Hetilap kereső

Mátyás Győző írása

Képzeljük magunkat egy pillanatra annak a tudásszomjtól hajtott fiatalnak a helyébe, aki most akarna, mondjuk, történelem-régész szakra jelentkezni.

Mert hát nyilván nem minden ifjúnak az a leghőbb vágya, hogy könyékig turkáljon a zsozsóban, van olyan is, aki inkább a földben szeretne matatni elmúlt korok relikviái után. S ezért nem valamilyen – a későbbi pénztermelés zálogának tekintett – biznisz vagy prókátor szakra megy, hanem élhetetlen bölcsésznek. Annyit azért ehhez az élhetetlenséghez, hogy a filmtörténet legünnepeltebb kalandora a mi fogalmaink szerint éppen történelem-régész szakos lehetett egykor. Indiana Jonesnak hívják. De hát ez a film világa – a valóság ennél prózaibb.

A legújabb felsőoktatási törvénytervezet szerint ugyanis az ilyen „mihaszna” bölcsészek majdnem kizárólag komoly anyagi áldozatot vállalva élhetnének szenvedélyüknek – szemeszterenként több százezer forintért. Mesterképzésnél ez felmehet félmillióra is. Úgyhogy a bölcsészetnek annyi, imígyen sikerül majd Horn Gyula avatott felszólamlásának szellemében eljárni, hiszen ő már vagy másfél évtizede az ország kardinális problémájaként említette, hogy túl sok a filozófus. Nos, ha például Franciaországban pendítené meg valami hivatalos stallumot viselő bürokrata, hogy ő guillotin alá küldené a bölcsésztudományokat, s ezen belül a filozófiát, hát a felvilágosodás honában valószínűleg egyenesen a gall kakasok elé vetnék az illetőt, hogy rojtosra csípjék az ülepét. Ott ugyanis a filozófia, úgyis mint a bölcselet alapja, a pallérozott gondolkodás alfája és nemtője, a legnagyobb becsben álló tudomány.

De hát ez itt Magyarország, ahol úgymond pragmatikusan közelítik meg a kérdést. Így a hivatalnok had vigyázó szemeit a munkaerőpiac kívánalmaira vetve farigcsálja át a felsőoktatás struktúráját. Legalábbis a minap nyilvánosságra került tervezet szerint.

Amúgy nem volna nekem semmi bajom a pragmatizmussal, ha ez az volna és nem a legbornírtabb szűklátókörűség. Nincs itt helyem ezt jobban kifejteni, de az ország, amelyik nem képez nagy számban a tág értelemben vett kultúrát óvni, őrizni és művelni képes (szak)embereket, az írhatja is be a szekundát az indexébe. A globális folyamatokat átlátni képes, a világ kulturális körforgásba bekapcsolódni tudó ember valószínűleg munkaerőként is jobban helytáll, mint a pusztán a saját szakmájának mikrovilágában eligazodni tudó szakbarbár. Ha a polgári irodalomból ismerős regényhősökre gondolunk: a Horatiust eredetiben idéző jogászra, vagy a kamarazenekarával Beethovent játszó orvosra, biztos vagyok benne, hogy ezek a humanista kultúrával felvértezett emberek egyszerűen más fénytörésben látták a világot, s máshogy viszonyultak a beteghez vagy a kázushoz is, mint mai szaktársaik.

Amúgy az elgondolásnak azt a részét érteni vélem, hogy az állam a felsőoktatásban vállalt szerepét csökkenteni igyekszik – financiális téren mindenképpen. Az valóban lehet vitakérdés, hogy hány fiatal képzését finanszírozza az állam, ezért önmagában a helyek számának lefaragása még nem botrány. Bár ez a keretszám-felezés elég húzósnak ígérkezik.

Ekként a Fidesz most sokakra kiterjedően bevezeti az ijesztő mértékű tandíjat, azt tehát, ami ellen 2008-ban népszavazást hirdetett. S amely akció sikerének részben a hatalmát is köszönheti. De hát abban az egyben legalább következetesek, hogy valóban nem kell komolyan venni, amit mondanak vagy ígérnek, mert úgyis teljesen mást fognak csinálni.

Az viszont érthetetlen és szakmailag értelmezhetetlen, hogy elég specifikusan akarják elosztani az állami férőhelyeket. Egész területek válnának fizetőssé, s ezáltal kizárólag a gazdag családok sarjainak zsákmányává. De hát ez is illeszkedik a Lázár-tétel néven elhíresült axiómához, hiszen tudjuk: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, és a gyereke is annyit fog, mert esélye sem lesz bejutni bizonyos felsőoktatási helyekre.

Mondhatjuk még, hogy ezzel a mesterséges irányítással akarják a minisztériumi „jövőbe látók” azon szakok felé terelni a fiatalokat, amelyek iránt van kereslet. A probléma csak az, hogy ezt a módszert már kipróbálták egyszer, kétes eredménnyel – úgy hívták, hogy tervutasítás. Ezzel együtt a torz módon felfogott munkaerőpiaci orientáción kívül én semmilyen koherens koncepciót ebben a tervezetben felfedezni nem tudok. Azon kívül, hogy a hatalom minél kisebb anyagi ráfordításból akarja megúszni a felsőoktatás finanszírozását. S ha ez sikerül, na az fog igazán rengeteg pénzébe kerülni az országnak.