Hetilap kereső

Mátyás Győző írása

Gondoltam, szörfözés közben mérek egy kis pofátlansági együtthatót. Vagyis megpróbáltam rákeresni az állami nagyvállalatok honlapján a vezetők fizetési listájára – hiszen ennek közzétételét kormányrendelet teszi kötelezővé –, és ez alapján bemérni, hogy vajh az arcátlansági versenyben melyik cég tartja e pillanatban a rekordot.

Ehhez a szigorhoz mellesleg az kellett, hogy napvilágra kerüljön: a milliárdos veszteségeket termelő BKV nevű csődtömegnél egyesek úgy vitték haza a zsozsót, mint szóró ajándékot a termékbemutatóról. Holott az állami vállalatok vezetői javadalmainak magától értetődően nyilvánosnak kellene lennie. Mondjuk, már vagy húsz éve.

Na de majd most, gondoltam naiv módon. Most, hogy a kormány kicsit bekeményített és elrendelte, hogy az állami cégek nagy zsugásai terítsék a lapjaikat, hadd lásson bele a partiba a pórnép is – nos azt hittem, ezt azért valamennyire komolyan veszik az érintettek. Hát nem.

A botrányról botrányra botladozó BKV honlapján például hosszas keresés után sem akadtam nyomára semmilyen kimutatásnak. A MÁV esetében meglehetősen elmélyült internetes guberálást kellett eszközölnöm, mire a keresett adatokra bukkantam. Viszont a Magyar Posta könnyen hozzáférhető módon, áttekinthetően tette közzé a listát. Aztán vannak olyan cégek, amelyek egyszerűn truccolnak és közlik, hogy rájuk nem vonatkozik a rendelet, mert csak.

Amúgy a táblázatokból kiderül, hogy az állami vállalatoknál milyen nagyvonalúan osztogatják a vezetői beosztásokat. A MÁV Startnál például túl a vezérigazgatón, helyettesein meg a helyettesek helyettesein 19 olyan illetőt számlálhatni, akiket – a tevékenységi kör megjelölése mellett – nemes egyszerűséggel vezetőnek aposztrofálnak. A Postánál éppen négy darab humánerőforrás spilert lehet találni, s volt egy olyan érzésem, hogy ha ezeknél a vállalatoknál némelyeket alaposabban faggatnának arról, hogy mi is a munkakörük, hát elég bajban volnának a válasszal. Pontosan ezért arcpirító süket duma az állami vezetők öntudatos „érvelése”, hogy nekik is az üzleti szférában szokott bér jár.

A hazai állami nagyvállalatok a legkevésbé sem hasonlítanak egy racionálisan működő, piaci elvek szerint tevékenykedő céghez. Ezek ugyanis nem annyira vállalatok, mint inkább a kegyenceknek fenntartott szinekúra-gyűjtőhelyek. Bekerülni sem azért kerül be valaki a vezetésbe, mert különösebben értene valamihez, hanem mert valaki fontos embernek a sógora, haverja, unokabátyja, kártyapartnere.

A fideszesek ezért azt sejtették, hogy a BKV valójában valamiféle titkos szoci kasszaként működött. Tartok tőle, a helyzet ennél sokkal rosszabb, s így ebben nincs igazuk. Ugyanis ha cinikus akarnék lenni – egyébként nem akarok –, azt mondanám, azt még lehetne érteni, ha ezekből az irdatlan summákból le kellene adni a sápot, baksist kellene fizetni a pártkasszába.

Még volna valami racionális magva a tranzakciónak, ha a párt működését kellene biztosítani cserébe a megérdemeletlen és esztelenül magas jövedelmekért. Hiszen tudjuk, hogy megy nálunk a kampányfinanszírozás. De tartok tőle, a helyzet még ennél is züllöttebb és sokkal irracionálisabb, mert szerintem ezt az elképesztő szisztémát még csak nem is ezek a szempontok vezérlik. Vagyis az állami léhűtők vélhetőleg simán a saját zsebüket tömik anélkül, hogy risztelni kellene a párttal. Azaz a rendszer már annyira romlott és kaotikus, hogy működtetői hovatovább a politikai célú korrupciós mechanizmust sem képesek kontrollálni.

Azt még fontosnak tartanám megjegyezni, hogy az esztelen állami pazarlás és lopás a nyilvánosság előtt éppen azzal egy időben dokumentáltatik, hogy a kórházszövetség képviselői – pártállástól független kivételes egységben – fellázadtak az újabb költségvetési elvonás ellen. Mondván, ezt már egyszerűen nem bírja ki az egészségügy, a pénzhiány immár a gyógyítás rovására megy.

Igaz, az állami szféra valószínűleg úgyis gyógyíthatatlan.