Hetilap kereső

Rainer M. János írása

A kép, ami előtt ülök, 1989 április elején készült. Már nem tudom a napot, arról az évről a naptáram sem maradt meg. Kapitány Éva fotója nincs is meg nekem eredetiben, egy azóta rég eltűnt periodika, az Unio 3. számának 12. oldaláról való. Szász István Gyenes Judittal, Halda Alizzal és Mécs Imrével készített interjúja illusztrációjaként jelent meg. Az interjú a közelgő (újra)temetésről szólt, a kép pedig a budapesti Új Köztemető 301-es parcellájában készült.


A fotó az Unio (nem éppen jó) nyomdatechnikájának köszönhetően nem bővelkedik részletekben. Mindenesetre látom magamat egy régi kabátomban, Hegedűs B. András és Mécs Imre oldalán. Hegedűs, a Történelmi Igazságtétel Bizottság titkára beszél éppen, s tudom, hogy bejelenti a sajtó képviselőinek (ők végzik munkájukat a kép perifériáján), hogy az exhumálás megtörtént, akárcsak a maradványok azonosítása, s formálódik (de még távolról sem alakult ki) a temetés forgatókönyve. Látom magamat, akit Hegedűs (vagy Mécs) éppen bemutatott az újságíróknak: ez az az ember, aki összeállította a kivégzettek névsorát, azt, amit Imre 1988. június 16-ra szamizdatban kiadott. Nem tudom kivenni az arckifejezésemet – ez jó, mert emlékezni vélek akkori, nagyon is vegyes érzéseimre.

Azon a napon másodszor álltam Nagy Imre sírgödre szélén. Először pár héttel korábban, amikor az exhumálás még folyt. Kralovánszky Alán kiemelte Nagy Imre lábszárcsontjait, a csaknem egyben maradt magas szárú bőőrcipőkben. Valahogy nem tudtam megrendülni, mert annyira érdekes volt látni: ez marad az emberből. Egy jól varrott cipő például sokkal inkább emlékeztet magára, mint az, ami viselőjéből maradt. Amikor néhány évvel később Ember Judit filmjén újranéztem a jelenetet, elszorult a torkom. Akkor nem.

És – bár a képen ez sem látszik – úgy emlékszem, másodszor sem éreztem megrendülést. Inkább izgultam. András és Imre tudták, mit akarnak mondani – én meg nem, és örültem, hogy nem kérdeztek tőlem semmit. Na jó, egy kérdés talán elhangzott, valami tárgyszerű részlet, amire tárgyszerűen lehetett válaszolni is. Pedig szerettem volna valami lényegeset mondani, olyat, amit egy sír szélén mond az ember. De ilyet, harminckét évem dacára, nem tudtam, ráadásul nem volt különösebb gyakorlatom közszereplésben. Ugyanakkor nem is volt túl jó a közönség – ennyit azért tudtam. Észrevettem, hogy az újságírók sincsenek felvillanyozva. A munkájukat végezték; akkoriban már minden napra jutott sztori. Le mertem volna fogadni, hogy nagy részüknek fogalma sincsen, mi történt 1988. június 16-án, de talán arról sem, mi 1958-ban, azon a napon. Nem tudják, milyen lista készült, milyen is egy szamizdat, főként nem, hogy mit jelent, és a helyről sincs különösebb fogalmuk, ahogy a gödörbe temetett emberről sem sok. Kiküldték őket, kiautóztak.

De vajon jogos (volt)-e ez a húsz évet túlélt bosszúság? Aligha.

A 301-es parcelláról magam is csak 1983 körül olvastam először Krassó György interjújában, amely a (szamizdat) Hírmondóban jelent meg. Ekkoriban a Fővárosi Levéltárban dolgoztam – nemrég szállították be a Fővárosi Bíróság statisztikai adatlapjait az elítéltekről, az ötvenes évek elejétől a hetvenesekig. Több tízezer darabot, amelyeket délutánonként, amikor már senki sem ment le a raktárakba (a bazilika pincéjébe), egyenként átnéztem, s így válogattam ki 770 ötvenhatos elítéltét. Az adatlapokkal táblázatokat is küldtek – töltőtollal kitöltött hatalmas íveket, negyedévenként. Ezekben külön sorokban szerepeltek a politikaiak. Elkezdtem összeadogatni őket. Aztán a városházi raktárban nekiláttam „olvasni” a X. kerületi halotti anyakönyveket. A levéltár akkoriban nyugis hely volt. Amit kötelező volt elvégezni, arra elég volt pár óra. Utána meg az ember olvashatott, készülhetett, ha volt mire. Nekem disszertációra kellett volna – de épp nem lelkesített eléggé.


Céduláztam, számolgattam, táblázatokat rajzoltam – egyebek mellett – majd három évig. 1986 tavaszán már tudtam: elmegyek a levéltárból. Összeállítottam a kivégzettek listáját, és írtam egy tanulmányt, tele adatokkal, táblázatokkal. Itt van ez is: Adatok az 1956-os forradalmat követő megtorláshoz; megjelent itt és itt, születési, foglalkozási adatok – meg halálozásiak, legfőképp börtönévek.

A 301-es parcellában 1985 húsvétja körül jártam életemben először. Talán pont négy évvel a kép elkészülte előtt.

Levelezésben álltam az Amerikában élő Lipták Bélával. Õ írt nekem először, egy írásom kapcsán, amely a forradalom előzményeiről, az írók és újságírók mozgalmáról szólt. Béla leveleit egy vidám, kis teniszütős gyerekről készült, nyomtatott rajz díszítette (From the desk of Béla G. Lipták + cím, ez volt a fejléc); első levele hátoldalára másolta 1956-os nemzetőr-igazolványát.

Béla kért tőlem először adatokat a parcelláról. A levéltárban volt egy kitűnő, részletes, nyomtatott térkép a temetőről, igaz, az 1900-as évek elejéről. Ott hevert belőle egy csomó, valami nagyobb munkálat hulladékaként.

Átmásoltam pauszpapírra, és a terepszemle után megpróbáltam feltüntetni egyes részleteket: egy hatalmas orgonabokrot, néhány, vascsőből készített keresztet meg egy-két gondozott sírt. Az eléggé hevenyészett vázlatot egyszerűen elküldtem neki, légipostán. Megköszönte, és arról érdeklődött,

tudom-e, hány embert végeztek ki a forradalomban való részvétel okán Budapesten. Megírtam neki a számot, amit tudtam.

1985 októberében a müncheni Új Látóhatár az évi 3. számában Béla leírta, miként járt júniusban a parcellában, s hogyan „találta meg” Nagy Imre sírjának valószínűsíthető helyét. Tévedett, mert nem tudhatta, Nagyékat a börtönudvaron ásták el, és 1961-ben vitték át összedrótozott, kátránypapírba csomagolt maradványaikat a temetőbe – az akkor használatos, éppen soron lévő helyre. Béla „ismertetett” össze Mécs Imrével, akivel a gödör szélén állunk ezen a ’89-es fotón. 1986-ban a gödör nem, a parcella bozóttal benőtt, baljós képe viszont egyszerre feltűnt egy sor televíziós emlékműsor képein, nagy nyugati világlapok címoldalain. Decemberben Imre lakásán néztük meg videomagnóján a BBC 30. évfordulós műsorát.


Ha addig nem tudtam volna, akkor tévedhetetlen bizonyossággal meg kellett tudnom: a kézzel írt cédulák, a listák és kezdetleges táblázataim nem a múltról szólnak. Tehetek úgy, mintha halott emberekről szólnának, de ez az illúzió legfeljebb személyes passzióm – azok a számok élő emberek élő ügyei. És a továbbiakban ugyanígy: legfeljebb úgy tehetek, mintha ez a tudás a beavatottak szűk körére korlátozódna. (Persze ez a kör is tágabb volt, mint gondoltam – de ez egy másik személyes történet).

A képen, a sír szélén viszont az akkor sokéves tudás éppen (képünk azt a pillanatot ábrázolja) valósággá válik. Az emberek ott álltak, az ügy pedig a rendszerváltásnak nevezett folyamatba épült be. Valami ilyesmit szerettem volna ott a sír szélén elmondani. Hogy tudom: milyen fontos ez, sőt, ha szabad megjegyeznem, nekem a legfontosabb.

Szerettem volna elmondani az adatlapokat, az anyakönyvi bejegyzések adatait is (halál helye: X., Kozma u. 13., halál oka: fulladás), s hogy milyen ezeket cédulára jegyezgetni, aztán elrejteni őket a raktár egy távoli sarkában; elmondani Bélát, az 1985-ös húsvétot a parcellában. Meg azt, hogy alapjában véve nekem a legtermészetesebb dolog ott állni egy miniszterelnök sírgödre szélén, egy isten háta mögötti helyen. És még megfelelő képet sem vágnak hozzá.


De – szerencsére – nem mondtam el, és most végiggondolva, nagyon igazságosnak is tartom. Személyes történetem – az én ezerkilencszáznyolcvankilencem – annyira észrevehető 1989 nagy történetében, amennyire Kapitány Éva fotóján látszom, egy régen feledésbe merült folyóirat 12. lapján.
Ami utána következett, összetett történet – de az is leginkább nekem. Már nagyon közelről is lényegesen egyszerűbbnek tűnik. Tizenkét évvel 1989 után legnagyobbik lányom azt a feladatot kapta a középiskolában, hogy írja meg családja történetét a 20. században. A rendszerváltás utáni időről – a dolgozat vége felé járt, sietett, tán kicsit rá is unt – csak ennyit írt: „Ez a korszak leginkább apám életében hozott változást. 1989-től foglalkozhat legálisan azzal, ami érdekli, az 1956-os forradalommal.” Ez a két mondat a maga egyszerűségében találóbban foglalja össze az én ezerkilencszáznyolcvankilencem lényegét, mint megannyi személyes történet.