Hetilap kereső

Mátyás Győző írása

Kánikulát két-három hétig elviselni a nagyvárosban – hát ezt akár fenyítésül is kiszabhatnák a földi halandóra. Mert az már büntetés, hogy az ember buszra várakozva a megállóban sokad fokú égési sérüléseket szenvedjen, ha nincs hová bújnia a tűző nap elől.

Meg hogy huszonnégy órán át enlevében pácolódjon, és úgy tapadjon rá az izzadság, mint valami egész testet beborító gusztustalan lepedékdressz. Ha meg bemenekül a hőség elől valamiféle klimatizált objektumba, a hirtelen hőmérsékletváltozástól úgy megfázik, hogy éjjel kétszer úgy fog verejtékezni, mint a déli ötven fokban.

Na, ilyenkor, aki teheti, már reggel veszi az irányt valamelyik strand felé. Aki teheti, mondom, mert azért ez a terv nem annyira egyszerűen kivitelezhető a financiális vonzatát tekintve. Ha az embernek egy ilyen kánikulai időszakban többször is strandolhatnékja támad, a mai belépőárak mellett az már kisebb luxusnak számít. Ha meg mindezt családi programként kívánja abszolválni – ráadásul a sör-kóla-lángos-fagylalt műsort letudva – akkor ahhoz már személyi kölcsönt kell felvenni.

Ezzel együtt persze a strandok elég szépen megteltek az elmúlt időszakban, lehetett kis miniszociológiai esettanulmányokat folytatni.

Először is ott van a stratégiai pozícióját már reggel kilenc óra öt perckor elfoglaló népes család. Ők a legvastagabb törzsű – s ekként a legterebélyesebb árnyékot nyújtó – fa tövébe telepszenek le, de mit letelepszenek… birtokba veszik a terepet, sőt honfoglalnak. Előkerül a kempingasztal székekkel, s rövidesen keményre pumpálva mellettük sorakozik a kacsaalakú meg a krokodil formájú matrac a gyerekeknek, valamint a banánzöld meg a rózsaszín alapon lila virágmintás gumimatrac a szülőknek. Mindez olyan módon elhelyezve a fa körül, hogy az kilométeres körben megközelíthetetlen legyen, noha amúgy akár három családnak is adhatna árnyékot. És akkor előkerül egy kis elemózsia is, kis kolbászka, töpörtyű, tokaszalonna, piknikezik a szent család.

Ennek az archetípusnak a sportosabb variációja, amikor apuka termetes pocakja miatt szüntelenül fél árbocon lévő fürdőgatyáját húzkodva ugrál a pancsolóban, önfeledten paskolva a strandlabdát a gyerekkel. Délutánra olyan vörösre ég, mint a rák, pedig az asszony még indulás előtt rászólt, hogy erős lesz a sugárzás. „Strandra megyünk, nem Csernobilba” – így a válasz.

Aztán ott vonulnak el a közönség ámulatára a strand bombázói is, amolyan „csak tévedés, hogy nem én virítok a Bögyös-Faros c. férfimagazin címlapján” arckifejezéssel. S amikor napozni fekszenek a strand ama helyén, ahová szinte mindenhonnan odalátni, vízszintes helyzetben is olyanok, mint a zalai dombság. De hogy a szilikon nem olvad ki ebben a kánikulában?

És ott vonulnak a strand bikái, törzstől mesze eltartott karokkal, jelezve, hogy nem férnek el saját izmaiktól. Ennek lebutítottabb variánsa a biztonságiőr-változat, amikor az izmok nyoma még megvan, de már rájuk rakódott egy jó kis zsírréteg, és már képtelenség behúzni a hasat, amikor szembe jönnek a ”bombázók”. A nagy esemény pedig az, amikor a „bombázók” csapata találkozik a „bikákkal”, hát ilyenkor vehemensen turbulálnak a hormonok, látszik: este egyenesen az after partyval kezdődik majd a program.

Aztán a tágasabb strandokon ott vannak a negyven és ötven közötti „örömfocisták”, nagyjából a BLASZ II-ből kiöregedve, akik nem voltak nagy spilerek, de azért megcsinálják még a finomabb cseleket. Na, ők vívják a sörmeccset, és látszik, ilyenkor visszafiatalodnak vagy huszonöt évet. Amikor – vagyis negyedszázada – a meccs utáni sör vizezett volt és pocsék, viszont tűrhető áron adták. De hát vannak változások, mert a sör ma többnyire elfogadható állagú, csak pofátlanul drága.

Amúgy az ilyen roppant kánikulák idejére egyszerűen ki kellene függeszteni egy táblát az országhatárokra, hogy mindenki a strandra ment – NYÁRI SZÜNET.