Hetilap kereső

Kartal Zsuzsa írása

Tegnap benzinszagot éreztem a konyhában. Menjek idegorvoshoz? Kiléptem a gangra, de ott nem éreztem. Valahonnan a lichthófból jött. Oda nyílnak három emelet lakásainak vizes helyiségei. Nem láttam a szaghoz tartozó üveget, nem égett semmi. Eszembe jutott, milyen könnyedén, szinte megnyugtatóan hangzott a hírekben: „csak” a szobát rongálta meg, „csak” az ajtó égett le, „csak” a lábtörlő gyulladt meg, személyi sérülés nem történt.

Bekopogtam a szomszédhoz, segítsen, képzelődöm-e, vagy tényleg... Az üvegajtó mögött világosság volt, de nem válaszoltak. Aztán még egyszer megpróbáltam. „Ne haragudjatok, csak...” Az „asszonnyal” vagyok jóban, de az „ember” feje bújt ki. Jobb, ha egy férfi nézi meg, ki kopog ilyenkor. Zavartan mondtam, miről van szó, aztán ismét bocsánatot kértem. A fej gyorsan visszahúzódott, pedig jó szomszédok, rendes emberek, bár este már nem szeretnek ajtót nyitni. Így élünk mi.

Mi van, ha a szag az alattam/fölöttem lakó szomszédtól jön? És ha megtámadták? A házban több kisebbség is van, velem is közölték már, hogy gyilkos vagyok, és áruló. Lehet, hogy ezért nem engedélyezték, hogy a Hősök terén gyújtsuk meg a Fény Ünnepének fáklyáit. Kellett a hely a nemzeti erőknek: gárdák vonultak, gój motorosok bőgettek. A felekezet imája nem versenyezhetett a gój motorok zúgásával. A gójok nyilván jobban tisztelik a motort, mint az imát. Szerényen csak a Műcsarnok előtt tömörültünk (illetve tömörültek, mert sokan nem is mertünk odamenni), a rabbi az öreg túlélőkkel imádkozott, aztán fiatalok énekeltek, gyerekek táncoltak körben. A hanuka a gyerekek ünnepe, a szabadság ünnepe. De ők, mármint a gójok, ha rabbit és menórát látnak, rögtön az jut eszükbe, hogy „ők” tehetnek a világválságról, a vasutassztrájkról már nem is szólva.

Így hát itthon maradok, nem gyújtok gyertyát, hátha berobbanna a benzingőz. Nem akarom provokálni őket, akik csalhatatlanul hisznek abban, hogy folyton hazudok, szétloptam, és éllovasból sereghajtóvá tettem Magyarországot.

Sokan viszont úgy gondolják, egy másik kisebbség lopta el a magyar emberek uborkáját. Az alattam lakó kisebbségi család tehet arról, hogy romlik a közbiztonság. Ha majd ők elköltöznek (hová?), nem kell minden ajtóra három zár és vasajtó, a magyar emberek ki merik tenni névtáblájukat a lakásukra, és szerepelni mernek a telefonkönyvben. E kisebbség nélkül akár nyitva is hagyhatnák a kaput egészen tizenegy óráig. Mint abban az időben, amikor kapuzárás előtt kellett hazaérnie egy fiatal lánynak, és kapupénzt szedett a házmester.

Nem, kérem, nem a szolidaritás vezet, én csak szeretném, ha a többiek velem/velünk éreznének. Nem mindjárt tudtuk, hogy mi, felekezet és etnikum összetartozunk. Felekezet a többségi vallással, etnikum a többségi nemzettel szemben határozta meg magát. (Ahogy ma mondják: identitását.) Ők kellettek, keresztény magyarok, hogy megtapasztaljuk, nekünk nem nyit ajtót a szomszéd (nem akar belekeveredni), mi nem merünk rendőrt hívni, ha „emberéletben nem esett kár”, minket életveszélyesen megfenyegetni bárkinek állampolgári joga. Ha egy párt nem tekint minket a magyar emberek közös ellenségének, az ő képviselőik lábtörlőit is felgyújtják, irodáikban ott a nekünk címzett benzinesüveg. Így hát inkább itthon nézzük az esti krimit. Az emeletre talán el sem jut a koktél. Talán olajos munkaruháját tisztogatja egy szomszéd, hiszen bizonyos szennyezéseket csak benzinnel lehet eltávolítani.

Hát ilyen. És ha a vasajtóm előtt meggyulladt volna a lábtörlő? Ha átizzana a vasajtó, és nem tudnék még elmenekülni se. De minek is, hiszen ez csak ez egy lábtörlő. És reggelre a vasajtó is kihűl. Életben maradtam. Szólok másnap valakinek? Hallani sem szeretnek ilyesmiről. És ha a családomnak telefonálok? Ők szólnának a rendőrségnek? Minek? Nem történt semmi. Én hívnám a rendőrséget, ha az alattam vagy a fölöttem levő lakás előtt égne a lábtörlő. Föl-, illetve le is mennék, hogy együtt oltsuk el, aztán együtt várjunk és féljünk.

Nem panaszkodom, dicsekszem, hogy közülük való vagyok. Így aztán megírhatom, milyen innen, a helyszínről. Nem szégyen, sőt, nem is tragédia kispénzűnek lenni, a Józsefvárosban lakni. Mások örülnek, hogy egyáltalán pesti, sőt, komfortos pesti lakásuk van. Lenn, a kocsma előtt tucatjával állnak a munkanélküliek, hajléktalanok, vagy már alusznak a padokon. Legalább van pad az utcán. Van még hova lecsúszni. Őket is felgyújtják olykor. Paddal együtt. Róluk is azt hiszik: megérdemlik a sorsukat, maguk tehetnek róla.

Abban, hogy az alsó középosztályból a rendszerváltás idején sokan lecsúsztak az alsó harmadba, nincs semmi különös. Solt Otília és sokan mások már szamizdatokban megírták, hogy ez fog történni, ha megszűnik a kapun belüli munkanélküliség. Aki akkor negyven fölötti lesz, az már nemigen fog állandó, bejegyzett munkát találni. Én nem mondhatom el, hogy negyven évig dolgoztam. Csak amíg volt hol. De nem fizetett senki társadalombiztosítást a kohásznak, a hegesztőnek, az esztergályosnak sem. Mi nem vagyunk vasutasok, hogy azt higgyük, nekünk több jár, mint másoknak, s hogy kapnunk kell egykori munkahelyünk privatizációjának díjából. Így aztán élünk, ahogy tudunk, ma már nyugdíjasként. De mert annyiból nem lehet, hát dolgozunk is, ahol és amennyit tudunk. Jobb, mint lakástámogatást kérni az önkormányzattól. Meg fölösleges is.

Ne legyenek túl szigorúak hozzánk. Kiskorunkban nem az volt a leghőbb vágyunk, hogy olyan helyeken dolgozzunk, ahol nem jár táppénz, nincs fizetett szabadság, és akárhány évet töltünk munkában, nem számít bele a nyugdíjunkba. De az sem, hogy otthon, saját villany- és gázszámlánk terhére, zsebből vásárolt szerszámainkkal keressünk annyi pénzt, amennyit éppen adni akar az alkalmi munkáltató.

Nem kell sajnálni minket, de haragudni sem kell ránk. Nem mi csináltuk a rendszerváltást. A rendszerváltás csinált minket. Ne tessék visszasírni a kádárizmust, az idő úgysem megy visszafelé. De azt se higgyék, hogy „Kádár a hibás”. Történelmi korszak volt. Elmúlt. Mint ahogy most is épp elmúlik egy. Nem tudjuk még, mi következik, de abban sem mi leszünk hibásak. Nem a kisebbségiek, munkások, munkanélküliek, kisnyugdíjasok írják a történelmet. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, de nem vagyunk sem lustábbak, sem bűnösebbek, mint akárki más. Nem kell minket ijesztgetni. Van nekünk félnivalónk éppen elég.