni képtelen Kádár-rendszerre; s abban reménykedtek, hogy Magyarország békésen és gyorsan átnőhet egy Ausztria fejlettségi szintjén lévő társadalomba.

Nem akadt senki, aki vállalta volna a felvilágosító szerepét. Húsz év alatt egyetlen kormány, egyetlen párt sem szervezte meg a piacgazdasági ismeretek széles körű terjesztését. Mindent saját, többségében keserű tapasztalatából kellett, kell a magyar lakosságnak megtanulnia. Ugyanez áll a demokrácia-ismeretekre is. Köztudott: demokraták nélkül nincs hatékonyan működő demokrácia. Túlterhelt, fáradt, csalódott emberekkel nem nehéz elhitetni, hogy „elég, ha rám szavaztok, én minden megoldok.”

A mai fejlett országok dolgozóinak épp a szociáldemokrata pártok kínálták fel egykor ezeket a nélkülözhetetlen ismereteket. És megszervezték a demokratikus tömegmozgalmakat, amelyek segítségével a dolgozók megtanulhatták az önérdek-érvényesítés hatékony formáit.

Szervezkedés – építkezés

Noha a legtöbb baloldali mozgalom (szakszervezetek, szövetkezetek, önsegélyező egyletek, választójogot követelő aláírásgyűjtések, tömegakciók stb.) spontán keletkeztek, elmondható, hogy sikereikben meghatározó szerepet játszottak a szociáldemokrata pártok, a tapasztalatok elemzése, terjesztése, a vezetők képzésében való részvétel révén. A baloldal, s ezen belül az MSZP felelőssége, hogy ma meglehetősen erőtlen a szakszervezeti mozgalom. Az MSZP 12 évi kormányzása alatt is eltűrte, hogy sok vállalkozás lehetetlenné tegye a dolgozók szervezkedését.

Érdemes emlékezni arra, hogy annak idején több országban szinte „összenőve” fejlődtek a szociáldemokrata pártok és a szakszervezetek. A szövetkezésre pedig úgy tekintettek, mint az alacsony jövedelműek, olykor munkanélküliek gazdasági érdekközösségére. Elterjedt volt az a nézet, hogy a szövetkezet „a kisemberek részvénytársasága”.

Egy időben ismert volt ez hazánkban is. Mi több: kevés olyan ország akadt a világon, ahol a szövetkezeti mozgalom oly színesen, oly nagy tömegeket tömörítve juttatta érvényre tagsága akaratát. A társdalom önszerveződésében semmivel sem helyettesíthető szerepe volt annak a hálózatnak, amely magába foglalta az iskolai takarékbélyeg-vásárlásától, a hitel, a beszerzési, az értékesítési, az ipari és mezőgazdasági termelő szövetkezeti hálózaton át a lakásépítési és fenntartási szövetkezetek egész rendszerét. Mi maradt ebből? Nem sok!

Gyakran felvetődik a kérdés a párton belül: milyen új szervezeti formára van szükség ahhoz, hogy az MSZP befolyása erősödjön?

Én úgy gondolom, nem kell újra feltalálni a spanyolviaszt. Húsz évvel ezelőtt létrejött egy demokratikus pártmodell. Ebben választás útján nyerhető el minden intézményi tisztség, és a rendszeres tisztújítás is garantált. Különböző aktivitással bár, de működnek a szakmaiságot felkínáló tagozatok, a platformok, vagyis a politikaformálás műhelyei. E téren mutatkozó gyengéink közül én három dolgot emelnék ki.

Először: nem alakultak ki a széleskörű képzés, önképzés folyamatosan megújuló formái.

Másodszor: hiányzik az intézményes kapcsolat a társadalomtudományok és a politikai döntéshozó szervek között. E nélkül a nem haladható meg a pragmatista gyakorlat uralma.

Harmadszor: nem biztosított, hogy a „hajszálgyökerek behálózzák a talajt”. Köznyelvre fordítva: nincs napi kapcsolat az MSZP és a párt társadalmi, szavazói bázisa között.

Mindennek eredménye az, hogy az MSZP nem képes a folyamatos önmegújulásra. Amikor pedig egyesek a brit Munkáspárt harmadikutas koncepciójának adaptációjával próbálkoztak, hamar bebizonyosodott a hozzáértők prognózisa. Nevezetesen az, hogy a brit modell nálunk „testidegen”. Az MSZP helyzete, Magyarország történelmi fejlődésének másfélesége kilöki magából ezt a gyökeresen más viszonyok között született – és ott éveken keresztül hasznosnak bizonyult – politikai filozófiát.

Különleges figyelmet érdemel az MSZP fiatal nemzedékekkel kapcsolatos tehetetlensége. Az elmúlt két évtizedben mindig akadt néhány száz, olykor néhány ezer fiatal csatlakozó. A párt azonban sohasem jutott el százezrek tudatához, érzelmeihez. Paradox helyzet, hogy nem jött létre természetes szövetség az egyértelműen modernizációt képviselő politikai párt és a modernség befogadására leginkább predesztinált társadalmi réteg között. A jelenség komoly vizsgálatot érdemel. Annyi azonban megállapítható, hogy a közösségi formákat mindig is igénylő fiatalok és a bürokratikusan irányított párt közötti „szóértés” eleve kizártnak bizonyult.

Végezetül – s ez is szoros kapcsolatban van a fiatalokkal való együttműködés lehetőségével – ideje felismerni: forradalmi változás ment végbe az információhoz való hozzáférés, s annak hasznosítása terén. Az MSZP bátortalan e téren is. Az a színes világ, ami hozzáférhetővé vált a hálón, óhatatlanul az „élvezkedés”, a szórakozás irányába tereli a fiatalokat.

Új feladat olyan oktatási programok létrehozása, amelyek elősegítik a személyiségformálást, és arra teremtenek tömeges igényt, hogy az internetet a racionális ismeretek megszerzésének, hasznosításának eszközeként is használják a fiatalok. Sőt, ösztönözzenek olyan új közösségi, mozgalmi formák keresésére, teremtésére, amelyek az ember szellemi-érzelmi kiteljesedését segítik elő. Vagyis összekötik a virtuális világot a valóságossal. Annak érdekében, hogy a megszerezhető többlet-tudás a való élet gazdagodását, kiteljesedését szolgálja.

A programadásról

Ellenzéki pozícióban, amikor a napi kormányzás napi gondja nem terheli a pártot, kedvező lehetőség nyílik a távlatos gondolkodásra. Feladat pedig bőven kínálkozik. Egyebek között, mindeddig nem sikerült a mai, gyorsan változó, globalizálódó világban a felzárkózáshoz szükséges, versenyképes gazdaság koncepcióját megtalálni. A fenntartható fejlődés igénye egyelőre inkább csak óhaj. Mindennapjainkat pedig a válságkezelés ilyen-olyan változatainak megvitatása tölti be.

Noha a majdani fellendülésnek előfeltétele a sikeres válságkezelés, itt most eltekintek az ezzel kapcsolatos fejtegetésektől. Részben azért, mert a válságkezelés szoros kényszerek közepette megy végbe, másrészt, mert a szakelemek kiemelkedően fontosak benne. E téren – a határozott, egyben tárgyszerű ellenzéki politizálásban – az MSZP-nek kellő tapasztalata van.

Rátérve a programadásra, kezdjük a nehézségekkel. A legfontosabb a külső korlátokból fakad. Ezek pontos bemérése nem könnyű. Lehet bírálni a FIDESZ gazdasági „szabadságharcát”, és van is mit bírálni rajta a „hogyan” vonatkozásában. De látni kell: az sem folytatható, ami az elmúlt két évtizedben jellemző volt: mindenben igazodni a külső elvárásokhoz. Az eredmény ismert. Térségünk egyetlen országában sem sikerült a felzárkózás. Vagyis a „szükséges” és a „lehetséges” határvonalát kell kitapogatni.

Nem hagyható figyelmen kívül továbbá, hogy a felzárkózás csak a versenyképes ágazatok fejlesztésével érhető el. Vagyis azon ágazatok fejlesztése kell, hogy prioritást kapjon, amelyek az általuk elérhető komparatív előnyök révén magas jövedelmezőségűek. Történt előrelépés e téren, főleg a nemzetközi nagyvállalatok betelepülése révén. Az eddigi gyakorlat azonban az alulfoglalkoztatottsághoz vezetett. Nagy kérdés: hogyan növelhető a hatékonyság, miközben százezreket – köztük alulképzetteket, a munka világából sok éve kirekedteket, munkanélküli családokban szocializálódott fiatalokat – vissza kell vezetni a munka világába. Pontosabban: meg kell teremteni számukra a legális munkavégzéshez szükséges feltételeket. Az adekvát válasz kimunkálása igencsak nehéz. Sok más ok mellett azért is, mert ehhez is szükség van külső tőke bevonására.

A kérdés tehát az: milyen gazdasági szerkezet fejlesztése számíthat nemzetközi támogatásra, kínál fel egyben komparatív előnyöket, igényli a széleskörű foglalkoztatottságot, és a jelenlegi „felesleges” munkaerő alkalmas is a foglalkoztatásra.

Könnyű kijelenteni, hogy az jelzett igények és a lehetőségek nem hozhatóak összhangba. Az eddigi próbálkozások sikertelensége ezt igazolja vissza. Ám ha feladjuk az eddigi szemléletet, amikor is szinte kizárólagosan egy-egy elképzelés dominált, és helyébe gondos elemzéssel egy cselekvési sor lép, az eredmény nem feltétlenül vezet a kudarc ismétlődéséhez.

Egy kizárólag logikai alapon megfogalmazott elképzelés (amit a számítások vagy igazolnak, vagy cáfolnak) arra talán alkalmas lehet, hogy új alapokon elinduljon a közös gondolkodás egy új nemzetstratégiáról.

A két társadalmi-politikai modell harca elkerülhetetlen

Egyre világosabb a kétharmados parlamenti többségű Fidesz törekvése. A „központi erőtér” kiépítésének bázisán egy rendies társadalom létrejöttét megcélzó építkezésbe kezdett. Ennek jellemzői: vezérelvű hatalomgyakorlás; az ellensúlyok „kivásárlása”; a külső ellenőrzés lehetőségének kiiktatása; a különböző intézmények, szervezetek közvetlen (transzmisszió- szerű) irányítása, az állami tulajdon szélesítése; közvetlen kormányzati beleszólás a gazdasági tevékenységbe; az állampolgárok visszakényszerítése alattvalói státuszba; az ellenzéki tevékenység ellehetetlenítése; a vagyon- és jövedelemelosztás olyan szabályozása, amely nemcsak fenntartja a jelenlegi kedvezőtlen arányokat, hanem tovább növeli azokat a hatalom ideológia felfogásának dominanciája; a történelmi egyházak szerepvállalásának növelése; a magyarság kivételes szerepének hangsúlyozása.

Nem vitás, hogy a „fülkeforradalomban” elnyert lehetőségek birtokában a fentiekben vázolt társadalmi modell építése egy ideig sikeres lehet. De nyilvánvaló, hogy ez az avítt koncepció szükségszerűen ütközik a magyar társadalom többségének érdekeivel, az Európában kialakult normákkal, s bizonyos pontokon a nemzetközi tőke és a szomszéd országok érdekeivel is.

Az MSZP számára az igazi kérdés az: elsősorban mire irányuljon a közéleti tevékenysége. Egyesek a demokrácia védelmére, a parlamenti demokrácia helyreállítására irányuló politikai tevékenységét tekintik elsőrendűnek; mi több, minden más tevékenység feltételének.

Nem tagadva az intézményi demokrácia helyreállításáért vívandó küzdelem fontosságát, a körülmények, a magyar társadalom demokrácia-felfogásának ismeretében mégis azt állítom, hogy ez csekély eredménnyel járna. Rövid távon biztos. Márpedig a magyar társadalom túlnyomó többségének az az érdeke, hogy az új elemekkel kiegészülő orbáni zsákutcás fejlődés veszélyessége minél hamarabb tudatosuljon és ellehetetlenüljön. Ehhez pedig olyan politikára van szükség, amely elősegíti, hogy a társadalom minél több tagja minél hamarabb felismerje önérdekét, fölvállalja annak képviseletét, s szövetkezzen mindazokkal, akik kárvallottai a most kiépülő új rendszernek. A társadalmi összefogásnak elsősorban érdek-alapon kell megszerveződnie. S e bázison nemcsak a parlamenti demokrácia helyreállítása lehetséges, hanem talán megszülethet egy olyan intézményes részvételi demokrácia, amely egyszer s mindenkorra lehetetleníti a kalandor kísérleteket.

Nagyon fontos, hogy – főleg kezdetben, amikor még a többség nem vállalja fel a küzdelmet –, legyenek példamutató, követésre méltó bátrak. Remélhetően közülük számosan a szocialisták soraiból kerülnek ki…

A kapitalizmus európai modelljének válságáról

Eltekintve a kapitalizmus mai válságának felvázolásától, s benne a korábban kialakult európai modell válságának sajátos természetétől – erre más írásban érdemes lesz visszatérni –, mégis csak jogos a kérdés: ilyen körülmények között van-e igazodási pont egyáltalán?

Ha valaki statikusan fogja fel a világot, az emberiség történetét, és fix pontot keres, akkor rossz úton jár. Aki azonban a válságot úgy fogja fel, mint törvényszerűen vissza-visszatérő jelenséget, olyan működési zavart, amely személyi döntésekkel, kisebb javításokkal nem iktatható ki, mert strukturális természetű, tehát átfogó reformokra kényszerít, az a lebénulás helyett a megoldás keresésére összpontosít.

Mi magyarok, magyar baloldaliak, szocialisták most arra keressük a választ, hogyan minimalizálható az orbáni ámokfutás kártétele. Milyen elvek alapján, milyen lépésekkel érhető el a korábban elkövetett hibák kijavítása, mi a teendő annak érdekében, hogy hazánk minden korábbinál sikeresebb útra térjen.

Meggyőződésem: a magyar társadalomban van annyi életerő, hogy még idejében felismerje a téveszmék veszélyességét. Sokat tehet ennek érdekében az MSZP. Ha azonban nem vállalja fel a jobbért való küzdelmet, a baloldali gondolkodás, elkötelezettség kitermeli a maga irányító erejét. Remélhetőleg minél hamarabb.

Kerekes György

(A baloldaliság-vitában közölt hozzászólások egyéni vélemények, nem a szerkesztőség álláspontját tükrözik – a szerk.)




Vitaindító:

Angyal Ádám: Baloldali zsinórmértékem

Hozzászólások:

1. Haris T. Csaba: Hol az a két pont, amely között feszül a zsinór?

2. Sándor György: A baloldal elméleti kérdéseiről

3. Kerekes György: A magyar baloldal válságáról – az MSZP politikájának alapelveiről

4. Lendvai Ildikó: Mi van a zászlón?

5. Dr. Bandula László: A klasszikus marxizmust nem haladta meg az idő