Hetilap kereső

Békés Pál írása

Mostanában csak a könyvek derítenek fel. Már ameddig még vannak. Noha az olvasáskultúrát féltők számára (én is közéjük tartozom) némi biztatást jelenthet, hogy az Egyesült Államokban a válság kitörése óta három százalékkal emelkedett az eladott kötetek száma. Egyes elemzők szerint (bár ki hisz ma már az elemzőknek?) az emelkedés oka az, hogy akik elvesztették az állásukat, most otthon olvasnak. Akiknek megvan még, de a szokott nyaralást már nem engedhetik meg maguknak, azok szintén.

(A könyvtárak látogatottsága nálunk is emelkedik – akinek már nem futja a sajtótermékekre, de még érdeklődik a betű iránt, betér a helyi fiókintézménybe: sok előnnyel jár, általában csönd van, és meleg.)

Nemrégiben körbesétálhattam az ókori elődje romjain 2002-ben újra megnyílt Bibliotheca Alexandrina hatalmas belső terében, ahol egyszerre kétezer olvasó és kutató foglalhat helyet – többségük számítógép előtt. Nem tudom megítélni, hogy a rajongóknak van-e igazuk, akik az épületet az utóbbi évtizedek legjelentősebb építészeti alkotásaként ünneplik, vagy inkább a kritikusoknak, akik átkozzák az egyiptomi kormányt, amiért egy korábban alig ismert norvég cég terveit fogadta el, és az ókori eszme meggyalázását látják a rusnya parabolaantennának gúnyolt struktúrában. Elfogulatlan vagyok. Nekem érdek nélkül tetszik.

Az új épület ott áll, ahol ezernégyszáz évvel ezelőtt az elődje végleg elhamvadt. Pusztulása bizonytalan homályba vész – születéséről valamivel többet tudni. A Nagy Sándor hadvezéréből lett király, I. Ptolemaiosz alapította, azzal az ambícióval, hogy az intézményt a világ első számú – ma így neveznénk – tudásközpontjává teszi. Könyv- (vagyis papirusztekercs-) gyűjtő szenvedélye öröklődött, sőt, fokozódott. Leszármazottai már-már a betű megszállottjai lettek: rajtaütöttek a forgalmas kikötőbe érkező hajókon, átkutatták, s ha értékesebb írott anyaggal találkoztak a fedélzeten, ideiglenesen lefoglalták, hogy másolatot készítsenek róla. Ezek a kutató kommandók lehettek a mai könyvtárak úgynevezett gyarapítási osztályainak elődei.

A hajókról származó tekercseket elkülönítve őrizték. A király könyvtárosai az ország legmegbecsültebb hivatalnokai közé tartoztak, státusukra méltán gondolhatnak savanyú irigységgel mai utódaik. Az alexandriaiak nagy írók esetében nem érték be a másolatokkal – erősen vitatható trükköket is bevetettek. Például tetemes óvadék ellenében kikölcsönözték Athénból (lásd: könyvtárközi kölcsönzés) a három nagy tragédiaíró, Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész műveit, mondván, hogy lemásolják, majd amikor elkészültek, gondoltak egyet, lenyúlták az eredeti példányt, és visszaküldték a díszes kópiát.

A már-már kóros, államilag táplált és finanszírozott szenvedély fölbecsülhetetlen eredményekhez vezetett: az alexandriai tudósok teremtették meg a szövegkritikai kiadás szaktudományát, vagyis ők gondozták és alkották meg az Iliász és az Odüsszeia ma is használatos példányait, de itt készült a Septuaginta, az Ószövetség görög nyelvű fordítása is, és a könyvtárhoz csatlakozó intézetben, a Muszeionban öltött formát néhány olyan természettudományos gondolat, amely nélkül ma sem lehet érettségizni – egyebek közt Eukleidész matematikai összefoglalója, az Elemek.

A fénykort törvényszerűen sötétség követi, a virágzást válság és zavar – ez már csak így van, aki nem hiszi, nézzen körül. Így hát a könyvtár az időszámítás kezdete utáni századokban, a római kor háborúitól és felkeléseitől sújtva többször is tüzet fogott, a 700 ezer tekercs java része odalett, és mire megérkeztek az arab hódítók, a fényes múltból nem maradt semmi. A maszatos legenda szerint Omár kalifa, a hódító vezér egy frappáns aforizmával ítélte tűzhalálra a maradékot a 7. században: „Ha benne van a Koránban, fölösleges, ha nincs benne, káros.” (A történet mindmostanáig indulatot kavar, hiszen ha valóban elhangzott, a hit vezérelte vandalizmus kulcsmondata volt, és visszamenőleg sem vet jó fényt az iszlámra. Alexandriában mindenesetre nem szeretik idézni.)

Az új könyvtár kilóg környezetéből, a nyílt vízre néz, hátat fordít a sivatagnak, az elgyötört Afrikának, de a fundamentalistákkal, túlnépesedéssel, vízhiánnyal küzdő Egyiptomnak is, és bár ott áll Afrika földjén, Egyiptom tengerpartján, mindez nem érinti mégsem, belebámul a Mediterráneum ragyogásába, a nyomtatott és digitális kultúra legfőbb fellegvárának tudja magát, amely egyedül Washington, Párizs, London nemzeti könyvtáraira veti pillantását.

A féloldalasan földre parkolt repülő csészealjra emlékeztető épület légkondicionált belső terének földszintjén üvegezett fülke, benne úgynevezett Espresso Book Machine. A megtestesült holnap. Kombinált számító-, nyomda- és könyvkötő gép, amelyből pillanatnyilag hét darab áll rendszerben a világon. Szó szerint: áll. Azért nem működik éjt nappallá téve, mert a jogi háttér tisztázatlan – vagyis a szerzői jogokról egyelőre nincs megállapodás. Ez azonban csak hónapok kérdése. Amint felszáll a füst, a gép megindul, és öt-hét perc alatt készít egy-egy hibátlan, kézhez álló, színes vagy fekete-fehér, papírfedelű könyvet. Nem tömegtermelésről van szó, hanem egyedi rendelések egyenkénti teljesítéséről. Kinyomtat bármit, amit a megrendelő kíván. Mindent, ami a világhálón vagy a könyvtárak naponta gyarapodó, digitalizált anyagában elektronikus formában hozzáférhető. Ha a rendszer elterjed, a példányok ára csupán töredéke lesz a mai bolti árnak. Nincs többé eladatlan raktárkészlet, mivel a könyvből annyi példány készül, ahány vevő akad. Tehát: fölösleges a terjesztő, a nagykereskedő, talán a könyvesbolt is. A könyvtár ezután nem kölcsönöz, hanem kézbe adja a kívánt művet anélkül, hogy rongálná az eredetit. Ha a rendszer beindul, sem kiadó, sem terjesztőhálózat, sem könyvesbolt nem lesz többé olyan, mint azelőtt.

Álltam egyik lábamról a másikra a fülke előtt, bámultam az üveg mögött a testet öltött holnapot, az őskönyvtár csúcstechnikáját, és próbáltam kitalálni: vajon az író lehet-e még olyan, mint azelőtt?

De nem jutottam semmire.