Hetilap kereső

Aczél Endre írása

2010 a világban olyan esztendő lesz, amelyet a távolabbi jövőből visszatekintve a talpra állás esztendejének neveznek majd. Ami a számokat tekintve öröm, az árat tekintve sokkal kevésbé.

Ha jól számolom, a mögöttünk levő évben az előrejelzésekkel hivatásszerűen foglalkozó nagy nemzetközi szervezetek (IMF, OECD, Eurostat) legalább háromszor módosították prognózisaikat, és mindanynyiszor felfelé. A legfejlettebb ipari országokat tömörítő ernyőszervezet (OECD) – amelynek történetesen mi is tagja vagyunk – júniusban még csak 0,7 százalékra taksálta a hozzá tartozó országok várható növekedését, ezt azonban novemberben 1,9 százalékra módosította. Optimizmusát döntő mértékben az Európán kívüli országok, mindenekelőtt az Egyesült Államok várható gyarapodásából merítette; itt háromszor akkora adattal (!) számolt, mint annak előtte (0,9 – 2,5 százalék). De nulláról csaknem 1 százalékra növelte az eurózóna gyarapodását is, ami magyar szempontból lényegesebb. Ugyanez az adat a londoni The Economist igencsak megbízható „értékbecslőinél” ennél is magasabb (1,2 százalék).

Magyarországra nézve a dolgok első körében az mondható ki, hogy ha valóban a Fidesz nyer választást 2010-ben, akkor a második Orbán-kormány jóval kedvezőbb gazdasági környezetben fog tevékenykedni, mint az elődje. Ezt egyetlen adattal érdemes illusztrálni: ha minden igaz, az idei év végén a magyar szempontból létfontosságú német gazdaság majdnem 5 százalékos zsugorodást könyvel majd el, de ez a szám 2010-ben nemcsak hogy pozitívra fordul, hanem szinte fél százalékkal meg is haladja az eurózóna átlagát.

Európa nyugati felén 2010-ben általában szerény növekedés várható. Mármint az előző, kutyarossz évhez képest. A sorból csak Spanyolország, Írország és Luxemburg lóg ki. A Lajtától keletre kicsit rosszabb a kép, miránk nézve mindenképp. Az, hogy a balti államok a 2009-ben „elért” két számjegyű – a dolgozó emberekre nézve katasztrofális – zsugorodáshoz képest 2010-ben csak 3-4 százalékkal zsugorodnak tovább, nem vigasz. Igaz, a „visegrádi” országcsoportban s Szlovéniában is mindenütt csak 1 százalék körüli lesz a növekedés, Magyarországon a vonatkozó szám előtt mínuszjel áll majd. A rossz benyomást tompítja viszont, hogy miközben minálunk 7 százalék körüli volt a visszaesés 2009-ben, a szomszédoknál meg jóval kevesebb (sőt, a lengyeleknél semmilyen), a magyarok mondhatják el magukról, hogy a legtöbb hátrányt ők dolgozzák majd le.

De a világgazdaságot sem Amerikával, sem az eurózónával, sem a zónán kívüli EU-val nem lehet elintézni. A világgazdaság ugyanis, ha az „egészét” tekintjük, az imént megjelölt átlagoknál jóval magasabbra (3 százalék fölöttire) projektált átlagos növekedését alapvetően két országnak, Kínának és Indiának köszönheti, főként az előbbinek. Kínának 2010-re 10 százalék fölötti növekedést jósol az OECD, és valamivel 9 százalék alattit a The Economist. India (de Vietnam is!) ezenközben az 5-6 százalékos tartományban mozog, jelentősen elrugaszkodva a fejlett ipari országok átlagától.

Kína lebírhatatlannak látszik, felzárkózása az OECD-tagokhoz lényegében húsz-harminc éve tart, töretlenül. Egyedül az autark gazdaságpolitikájának csak néhány éve hátat fordító India látszik lépést tartani vele – bár mindkét országban olyan a vidéki mélyszegénység, amilyet Európa és Amerika régen nem ismer. (Ám ha meggondolom, hogy egy friss adat szerint minden tizedik amerikai – nem vicc! – élelmiszersegélyen él...) Mindezzel együtt ha valaki „motort” keres a világgazdaság növekedése mögött, annak helyes Ázsia felé néznie, ott kereskednie.

Nagyon jelentős különbségek fedezhetők föl azonban az európai–amerikai „kilábalás” és az ázsiai óriások tartós növekedése között. Mint köztudomású, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában hatalmas közületi eladósodás árán sikerült csak a gazdaságokat talpra állítani. Indiában ilyesmiről nem tudni, Kínában viszont mindaz az irdatlan közpénz, amit a gazdaságba beáramoltattak, nem az adósszámlát növelte, hanem az időközben felhalmozott tartalékokat csökkentette, azokat sem drámai mértékben.ndiában ilyesmiről nem tudni.

Viszont! Ha nem is az adósság, de a munkanélküliség ördöge elől – úgy fest – nincs menekülés. A prognóziskészítők szerint a 2009 végén leírt számok 2010-ben nem fognak csökkenni. Márpedig ezek a számok néhány vezető gazdaságban (Egyesült Államok, Japán, Franciaország, Spanyolország) két számjegyűek, amiképpen Kínában és Indiában is közelítik a 10 százalékot. Ahol erős takarékoskodás folyt, mint például Magyarországon, hasonló a diagnózis, ám ahol nem – Lengyelországban, Szlovákiában, hogy csak a térségünkről essék szó –, még a mienkénél is magasabb.

Azokban a nagy gazdaságokban, amelyek dollárok százmilliárdjait áramoltatták be a bankszektorba, de a gazdaság termelő ágazataiba is, 2010-től kezdődik az „igazi” takarékosság, tudniillik a pénzügyi egyensúlyt helyre kell állítani. E tekintetben az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Spanyolország és még egy tucatnyi OECD-ország költségvetési egyenlege tragikus képet mutat. Magyarországé viszont kifejezetten jót.

Sajnálatos módon a politikát és a politikában rejlő kockázatokat nem lehet számszerűsíteni. A fenti számok és tendenciák csak akkor igazak, ha 2010-et pusztító háborúk és válságok, az energiaellátásban mindig esedékes felfordulások nélkül „megússzuk”.

Minden szem az Egyesült Államokra szegeződik. Barack Obama első éve nyitási kísérletekben, kéznyújtásokban, jóindulattól fűtött szónoklatokban gazdag, eredményekben roppant szegény volt. Az elnökről még nem lehet eldönteni, hogy több-e, mint megváltó vágyakkal teli amatőr. A harcos iszlámmal szemben semmilyen sikert nem képes felmutatni.

Afganisztánban lassan annyi amerikai katona lesz, mint – némi túlzással – Vietnamban; Pakisztán komolyabb veszélyforrás, mint valaha volt; sem az észak-koreai, sem az iráni nukleáris és rakétaprogram nem állt le, mindkét helyen folyik a csiki-csuki. Minden „válságok anyja”, az izraeli–palesztin konfliktus távolabb van a rendezéstől, mint valaha: itt Obama elszántsága nemhogy erősödött volna (Izrael javára), mérséklődött.

Az „Obamán túli” világban Európa nem annyira együttműködő vagy együttműködésre képes partner, mint amennyire a képességei predesztinálnák; az oroszok és a kínaiak, noha nélkülözhetetlen partnerek, még olykor megalázkodó amerikai gesztusok ellenében sem hajlandóak „ellenértéket” szállítani. Iránra vonatkozóan például. Aztán és végképp nem mellékesen: itt van az a problématömeg, amelyet klímaváltozásnak szokás nevezni, s ahol – Kossuth Lajost parafrazálva – mindig több a megajánlásra, mint a végrehajtásra való készség.

Válságtémákban – legalább egy-kettőben – Barack Obamának jóval többet kell felmutatnia 2010-ben, mint 2009-ben. Még ha odahaza keresztülviszi is magasztos egészségügyi reformját, előbb-utóbb rásütik a bélyeget, hogy képtelen eljátszani azt a vezérszerepet, amelyet az Egyesült Államok elnökének hivatalból el kell játszania.

Ezenközben az Európai Unió kipróbálja majd, milyen is a lisszaboni szerződéssel élni. Működése demokratikusabb lesz, mint eddig volt, de én nemigen látom egy olyan közös európai politikának a körvonalait, amely most már komolyan szembenézne a szinte mindenütt elkerülhetetlen reformokkal. Nehogy azt higgye valaki, hogy az adó-, a nyugdíj- és az egész szociális ellátórendszer csak Magyarországon szorul gyökeres felülvizsgálatra. A nagy válság végképp elsöpörte a „jóléti államok” fenntarthatóságának igézetét, csak épp az a merészség látszik hiányozni az illúziók eloszlatásához, amely a bátran osztogató állam létrehozásában megnyilvánult – anno.