Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Eddig is tudtam, hogy a Magyar Rádiót én működtetem adóforintjaimból, de nem gondoltam, hogy a Magyar Rádió elnökét is személyesen én tartom el, luxusszínvonalon. Többmilliós havi fizetést és több száz milliós prémiumot folyósítok neki. Pontosabban: én spórolom meg a számára. Még pontosabban: ő spórolja meg rajtam.

Nem egészen arról van szó, amit megírtak az újságok, nevezetesen, hogy Such György sikeresen kiiktatta az éterből a kultúrát, s ezáltal nyereségessé tette a rádiót, amiért szerződésileg kikötött több száz millió jár neki. Ez oké, ma mindennapos dolog, hogy a kultúra letarolásáért cvikipuszi, vállveregetés és jelentős anyagi juttatás jár, az ország újabban az általános bunkóságra van szocializálva, nincs ebben semmi meglepő. Mi másért lenne a legalkalmasabb a közszolgálati Magyar Rádió élére egy technokrata janicsár, ha nem azért, mert egyetlen dologhoz ért, a kulturális költségek lefaragásához, de ahhoz nagyon. De, mondom, nem erről van szó. Ugyanis a Magyar Rádióban még van maradék kultúra. Én szolgáltatom. Én is. Ingyen. Legutóbb e hónap elején Wagnerról és a Wagner-operajátszásról adtunk szaknyilatkozatot, egy színházi rendezővel közösen. A szerkesztő széttárta a karját: nem fizethet honoráriumot, nincs pénz, legföljebb, ha írásban olvasnám föl, de hát ez beszélgetés. Mármost én nem vagyok divatos színész, akinek a PR-jéhez tartozik, hogy minél gyakrabban hallassa a hangját, nekem az ismeretterjesztés, a szaknyilatkozat, a kritikai véleménynyilvánítás a foglalkozásom – ebből élek. Hogy akkor miért csinálom ingyen? Kizárólag a szerkesztő kedvéért, aki elkötelezett kultúrmunkás, és máskülönben nem tudna műsort készíteni. Mindkettőnknek szenvedélyünk a kultúra. Na de, álljon meg a menet! Kiderült, hogy az én ingyenmunkámból van a Magyar Rádió elnökének sokmilliós havi fizetése és sok száz milliós prémiuma. Hogy jövök én ehhez? Nem elég, hogy a kizsákmányolásomból gazdagszik meg, de még legitimálom is, hiszen igazolom, hogy létezik a rádióban kultúra, én magam hozom létre?! Kissé morcos vagyok emiatt. Nehezményezem, hogy a Magyar Rádió elnöke magára költi a rajtam megspórolt pénzt ahelyett, hogy műveket rendelne, művészeket szponzorálna, vagy éppen európai fesztiválokra küldené a tudósítóit, amelyeken – módomban volt látni – ott vannak minden nemzet közszolgálati rádióinak munkatársai, a magyarok kivételével.

Egy neves filozófus nemrég azt nyilatkozta a legnagyobb példányszámú napilapban, hogy demokráciában a kultúra nem központi probléma, és ez így van rendjén. A megállapítás első fele mindenesetre deduktíve levezethető az elmúlt húsz év hazai tapasztalatából. A színházi viszonyok ismeretében tudnék erről mesélni. Miért van az, hogy a kultúrára rászabadult politikusok vagy patópálok, vagy rontópálok? Vagy eltotojázzák a Nemzeti Színházat, vagy elbaltázzák (hogy finoman fogalmazzak). Pártállástól függetlenül nem értenek ahhoz, amit irányítanak, viszont pártállásuk függvényében értenek hozzá, hogy barátaikat, egykori osztálytársaikat és klienseiket nevezzék ki a fontosabb helyekre.

A rendszerváltás óta tart a lázas semmittevés. A működés és a támogatás értékközpontú rendszerét mindmáig nem sikerült létrehozni.

A minisztériumhoz tartozó tárcaszínházakat például 1992 óta képtelenek átadni a Fővárosi Önkormányzatnak. Folyamatosan próbálkoznak vele, tizenhét év alatt számtalan ülést tartottak, papírhegyeket gyártottak, de valahogy nem akar sikerülni. Belátom, rendkívül bonyolult feladat, nem szabad elsietni. A szép szándék megvolt, de mindig közbejött valami, legtöbbször egy telefon (valamelyik fontos hivatali vagy pártembernek), és az egyéni érdek fölülírta a közérdeket. Egyetlen párt sincs, amelyik ne manipulált volna színházvezetői pályázatot Pesten és vidéken, ne hozott volna ki győztesnek alkalmatlan pályázót. Többen közülük hosszú ideje regnálnak „a szélrózsa minden irányában”.

Mit számít? Demokráciában a kultúra nem központi probléma. De központilag irányítják. A közelmúltban a legfőbb ellenzéki hadúr tejtestvére személyesen telefonált egy nagyvárosi önkormányzatba, hogy az egyik emberük helyett a másik emberük kerüljön a színigazgatói székbe. Jövőre országosan is ők jönnek, inog a volt parlamenti képviselő vagy a városi vadásztársaság tagjának széke. Az új haverságok fognak számítani, már megy a helyezkedés, hátha nem késő még. Elsőként nem is a kis helyezkedőket, hanem a nemzeti kultúra jelentős értékteremtőit fogják adminisztratíve távozásra bírni, minden elő van készítve, már beindult az önkéntes mocskolódók nyilvános sajtókampánya, amelyre „szakmai érvként” lehet majd hivatkozni.

A kultúra nálunk igenis központi probléma – azoké, akik kisajátítják. Keveseké, politikai klienseké, hitbizományosoké. Nem a kultúrafogyasztó közönségé. Vitatnám, hogy így van rendjén. Meg hogy máshol is így van. Nem mindenütt. Tudok országokról, ahol nem a kultúraletaroló rádióelnök szedi meg magát az adófizetők pénzéből, hanem a kultúra gazdagodik. A volt keleti blokkban is ismerek ilyen helyeket. Nemrég Németország „szegényháza”, a volt NDK területéről jött hozzánk vendégszerepelni az „ismeretlen” gerai színház, kiváló opera-előadással. Júniusban jöttek, már kifelé mennek a szezonból, mondták, ezért az otthon maradottak ebben a hónapban csak napi két produkciót tudnak nyújtani a nézőknek, operákat, drámákat, bábjátékokat, baletteket, koncerteket, vendégfellépéseket. Romániában és Lengyelországban komoly pénzeket nyomnak a kultúrába. Tíz napja Gyulán, a Shakespeare Fesztiválon találkoztam régen látott lengyel kollégámmal, Andrzej ¯urowski professzorral, aki érdeklődésemre elmesélte, hogy a Kaczyñski ikrek kétéves, rémálomszerű uralma alatt ugyan mindent elárasztott a klerikális és nacionalista maszlag – ez még előttünk van –, a közszolgálati televíziót is beleértve, de a magaskultúra nem szenvedett nagyobb kárt.

„A színházat nem nyúlták le?” – kérdeztem. „Hogy képzeled?!” – hitetlenkedett. „Nem központi probléma?” – kíváncsiskodtam. „Abban az értelemben nem, hogy hozzá mertek volna nyúlni.” „De hát tele van fiatal provokátor rendezőkkel, akikhez képest a támadásnak kitett magyar pályatársak konzervatív ősbölények.” „Az nem számít, ez tradíció. És világhírűek. A nemzetközi fesztiválok állandó résztvevői. Ha eszükbe jutott volna lecserélni őket, ami feltételezésnek is abszurd, a színházi szakma hathatós ellenállásába ütköztek volna.” „Aha” – mondtam egyfelől rezignáltan, másfelől lelkesen, mert láttam néhányat a szóban forgó nagyszerű előadások közül.

Szívesen beszélek róluk a Magyar Rádióban. Ha fizetnek érte.