Hetilap kereső

Horváth Ádám írása

Idei első számunkban kezdtük s azóta is folytatjuk a visszalapozást a rendszerváltás esztendejére. A 168 Óra munkatársai és állandó szerzőink mellett írásra kértük vagy megszólaltatjuk a magyar közélet húsz évvel ezelőtti szereplőit, elemzőit, emlékezőit.

Mi volt számomra a legfontosabb esemény 1989-ben?

Mondhatnám: az egész év. De egyetlen nap – június 16-a – egyszerű állampolgárként és televíziós rendezőként is egyedülállóan izgalmas volt.

Gombár János szerkesztő szólt: a Magyar Televízió élőben közvetíti a Hősök teréről Nagy Imre és mártírtársainak ünnepélyes búcsúztatását és a 301-es parcellából a temetést. Éreztem, nem egy tévéműsor lebonyolításáról van szó: történelmi eseményben működhetünk közre. Gombár János szerkesztőként, Feledy Péter és Győrffy Miklós riporterként vállalták a nem könnyű feladatot.

Koporsó a Műcsarnok lépcsőjén

Hogy a politikában, a pártközpontban vagy a Kerekasztal vitáin milyen megfontolások révén született ez a döntés, azt akkor csak nagyon homályosan ismertem. Nem is volt szükséges. Hetekkel előtte már a megvalósítás gyakorlati feladataival kellett törődnöm.

Kapcsolatba léptünk a Történelmi Igazságtétel Bizottságának szervezőivel, megismertük az elképzeléseket. Meghívtak az MDF – akkor még egy Dob utcai barakkban működő – törzshelyére. Egy asztalon Rajk László és Bachmann Gábor két makettje állt: a Hősök terére álmodott ravatalok tervei. Velük együtt választottuk ki a Műcsarnok elé tervezett változatot, arra gondolván: ha sokan eljönnek, a millenniumi emlékmű előtti félkörön könnyebben járulhatnak – szinte terelőúton – a Műcsarnok lépcsőjére tervezett koporsókhoz.

Aztán a még üres Hősök terén kiválasztottuk a kamerák helyét, s ugyanazon a napon a 301-es parcellát is megnéztük. Ott még csak a tereprendezésnél tartottak. Pontosan még azt sem tudták megmondani, hol lesznek a sírok. Nekünk mégis ki kellett jelölnünk, hol álljanak a közvetítőkocsik és a kamerák. Emlékszem, közben többször telefonált Nyíregyházáról Mensáros László: Rékasi Károllyal és Orosz Helgával az ottani rádióstúdióban hangszalagra olvasták az összes ismert áldozat nevét, hogy majd a ravatalozás idején hallható legyen a téren.

Június 15-én volt az utolsó terepszemlénk. A filmgyár építészei már dolgoztak a fekete anyaggal bevont ravatal állványain, a 301-es parcellában addigra megásták a kijelölt sírhelyeket, s a környező ligetben rendezték mindazok sírhelyeit – keresztekkel, kopjafákkal vagy csak egyszerű sírtáblákkal –, akiket név szerint azonosítottak, és oda temettek már az előző napokban.

Aztán elérkezett a nagy nap.

Reggel hatkor a Hősök terén körbejártam a feketével borított koporsóállványokat. A középső mögött egy gyanús műanyag zsákot találtam. Óvatosan megnéztem. Tele volt üres sörösüvegekkel. Talán a díszletmunkások hagyták ott. Megérkezett Bajusz József, a filmgyár kiváló gyártásvezetője, ő irányította az építkezést, és ijedten vitte el a hátrahagyott zsákot. Beállt a közvetítőkocsi, szerelték a kamerákat. Meghozták a koporsókat is.

Lassanként gyülekeztek a tér rendjét biztosító MDF-es fiatalok. Egyenruhás rendőr nem volt a környéken. Azt viszont tudtam: éjszaka számos ipari kamerát erősítettek fel a tér oszlopaira, és a Műcsarnok emeletén óriási tévéközpontot rendezett be a rendőrség. Arról is volt hír, hogy a környező házak padlásain és emeletein mesterlövészek vannak, bár én egyet sem láttam.

Védekezni úgysem tudtunk volna

Majd Gombár János jött a hírrel: telefonos fenyegetést kaptunk. Kézigránátos támadást szerveznek az MTV közvetítőkocsija ellen. Nem törődtünk vele. Nem hittem a fenyegetésben, védekezni meg úgysem tudtunk volna ellene.

Aztán lassan megtelt a tér – minden irányból. Következtek a beszédek. Emlékezés, fájdalom, gyász, de mindenekfölött a szabadság, a várt szabadság hangja terítette be a teret. Az egyik kamerát úgy helyeztem el, hogy a szónok mögött látható legyen a jugoszláv nagykövetség épülete mint a gyászos történelmi fordulat helyszíne. De látható legyen a teljes tér is, ahogyan egyenként és csoportosan a ravatalhoz vonulnak – egy szál vagy csokor virággal, koszorúkkal – ismert művészek, írók, sportolók, magyar és külföldi politikusok, ismeretlenek, öregek, fiatalok – szinte végeláthatatlan sorokban. Egymást váltották a díszőrségek a koporsók mellett. A hangszórókból a mártír áldozatok nevei szóltak.

Mi extázisban dolgoztunk. Arra gondoltunk, hogy a téren jelen lévő majdnem 300 ezer ember mellett az egész ország a tévékészülékeket figyelheti. Olyanná akartam tenni a közvetítést, hogy mindenki úgy érezhesse: részese a megrendítő eseménynek. Hogy eljusson hozzájuk a remélt és várható szabadság üzenete.

Komor, síró arcok

Rendőrmotoros kísérettel vittek át a 301-es parcellához: itt a Fidesz fiataljai vigyázták a rendet. A temető kerítésén túl ötméterenként géppisztolyos rendőrök álltak. Tízezer embert vártak, de megszámlálhatatlanul sokan érkeztek a gyászszertartásra.

Kilenc gépállásból, köztük egy darura szerelt kamerával kísértünk minden mozzanatot. A 301-es parcellánál Mensáros László és Darvas Iván sorolta ábécérendben az áldozatok neveit. Kamerákkal kísértük azokat a családokat, papokat, akik egyenként odaléptek a névsorban elhangzó áldozatok sírjaihoz. Mensáros és Darvas mindig megvárta a rövid szertartásokat. Komor, síró arcok, ismeretlenek, rokonok, gyászolók – csoportosan, közelképeken.

Nem éreztem az időt. Fogalmam sem volt, hogy percek vagy órák telnek el. Magam is minden egyes arccal együtt gyászoltam, miközben az egész tévés csapattal megfeszítetten dolgoztunk. Nem maradhatott le egyetlen televíziónéző egyetlen apró részletről sem.

Ezt a közvetítést nem egy munkának éreztem a sok közül. Hanem valami egészen felemelő, különös lehetőségnek, ami egyszer adatik meg a mi életünkben. Láttam azóta sok helyszíni adást itthonról és külföldről. Láttam ünnepélyes és gyászos, felháborító és lesújtó képeket a világ minden tájáról. Egyiknél sem éreztem többé, hogy történelmi fordulat részesei vagyunk.

Azóta, ha megkérdezik, melyik feladatot tartom és érzem legfontosabbnak a több mint öt évtizedes televíziós pályámon, csak azt a napot és eseményt tudom megjelölni... 1989. június 16.