Hetilap kereső

Koltai Tamás írása

Sokan vagyunk, de nem elegen.

A kisföldalattiban még többnek látszottunk. Elengedtem egy tömött szerelvényt – ismerőssel találkoztam, aki a barátait várta –, de az utána jövő is tele volt. „Következő megálló a Hősök tere” – mondja a villamosvezető hangja a Deák téren. Közvetlen járat, a szerelvény egyetlen állomáson és megállóhelyen sem áll meg.

A Hősök tere torkolatában már nem látszunk tömegnek. Igaz, még csak fél kettő. Fekete rohamrendőrök tömör falanxban, remélhetőleg nem kell majd lerohanniuk a lépcsőn, mint a Liliom kaposvári előadásában, amely a kisföldalatti Hősök tere megállójában játszódott, és úgy kezdődött, hogy a rendőrök a sínekig üldözték a randalírozó robbantót. Ettől most aligha kell tartani, hermetikusan el vagyunk zárva a náciktól. Később kiderül, hogy az Andrássy úton is, egész végig. Először az Oktogonnál látni csoportosulásokat, rács mögött, kétoldalt a Nagykörúton, tőlünk kétszáz méterre, hangjuk szelíd csipogás, mire ideér.


Kik vannak rács mögött, ők vagy mi? A mai Magyarország abszurditásainak egyike, hogy rendőröknek kell kilométeres körzetben megtisztítani a terepet a magyaroktól, ha másfél ezer békés állampolgár vonul fel a sugárúton. Irdatlan magas fémkerítés mindkét oldalon, a járdák üresek, az ablakok többsége zárva, néhány erkélyen – elvétve – barátságosan integető lakók. Ketrecbe vagyunk zárva, hogy szabadon vonulhassunk. A szabadság huszadik évében. Kinek a szégyene ez? Eszembe jut egy másik menet, a téglagyárba, amelyről anyám mesélt. Az kisebb volt, ő a karján vitt, kétéves voltam, jött egy nyilas karszalagos, kiemelt néhány menetelőt, és három sarokkal arrébb azt mondta, fussanak. Anyám szerint közömbös járókelők között vonultak. Most nem úsznánk meg, ha ránk eresztenék a menet iránt érdeklődőket.

Mi kellene ahhoz, hogy a politika nagyúri méltóságai beálljanak a menetbe? A köztársaság elnökének valószínűleg az, hogy a bazsarózsák meginduljanak. (V. ö.: Shakespeare-nél a birnami erdő.) Azért mégis együtt megyünk, az elnök meg én, az elnök mint fénykép... nem szobám falán, ez nem Majakovszkij... egy fiatalember kezében, derűsen, mosolyogva, a fenyegetett növények iránti szolidaritás boldog tudatában. A fenyegetett emberek iránti szolidaritást nem ismerő politikai elit otthon ül, focizik, sétál a családjával, készül a választásra. Melegek, levadászott cigányok, megkéselt vagy leköpködött feketék mellett kiállni csak a szavazatok tömeges elvesztésének terhe mellett lehet. Eszükbe jut az uraknak-hölgyeknek, hogy amikor a néphangulatra sandítanak, maguk ítélik homofóbnak, rasszistának és idegengyűlölőnek az országlakosság többségét? S hogy sokat tettek érte, hogy azok is legyenek?


Bírom a járást, úgy látszik, érdemes volt megfogadni a televízió tanácsát. Épp mielőtt elindultam, mondták be a közszolgálatin, hogy időskorban érdemes két-három buszmegállónyit gyalogolni. Az Oktogonnál már le van leisztolva a penzum, de ha akarnék, se tudnék kiszállni. Apropó: előző nap az egyik kereskedelmi tévén a nép hetvennyolc százalékban arra szavazott, hogy a melegfelvonulás sérti a közízlést. Hál’ isten, hogy a kertévé följavítja, csak mondja meg, hány celebműszakot, vacsorashow-t és realityt kell néznem, amíg helyreáll az egyensúlyom.

Szabadon sétálunk rácsok között a szabad Magyarországon, ez több mint szép, szinte felemelő, véd bennünket az állam rendőrsége. Sok időm nem jut a gondolkodásra, jókat beszélgetek menet közben az ismerősökkel, de azért eltöprengek a szabadság korlátain. Május 22-én Debrecenben voltam, „a napfény városában”, ahol a cigánygyilkosságok gyanúsítottjai laknak, és akiknek letartóztatásáról a Debrecen Televízió csak futtában tudósított, nem járt utána a szereplőknek, nem készített riportokat, nem tárta föl a hátteret, mivel ügyvezetője szerint az ügy nem tartozik a „hírértékű történések” közé. Őszintén: nem Abszurdisztánban élünk? De nem erről morfondírozom, hanem arról, hogy május 22-én a debreceni Arany Bikában laktam, délután a szobám térre néző ablakából végighallgattam az egyesült magyar reformátusok zsinatának szép szavú szónokait, majd a színházlátogatást követően, miután „a napfény városára” éjszaka borult, a hotelbe visszatérve, éjfél és egy óra között végigélvezhettem az aznap magyar bajnokká lett helybéli, nagy hírű futballcsapat „találkozását a szurkolókkal” (ahogy később a csapat szakvezetője fogalmazott az újságban).


Ez az egyórás, förtelmesen ordenáré randalír a Nagytemplom tövében, amely felverte a tér, a hotel, a környék csendjét, és nem nélkülözte a cigányok és édesanyjuk szexuális kapcsolatát szorgalmazó népi rigmust (vajon ezt látta előre váteszileg Hegedűs Lóránt református püspök, amikor a debreceni zsinaton aznap elmondott, az újság szerint apokaliptikus beszédében kijelentette, hogy „az emberi minőség manipulációsan gyorsítva hanyatlik”?), miután aludni úgysem hagyott, arra késztetett, hogy elgondolkodjam az emberi szabadságjogok összeegyeztethetőségén.

Vajon a szabad véleménynyilvánítás vagy az ünneplés demokratikus joga (különös tekintettel választott időpontjára és sajátos módjára) hogyan aránylik mások demokratikus jogához a pihenésre, az éjszakai nyugalomra és a csendháborító szennytől való alkotmányos védelemre? Debrecen városának rendőrsége eldöntötte: coki a békés állampolgároknak! Két rendőrautó előbb óvatosan a helyszínre settenkedett, tisztes távolságban körbesasszézott, álldigált egy darabig, majd anélkül, hogy bárki kiszállt volna belőlük, mindkettő elszelelt. Maradtak az üvöltő futballhuligánok és a fölvert lakók, a hüledező szállóvendégek – az egész beszart környék.

Maroknyi útszéli randalírozó, lumpenterrorista, operettgárdista ejti túszul a csöndes többséget, amelynek tetemes része (vajon hány százaléka?) meg van ugyan fertőzve szellemileg, de a fizikai erőszakig nem menne el, és nem szolgált rá, hogy az ország lassan Európa szégyenfoltjává válik, miközben azzal teszi magát nevetségessé, hogy szorult helyzetében nikkelbolhaként zrikálja szomszédait. Az államhatalomnak szögesdrótkerítést kell építenie, hogy megvédje polgárait, karanténba kell zárnia őket, hogy szavatolja szabadságukat. Normális ez?


Háromnegyed négy, megérkezünk az Erzsébet térre. Rohamrendőrök sorfala mindenütt, kijárat sehol, csapdában vagyunk. Várni kell. Egy idő után megnyitják a Deák téri metrómegállót, de szerelvény csak az Örs vezér tere felé megy. A Blaha Lujza téren ki lehet szállni. Lent is, fent is rendőrkordon. Villamos nem jön, vagy ha jön, nem lehet felszállni, viszont gyalog a Rákóczi tér felé veszély nélkül el lehet vegyülni a „rendes járókelők” között. Elindulunk. Egy villamos utolér, felszállunk, bemondják, hogy már a teljes vonalon jár a metró. Leszállok az Üllői útnál, lemegyek a metróba, és háromnegyed ötkor ott vagyok, ahová egy órával azelőtt megérkeztem, a Deák téren.

Magyarország, 2009. szeptember 5.