Hetilap kereső

Kasza László írása

A szabadság ünnepe címmel rendeztek megemlékezést november 9-én, a berlini fal lebontásának huszadik évfordulóján a német fővárosban. KASZA LÁSZLÓ tudósítása.

Inkább csak foglalkozásbeli kényszerből ültem a képernyő elé: nem szeretem a történelmi események showműsorrá alakítását. A németek első számú szórakoztatója, a sületlen humoráról ismert Thomas Gottschalk moderálta. Előre lehetett tudni, hogy a berlini falat szimbolizáló ezervalahány dominókockát látványosan Lech Walêsa és Németh Miklós hozza majd mozgásba. Aztán beszédek és az ilyen eseményeknél elmaradhatatlan tűzijáték.

De már az első képek után elszégyelltem magam. A zuhogó eső ellenére tízezer esernyős, esőkabátos ember szorongott a brandenburgi kapu előtt. Ekkor még sikerrel hessegettem el magamtól az önkéntelenül felmerülő kérdést: elképzelhető lenne-e nálunk akár napos időben is összetoborozni a szabadság ünneplésére tízezer embert?

A kifeszített óriásvásznon jelenetek következtek arról a húsz év előtti éjszakáról. Képek mutatták a kapu keleti oldalán gyülekező tömeget. A nyugatnémet rádió és tévé ugyanis hírül adta, hogy Günter Schabowski, az NDK PB tagja 18 óra 53 perckor nemzetközi sajtókonferencián jelentette be: azonnali hatállyal, feltételek nélkül feloldják az utazási tilalmat Nyugat-Berlin és az NSZK felé.

Az óriásvásznon síró, nevető arcok, ujjongó emberek. Aztán vált a kamera. A húsz évvel későbbi, ünneplő tömeg. Most is síró, nevető arcok, ujjongó emberek. A különbség: azok reménykedtek, emezek emlékeznek. A maiak közül akkor sokan ott voltak a másik oldalon húsz évvel ezelőtt. Most a közösön.

Megint vissza húsz évvel. A képernyőn számomra az est legemlékezetesebb jelenete: egy fiatalasszony áll az utat elzáró határőrök sorfala előtt. (A nagy politikai zűrzavarban elfelejtették tájékoztatni a határőrséget Schabowski bejelentéséről.) A nő kiabál: „Életemben legalább egyszer át akarok menni a kapu másik oldalára! Át akarok menni! Nem érted?” Sír. Vele szemben moccanatlan arccal, feszesen áll egy kiskatona. Szeméből folyik a könny.

Aztán mégis hasonlítok. Eszembe jut, hogyan emlékeztünk mi a vasfüggöny lebontására. Megosztva. A jobboldali érzelműeknek a Habsburg Ottó nevében szervezett páneurópai piknik jelenti a határzár felszámolását. A baloldaliak pedig arra emlékeznek, hogy Horn Gyula külügyminiszter metszette át osztrák kollégájával a szögesdrótot. A németek egyetlen, névelős szóval fejezik ki azt, ami történt: a fordulat. (die Wende). Nálunk még ebben az egy szóban sincs egyetértés.

Berlinben tízezren ünneplik politikai beállítottságtól függetlenül, közösen a fal leomlásának évfordulóján a szabadságot. Nálunk a pártok külön emlékeznek a vasfüggöny felszámolására, már amelyik egyáltalán emlékezik. Megértjük azokat, akik március 15-én, október 23-án menekülnek Budapestről és nagyvárosainkból. Nemzeti ünnepeinket annyiszor meggyalázták. Az a nemzeti együvé tartozást kifejező öröm, amit a fal leomlása évfordulóján Berlinben tapasztalunk, nálunk elképzelhetetlen.

A nagyhatalmak képviselőinek rövid beszédei előtt a kamera a díszvendégek sorait pásztázta. Láttuk, hogy az egymás mellett ülő két Nobel-békedíjas, Mihail Gorbacsov és Lech Walêsa nevetve beszélget. Hosszú utat tettek meg húsz év alatt egymás irányába. A kép láttán a tömeg percekig skandálta: Gorbi, Gorbi...

A későbbi beszédek közös vonása volt, hogy sem a politikusok, sem a németek nem sajátították ki a térségben végbement rendszerváltást. Mindenki hangsúlyozta, hogy a fal nem omlott volna le a magyar, cseh, lengyel előzmények nélkül. Kiemelték a diktatúrával nyíltan szembeforduló társadalmi mozgalmak, a Szolidaritás, a Carta ’77 és a magyar demokratikus ellenzék szerepét. Megkereste a mikrofon az egykori NDK-s ellenzéki Berbel Bohleyt és az ugyancsak ehhez a csoporthoz tartozó Marianne Birtlert, a Stasi-archívum mai vezetőjét. Megint eszembe jutott: elképzelhető lenne nálunk, hogy tízezer ember előtt, a világ vezető politikusai jelenlétében megszólaltassák Kis Jánost, Demszky Gábort, Hodosán Rózát, Rajk Lászlót, Haraszti Miklóst és a többieket?

A nagyhatalmak képviselői hangsúlyozták, hogy a két Németország egyesülése Európa politikai megosztottságának a végét is jelképezi. Szavaik mögött érezhető volt elődeik akkori tévedéseinek tudata. Nem örült az újraegyesítésnek a francia Mitterrand, aki gúnyosan mondta: „Annyira szeretem a németeket, hogy örülök, ha két országuk is van.” Az angol Margaret Thatcher a maga választékos módján egyenesen a „negyedik köztársaság” megalakulásáról beszélt. (A harmadik a hitleri Németország volt.)

Medvegyev helyzete volt ebből a szempontból a legnehezebb. Annak a Szovjetuniónak az utódállamát képviselte, amelynek elnyomása alól kellett felszabadítani Európa keleti felét. Az orosz elnök kijelentette, hogy a diktatúra a múlté, a szabad Oroszország őszinte együttműködésre törekszik Európa nyugati felének valamennyi szabad országával. Szavainak hitelt adott, hogy ott ült vele szemben az a Gorbacsov is, akinek nagy szerepe volt a vér nélküli rendszerváltásban.

Hillary Clinton, az Egyesült Államok külügyminisztere Barack Obama elnök videón küldött üdvözletét vezette fel. Az újraegyesítés miatti washingtoni öröm felhőtlen volt a múltban, és az a jelenben is. Ez megkülönbözteti a többi nagyhatalomtól.

Végül Angela Merkel mondott köszönetet magyaroknak, cseheknek, lengyeleknek a fal lebontásához nyújtott segítségükért. Ő is kiemelte a demokratikus mozgalmak érdemeit. Aztán emlékeztetett arra, hogy Németország történetében november 9. nemcsak örömünnep. Hetvenegy évvel ezelőtt a szégyen napja volt. Akkor kezdődött – a zsinagógák felgyújtásával, a zsidó üzletek kirablásával – a holokauszt.

Szembenézés a múlttal, a bűnök vállalása – jellemző német vonás. Ne keressünk párhuzamot.